Teljes cikk - 2018. október

25 éve érkeztek

A MiG-29-es átképzés igaz története

Karmazsin Sándor és Varga Ferenc

1993őszén érkeztek az orosz államadósság törlesztéseként a Fulcrumok a kecskeméti repülőtérre. A kerek évforduló kapcsán Karmazsin Sándor ezredes, a repülőbázis parancsnoka és Varga Ferenc alezredes, a Légvédelmi Parancsnokság repülőfőnök-helyettese vállalkozott az akkor történtek felidézésére. Tanulságos történet következik az F-16-os ígéretektől a bilincsbe vert vadászpilótáig.

■ KS: Egy tavaszi hétfő reggel asztalomon megcsörrent a telefon és a segédtiszt jelentette, hogy Urbán János vezérőrnagy úr van a vonalban. Kapcsolás után - ahogy illik egy katonához - lejelentkeztem, majd rövid üdvözlést követően azt a parancsot kaptam, hogy másnap reggel jelenjek meg a Repülőfőnökségen, Budapesten.
A hagyományos piros Zsigulival útnak indultam, s nem kis izgalom vagy inkább félsz munkált bennem. Nagyon ritkán hivatott magához valakit a Repülőfőnök, és annak valami különös oknak kellett lennie. Többször is átfutott rajtam, hogy megint mit követhettem el, vagy pilótatársaim milyen meg nem engedett manővereket hajtottak végre. Talán gulyát tereltek szárnyvéggel, napozó lányokat néztek meg közelebbről, valaki meglátogatta a barátját felülről, vagy valami hasonló. Hiába pásztáztam az agyam, nem jutottam semmire.
A Repülőfőnökségre történő megérkezésem után a segédtiszt azonnal Urbán tábornokhoz vezetett, aki elém jött a piros szőnyegen és jól ismert reszelős hangján szívélyesen köszöntött. Nagy baj nem lehet gondoltam megkönnyebbülve, miközben elfogadtam a felkínált kávét.
A tábornok úr a szokásos udvarias érdeklődés után rátért a szakmai kérdésekre, mennyit repültünk, hogy állunk a különböző kiképzési ágazatokkal, milyen problémák vannak a MiG-21-sek üzemeltetésével és így tovább.
Van egy jó hírem, mondta a tábornok úr. Mind a három vadászrepülő ezredet fejlesztjük - és asztalfiókjából elővette a tervezeteket, fejlesztési grafikonokat. Pápára és Taszárra F-16-os repülőgépek kerülnek rendszeresítésre, Kecskemétre pedig MiG-29-esek. A lélegzetem is elállt, miközben folytatta: a pápai és a taszári beszerzések kicsit csúsznak, de a MiG-29-es gépek beérkezése az orosz államadósság fejében hamarosan megtörténik. Ezt követően utasított mind a repülő-, mind pedig a műszaki állomány kiválasztására, megkaptam hozzá a kritériumokat, amelyekben különös hangsúlyt fektettek az életkorra és a fizikai állapotra - a MiG-29-nél előforduló gyakori és rendkívüli nagy túlterhelésekre hivatkozva. Valójában senki nem ismerte a gép repülési tulajdonságait, és így utólag bátran ki merem jelenteni, hogy ennyire jóindulatú, arányaiban kis túlterhelésekkel könnyen manőverező, könnyen repülhető repülőgéppel még nem találkoztam. Az utasítások csak dőltek, füstölt a ceruzám annyit írtam. Végül elhangzott a kérdés, hogy mindent megértettem-e, természetesen a válasz „igen” volt. Rövid búcsúzkodás után indultam kifelé és már az ajtókilincsre raktam a kezem, amikor a tábornok úr visszaszólított.
- Nem zavar téged, hogy Pápára és Taszárra új modern nyugati gépek érkeznek, ti pedig keleti technikát kaptok? - kérdezte.
- Tábornok úr, számomra már az is nagy eredmény, hogy nem Pápáról vagy Taszárról kapjuk az ott „levetett” technikát, melyekkel nem lenne kevesebb gond, mint a jelenleg nálunk rendszeresített MiG-21-esekkel. A másik dolog pedig az, hogy ez a technika már majdnem kézzel fogható, mivel 2-3 hét múlva indulunk az átképzésre - válaszoltam. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igazam volt.

■ VF: 1993 júniusában már fél éve, hogy repülőfőnök-helyettesként dolgoztam Veszprémben a Légvédelmi Parancsnokságon. Egy szokásos hétfő délután történt, a repülőalakulatokkal túl voltunk a tájékoztatáson, feladatszabáson és a saját felkészülésünkön. Csörgött a telefon, a légvédelmi parancsnokhelyettes hivatott magához. Nem sűrűn hívják ide az embert, a lépcsőn felfelé én is végigpörgettem rövid életemet, - hogy mit követhettem el - de nem találtam magamban kivetnivalót. Zsuzsa, a titkárnő kérdezte, kérek-e valamit, de mondtam, először várjuk meg mi lesz, attól függően majd vizet, vagy esetleg valami erősebbet. Kopogtatás, köszönés után a vezérőrnagy szokásához híven tömören rátért a lényegre. „Június 30-tól MiG-29-es átképzés, Oroszország, három és fél hónap. Vállalod? Igen.” Addig még van majdnem két heted, de kalkuláld be, abból három nap ROB, mert friss orvosival kell kimenni.” ő is megkérdezte, kérek-e valamit, néztem az órámat, öt óra, s mivel kérdően nézett rám a Zsuzsa is, az Unicumot választottam.
Még röviden elhangzott, hogy a csapat zöme Kecskemétről megy. Ott a parancsnok már össze is állította a névsort, tőlük 17 főt, vegyesen kiválogatva idősebbeket és a legfiatalabbakat, két további hajózó jön még a Repülő Szemlélőségről és a Repülő Műszaki Intézettől. A kiutazó csapatban lesz egy egyhónapos, rövidített átképzésre tervezett csoport, akiknek a beosztásukhoz szükségük lesz az új típus valamilyen szintű ismeretére. A csapat - több mint száz fő - zömét a műszaki állomány képezte, minden szakág képviseletében a legalkalmasabb személyeket jelölték ki.

■ KS: Hazafelé zsongott az agyam, a megoldandó feladatok sokasága sorakozott bennem. Repülőgép-vezetők, műszaki állomány kiválasztása, felkészülés az orvosi vizsgálatokra, parancsnokság átadása - amíg távol vagyok az ezredtől - és így tovább. Ráadásul mindezt nem oszthattam meg senkivel, amíg a parancsnoki vonalon a feladatszabás meg nem történik. Ez utóbbi azonban kivételes gyorsasággal megérkezett, és a feladatokat - amelyek addigra bennem már többé-kevésbé kikristályosodtak - rázúdítottam az állományra.

■ VF: Abban az időben szakmai féltékenységből, vagy rosszul értelmezett függelmi viszonyokból, nem a legjobb kapcsolat volt a repülőezredek közvetlen szolgálati elöljáró veszprémi parancsnoksága és a Budapesten működő szakmai felügyeleti szervek között. Maci, a kecskeméti ezredparancsnok sokszor Veszprém megkerülésével direktben kapott feladatokat Budapestről, ami ellentmondott minden alapvető katonai szabálynak, és talán ennek is tudható be, hogy ő sokkal hamarabb tudott az átképzés tervéről, mint én, az ő veszprémi szakmai elöljárója. Ebből később is sok konfliktus származott. De nem irigyeltem Macit, nagyon sokszor két tűz között őrlődött. Nekem a szabályos kiképzést, az érvényben levő katonai utasításokat, a rendet kellett rajta „behajtanom”, míg ő - sokszor joggal - úgy érezhette, két edző kiabál be neki a pályára. És abból a kettőből az egyiknek volt ráadásul egy további, civil ruhás segítője is. Mindketten azt szerettük volna, ha minden a tiszta szakmai szabályok, a saját egyforma lelkiismeretünk szerint történik, de persze beleszólt a politika is. Nekem nagyobb szerencsém volt, neki sokkal kevesebb, és így neki lett sokkal nehezebb a munkája.

■ KS: A legnagyobb problémát a repülőgép-vezetői állomány kiválasztása jelentette. Mint „őspumás”, inkább a Puma századot - azaz az első századot - szerettem volni kivinni az átképzésre. De ezredparancsnokként minden századot egyenlőnek kellett tekintenem. Persze az első század mellett nem csupán az érzelmeim szóltak, hanem ők voltak a legképzettebbek, legtapasztaltabbak, akik folyamatosan repülték a híres-hírhedt 500-as műrepülési és légi harc gyakorlatokat, többek között raj-raj elleni légi harcot. Egyetlen dolog szólt ellenük - a koruk. Az állományuk többsége ugyanis meghaladta a MiG-29-es repülőgépre meghatározott korkritériumot. Elöljáróimmal többször is konzultáltam erről, de a kormeghatározás nagyon szigorú kitételnek bizonyult, így aztán egy-két pilóta kivételével a Puma század maradt itthon. A kiutazó pilóta állomány többségét a Dongó század adta, akik fiatalos lendülettel, óriási akarással, „hol az a hegy, amit el kell hordani?” jelmondattal vágtak neki az átképzésnek.
Az orvosi vizsgálat rendes éves (3 na­pos) orvosi vizsgálatot jelentett a kecskeméti Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató Intézetnél. Mindenki sikeresen vette a vizsgálati akadályokat - kivéve engem. Az orvosok és a saját megrökönyödésemre egy 2 cm-nél nagyobb epekövet találtak nálam. A nagyságából ítélve már jó ideje meglehetett, de annyira be volt ágyazódva, hogy az éves orvosi vizsgálatok alkalmával nem vették észre, nekem pedig panaszt nem okozott. Az idő rövidsége miatt eltávolítása operáció útján már szóba sem jöhetett. Összeült az orvosi konzílium és úgy döntöttek, hogy mivel nincs panaszom, be van ágyazódva, az operációt elhalasztják az átképzés utáni időszakra. Pontos eligazítást kaptam, hogy milyen tünetek lehetségesek, ha a kő mozogni kezd, és természetesen ebben az esetben meg kell szakítani a repülő kiképzést. A döntésre fellélegeztem, mégis csak furcsa lett volna, hogy a feladat egyik főszereplője, szervezője, parancsnoka hiányzik az átképzésről. Meg amúgy is, ebbe a munkába addigra teljesen beleéltem, belelovaltam magam.

■ VF: Felgyorsultak az események. A csomagolásnál derült ki, tíz karton cigit kellene csomagolni, de annyi helyem nem volt. A lányomtól amúgy is cigiről leszoktató rajzokat kaptam már karácsonyra, s ez megkönnyítette az elhatározást: csak egy dobozzal tettem be az útra. Kiutazás előtt még kaptunk egy tájékoztatást az elöljárótól a kinti várható körülményekről, figyelmeztettek bennünket a lakossággal és a katonákkal való kapcsolattartás szabályaira.

■ KS: Az idő pörgött, az itthoni feladatokat a meghatározott tematika alapján ledaráltuk, megoldottuk, és elérkezett a kiutazás napja. Itt hagytunk csapot-papot, asszonyokat, gyerekeket, pilótatársainkat, műszaki állományt és 3 darab AN-26-os szállító repülőgéppel nekivágtunk a nagy kék égnek, hogy leszálljunk egy ismerős városban, Krasznodárban - ahol a legtöbb pilótánk korábban a végzős évét töltötte - és megkezdjük az átképzést.

■ VF: Érkezés és elhelyezkedés után másnap reggel már mentünk is az első órákra. Este elszívtam életem utolsó szál cigarettáját. (Közben megtudtuk, hogy az elméleti képzés egy hónap lesz, utána átköltözünk a szintén ismerős Kusovszkajába, és repülni már ott fogunk. ) Két hét múlva az oroszok is csináltattak velünk egy komplett orvosi vizsgálatot, nem elégedtek meg az itthoni igazolásokkal. Akkortájt már sokat tudtunk az AIDS-ről, ezért sem tűnt megnyugtatónak, hogy nem egyszer használatos tűkkel vettek vért, hanem azokat kis fémdobozkában fertőtlenítették a soron következő használat előtt. A belgyógyász a szemembe nézett, majd megkérdezte, nem volt nekem eddig semmi gondom a szívemmel? „Hááát… ahogy mondani tetszik, eddig…”. Öreg rókaként hamar rájött, hogy a dohányzás drasztikus elhagyása komoly elvonási tünetekkel jár, amit a szívem jelzett is neki az EKG-n, de azt mondta: ne féljek, mert elmúlik. Ez így már jobban hangzott, ismerjük el.

■ KS: A leszállást követő formalitások megleptek minket, éreztük a változások szelét. Míg korábban sem a vámosok, sem a határőrök jelenlétét nem tapasztaltuk, most mindkét szerv megszállt bennünket. A vámosok a műholdas telefonon akadtak fenn, ami újdonságnak tűnt a számukra. Ezen a telefonon kellett hetente jelentést tennem az átképzés helyzetéről. Az eszköz vámoltatását Varga Feri nevére végezték el, de csak azért, mert egyedül nála volt éppen kéznél az útlevele, ami pedig kellett a papírok kitöltéséhez. Ennek a vámolási eljárásnak később különös jelentősége lett. Ugyancsak problémát okozott az a nagymennyiségű gyógyszer, amit egy fél köbméteres dobozban vittünk ki. Tudtunk ugyanis a kint lévő krónikus gyógyszerhiányról, ezért idehaza hivatalosan „feltankoltunk” egy láda gyógyszert. A vámosok rögtön orvost hívattak, hogy ellenőrizze a gyógyszereket hatóanyaguk szerint, s utaltak is rá: el akarják kerülni, hogy kábítószer kerüljön az országba. A vámosok mindenképp vissza is akarták küldeni a ládát Magyarországra. Hosszas vita után végül sikerült az orvossal kimondatni, hogy gyógyszerhiány van, így a visszaküldést elkerültük. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy a gyógyszerek az ottani gyengélkedőn kerüljenek elhelyezésre. Ebbe azonban én nem egyeztem bele, tartva attól, hogy a gyógyszerfelhasználás számunkra ellenőrizhetetlen marad. Végül személyes felelősséget kellett vállalnom és alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy a gyógyszerek felhasználása csak orvosi engedéllyel és felügyelet mellett történik, így a vámosok és a főorvos úr is jóváhagyta a felügyeletemet. A „magic” doboz így tehát megmenekült, aminek a későbbiek során óriási hasznát vettük.
A vámoltatás tehát rendben megtörtént, jöhetett a határőri procedúra. Itt egy „határőr” nyilvántartási lapot töltött ki mindenkiről, valamint lefénymásolta az útleveleinket. Az elöljárósághoz tartozó egyik srác - személyiségi okokra hivatkozva - ezt kerek-perec megtagadta, amivel persze nem kis bonyodalmat okozott. Mivel fennállt akár a kiutasításának a veszélye is, nagy nehezen sikerült rábeszélni őt, hogy tegyen eleget a formalitásoknak.
Az elszállásolás rendben megtörtént, semmi nem változott az elmúlt 20 év alatt - akkor jártunk itt utoljára -, meglepetés tehát nem ért bennünket. Az étkezde is ugyanaz volt és ugyanazt a blincsikit (palacsinta) kaptuk, mint 20 évvel ezelőtt. Jöttek a szürke hétköznapok, elkezdődött az elméleti oktatás, ami rendkívül érdekesnek bizonyult. Probléma csak azzal adódott, hogy úgy kezeltek bennünket, mint főiskolai hallgatókat és nem úgy, mint felnőtt embereket, tiszteket, tiszthelyetteseket. Nagyobb gond vetődött fel a hétfői sorakozókkal. A főiskola rendjében minden hétfő sorakozóval, létszámellenőrzéssel kezdődött, ami díszmenettel zárult. Ez az állomány több tagját felháborította. A sorakozó az még csak rendjén van, de utána a Magyarországon tiltott jelképek előtt masírozni ők bizony nem hajlandóak. Ennek helyt adva jeleztem a főiskola parancsnokának, hogy nem kívánunk részt venni a hétfői sorakozókon. Ezen persze ő háborodott fel, természetesen némi politikai felhanggal. Kijelentette, hogy mi vezényelve vagyunk a főiskola állományába és ugyanazon rendszabályok vonatkoznak ránk is, mint az ő embereire. Én elmondtam ismételten a saját verziómat, ő pedig még keményebb politikai kinyilvánulással válaszolt, még különböző fenyegetések is elhangzottak, amire semmi szükség nem volt. Gondolkodási időt kértem, egy hét volt a következő ceremóniáig, tehát addig meg kellett oldani a gordiuszi csomót. Három nap múlva újra találkoztunk és azzal a javaslattal álltam elő, hogy részt veszünk a sorakozón, én jelentek a tábornok úrnak, de a végén a díszmenetet kihagyjuk. Immár hűvösebb fejjel és némi iróniával fűszerezve, a javaslatot a parancsnok végül elfogadta.

■ VF: Szabadidőmben sokat filmeztem. A kecskemétiek hoztak magukkal egy akkor elég modernnek számító M25-ös VHS kamkordert. Megkerestem az iskola parancsnokát, és előadtam neki a - még számomra is reménytelennek tűnő - kérésemet, hogy szeretnék filmezni. Első szóra megadta az engedélyt, így aztán az átképzés alatt mindent, és mindenkit felvehettem földön és levegőben, MiG-29-est, Szu-25-öst, Szu-27-est, a csoportunk felkészülését, repüléseit, ami csak volt. A sok archív felvétel meg van még ma is.

■ KS: Az átképzés során egyik nap a főiskola parancsnoka magához kéretett. A parancsnok a megérkezésünkkor a beléptetést irányító KGB-s főtiszttel várt az irodájában. Ez semmi jót nem jelentett. Röviden elmondták, hogy komoly információik vannak arról, hogy az orosz alvilág rászállt a magyarokra, melynek oka, hogy a rendkívül magas orosz infláció miatt az illetményünk egy részét dollárban kaptuk meg. Az alvilági figurák tevékenységét mi is észleltük, például az egyik srác feketén próbált dollárt beváltani, a hivatalosnál jóval magasabb árfolyamon. A pénz cseréjénél a nepper azonnal lelépett számolás nélkül, az átnyújtott rubelkötegnek azonban a felső bankjegye volt csak rubel, alatta pedig rubelméretre vágott újságpapír sorjázott. Totális átverés. Ezen kívül a piacon különböző trükkökkel próbáltak pénzt kicsikarni tőlünk. Természetesen a KGB-s tiszt minderről tudott, hiszen folyamatos megfigyelés alatt tartottak minket. Most azonban figyelmeztetett is, hogy immár szervezetten lépnek fel ellenünk, a helyzet tehát sokkal komolyabbra fordult.
Az információk birtokában a vezetői állománynak délután négy órakor állománygyűlést tartottam. Elmondtam a tényeket, amelyeknek a birtokába jutottam. Elrendeltem, hogy egyedül senki nem távozhat a városba, mindenki figyeljen a társára, mindenféle fekete tranzakciót azonnal beszüntetni és este 10 órára mindenki „hazajön”. Mindezt tudassák az állománnyal is. Az intézkedések persze nagy felzúdulást váltottak ki. Különösen felháborodott az egyik elöljáró főtiszt, hogy nincs jogom személyi szabadságjogok korlátozására, ez dedós módszer: este 10-re csak a kisiskolásoknak kell otthon lenni. A vitának nem adtam helyt, semmilyen intézkedést nem vontam vissza és nem is módosítottam.
Aznap este 11-kor jelentették, hogy mindenki „otthon” van, kivéve azt a főtisztet, aki az intézkedéseken nagyon felháborodott. A barátja elmondta, hogy jó ideig együtt voltak egy szórakozóhelyen, de aztán az események úgy hozták, hogy külön váltak. Semmilyen információja nem volt arról, hogy a társa jelen pillanatban hol tartózkodik. Hajnalban azzal keltettek fel, hogy nagy a baj, az eltűnt társunkat megtalálták: kórházban van, megkéselték. A közvetlen elöljáróját azonnal elküldtem a kórházba, hogy szerezzen be minden fontos információt. Hamarosan visszaérkezett és elmondta, hogy a társunknak nagyon súlyos sérülései vannak. Ismerve a gyógyszerhiányt, az említett „magic” dobozból jó néhány antibiotikumot összegyűjtöttem, hátha használni tudják, a srácokkal pedig nem kis összegű paraszolvenciát dobtunk össze - hátha a dollár most is mindenható - és útra keltünk a kórházba. A főorvos úr nagyon becsületes volt, elmondta, hogy társunknak olyan súlyos sérülései vannak, hogy menthetetlen. Még élni fog 4-6 órát, akár tízet is, de a belső sérülései miatt nem tudják megmenteni. Sajnos igazat mondott, társunk a következő nap déltájt elhunyt.
Története nagyjából így összegezhető: Barátjával egy szórakozóhelyen poharazgattak. Hamarosan hölgytársaság csatlakozott hozzájuk, akik javasolták, hogy menjenek el egy másik, jobb helyre. Itt kettéválasztották a két fiút, az egyik lány ugyanis át akart öltözni és kérte, hogy az egyik fiú kísérje el. Kocsival mentek „feketefuvarral”. A sofőr kis idő után behajtott egy elhagyott sötét utcába, ahol megkéselte a társunkat. A nyomok alapján a sérülései miatt nem tudott felállni, rengeteg vért vesztett. Kivonszolta magát az utca végére a fénybe, ahol rátaláltak és értesítették a mentőket. Az elkövetők kézre kerültek, el is ítélték őket, de ez a mi társunk életét nem adhatta vissza. Néhány nap múlva mélységes fájdalommal búcsúztunk el tőle, amint koporsóját vitték fel egy AN-26-os szállító repülőgép fedélzetére.
A feladatot mindenképp végre akartam hajtani, nem szerettem volna több bajt. Még szigorúbb intézkedéseket vezettem hát be, senki sehova nem mehetett, s ezzel gyakorlatilag becsuktam 150 katonát. Persze nem volt egyszerű döntés bezárni olyan embereket, akik Magyarországon, miután elvégezték a munkájukat, hazamentek a családjukhoz, moziba, színházba jártak, sportoltak, rokonokat, barátokat látogattak és így tovább. Élték a szabad emberek életét. Most pedig egy laktanyán belül szállás-ebédlő-tanterem mókuskerékben éltek. Nem is ért el osztatlan sikert az intézkedésem, bár igazán ellenvetést sem tapasztaltam. A bezártság azonban óriási feszültségeket generált, amit nap mint nap kezelni kellett, még szerencse, hogy már nem volt sok hátra az elméleti képzés befejezéséig. Az elméleti etapot vizsgákkal fejeztük be, és pár nap múlva elindultunk a gyakorlati átképzés színhelyére, Kusovszkajába.
Itt már félig hadiállapotok vártak bennünket. Rengeteg technika a repülőtéren, egyes repülőgépeket éppen akkor függesztettek bombával, a felszállások pedig szinte folyamatosak voltak. A pilóták éppen két társukat gyászolták, akik odavesztek a bevetéseken. Megtudtuk, hogy a konfliktus kirobbanásakor két kaukázusi repülőtéren két MiG-29-es ezred állomásozott, ám ezeket a szakadárok körbevették. Mindkét ezredparancsnok riadót rendelt el éjjel, az összes repülőgép felszállási parancsot kapott, a leszállást pedig már Kusovszkajában hajtották végre. Ez magyarázta tehát a rendkívül sok harci gépet. A családjaikat viszont már hónapokkal korábban előreküldték, akik vártak bennünket. Igen, vártak bennünket, mert nőtlen szállón kerültünk elhelyezésre ők is és mi is. Az első emeletet mi foglaltuk el, a második, harmadik és negyedik emeletet pedig a kaukázusból érkezett pilóták a feleségeikkel és a gyermekeikkel. Áldatlan állapotok uralkodtak.

■ VF: Az oroszok az átképzés tematikájában nem tettek különbséget ezredes és hadnagy között, mindenki ugyanazt a feladatot repülte, és mindenkinek sikerült elsőre venni az akadályokat. Néhány pilótánknak azonban különösen nagy próbatételt jelentett az átképzés, ők azok voltak, akik csak az iskolai orosz tudásukra hagyatkozhattak, mert a korábbi repülőkiképzésüket nem a Szovjetunióban, hanem a csehszlovákiai Kassán folytatták, nekik a szlovák nyelv lett volna a nyerő. Gege úgy spórolta el a tanulást, hogy Robinak fordított, tanította, így benne is megmaradt a tananyag. Nagyon rövid kétkormányos kiképzés után, a harmadik repülési napon már kirepült egyedül mindenki. 15 órás terv alapján dolgoztunk, de ebbe belefért minden lényeges kóstoló: műrepülés, kötelék­repülés, földi lövészet, gyorsítás, csúcsmagasság - és néhány főnek a hátsó kabin, az oktatói jogosítvány is. Orosz oktatóink (köztük több olyan, aki korábban, növendékkoromban is oktatott engem) stílusán, hozzánk való viszonyán észre sem lehetett venni, hogy közben eltelt húsz év, és történt egy-két dolog a mi hazánkban és náluk is. (Moszkvában például éppen akkor ágyúzták a parlament épületét.) Közvetlenek, őszinték, segítőkészek és nagyon jó oktatók voltak, annak ellenére, hogy ők ekkor már nagyon keveset repültek, néhány tíz órát évente. A program végeztével az én oktatóm egy kis ajándékkal, egy oklevéllel lepett meg, amit saját maga rajzolt, színezett. Amikor tréfálkoztam vele, hogy most, amikor megyünk haza, eljön nekik is végre a megérdemelt „kánaán”, azt mondta: „Ferenc, nekünk most, és csak addig tartott a kánaán, amíg ti itt voltatok.”

■ KS: A legnagyobb problémát a víz és az élelmiszer hiánya okozta. Szerencsére ez utóbbi bennünket nem érintett, nem mondható, hogy mennyei kaját kaptunk, de nem éheztünk. Magyaros ízekre vágyva hétvégeken főztünk is magunknak. A vízhiányt annál inkább éreztük mi is. Csak kedden és pénteken jutott meleg víz, a földszinten egy 40 fős zuhanyzóban. A probléma csupán az volt, hogy nyomás híján kettő, maximum három zuhany működött. Ha sikerült a repülésről beérni, akkor minden kedden és pénteken ott álltunk sorba együtt az anyákkal, a gyerekekkel, a pilótákkal, hogy valamelyik zuhanyba bejuthassunk. Nekem, mint parancsnoknak külön szobát rendeztek be fürdőszobával együtt. A dolog csak ott hibádzott, hogy a víz nem ért fel az első emeletig. Ezen kívül a fürdőszoba mellett, azaz a szobán belül volt a seprű, a lapát és a tisztítószer tároló. Kész káosz volt az egész elhelyezés.

■ VF: A körülményeket, a higiéniás feltételeket, amelyek között tanultunk, laktunk, kevés ember ismeri, de azoknak, akik az elmúlt 15-20 évben jobb helyeken és jobb körülmények között végeztek, s még inkább a kívülálló civileknek talán nem árt erről is néhány információ. Az infrastruktúra a növendékkori emlékeinkhez képest is riasztóan leromlott állapotban tobzódott. Néhányan - a magasabb beosztásúak - használtuk az úgynevezett „parancsnoki zuhanyozót”. Ez egy, a folyosóról nyíló, szűk, lámpanélküli, misztikus, nedves és büdös helyiség volt, aminek belátható elülső terében leledzett egy rozsdás zuhanyzótálca, néhány ott felejtett lapát, bedöglött cementes zsák, felállított talicska, pókhálós partvisok, penészes rongyok és vödrök. A helyiség mélyén is hasonló dolgokat láttunk, pontosabban inkább sejtettünk, mert a zuhanyzó végét nem is lehetett látni, barlangszerű képződményt volt, sok-sok titokkal. Meleg vízre nem emlékszem, hideg víz reggel 6-8 között volt, és estefele egy előre soha nem prognosztizálható félórás résidőben. Akadt azonban egy másik, nagy zuhanyozó is a földszinten, ahol viszont a teljes helyiséget kitöltő szappanos víz tóban állt, a cikk-cakkban lerakott téglákon át lépdelve lehetett közlekedni. A falakat legyek lepték el, ahogy megtudtuk, erről a közeli sertéshizlalda tehet. Foglalkozásokon az előadó és a hallgatóság egyaránt a navigációs vonalzókkal hessegette magáról a legyeket.

■ KS: Megkezdődött a földi előkészítés, repkörzet ismeret, légterek, korlátozások, mentőeszközök és még sorolhatnám. Megismerkedtünk a kiképző oktatóinkkal is, akik nagyon rendesek, intelligensek, segítőkészek és kulturáltak voltak. Végre elérkezett tehát a nagy nap, és feldübörgött alattunk a „nagyvas”. Minden szenvedés, izzadás, kínlódás elfeledve, mert végre repülhettünk, és mindent a repülésnek vethettünk alá. Hamarosan megtörténtek az első egyedüli kirepülések, s a meghatározott tematika szerint, minden gond nélkül folytattuk az átképzést. Pontosabban csak addig, amíg Varga Feri barátom az egyik légtérrepülési feladat során egy zuhanás-ugrás manőverrel többet nem csinált a meghatározottnál. Hívatott is az ezredparancsnok, de engem meg sem hallgatva a szabálysértést azonnal jelentette a hadosztály repülésbiztonsági főtisztjének Rosztovba. Pár óra múlva már össze is állt a bizottság. Alapállásuk szerint: a repülőgép-vezetőt azonnal le kell tiltani a repülésről és haza kell küldeni Magyarországra. Ezt az ezredparancsnok terjesztette elő, aki nem különösen kedvelt bennünk, bár ennek okát a mai napig nem tudom. Én viszont hangoztattam: mi azért érkeztünk ide, hogy elsajátítsuk a repülőgép manőverezési tulajdonságait. Nem vagyunk kurszántok (hallgatók) akiken minden apró manőverező eltérés bevasalható. Egy zuhanás-ugrás manőver nem olyan kirívó repülő fegyelmezetlenség, ami miatt egy pilótát haza kellene küldeni - ez az egész nevetséges. Hosszas vita után megígértem, hogy jobban odafigyelünk a feladatok végrehajtásának pontosságára és nem lesz több fegyelmezetlenség. Varga Ferit pedig nem függesztették fel, nem küldték haza, folytathatta az átképzést. Ezzel a döntéssel végül mindenki egyetértett, kivéve persze az ezredparancsnokot.

■ VF: Az orosz repülőparancsnokok biztosan kemény eligazítást kaptak, hogy az átképzésünk - mint az irányunkban fennálló államközi adósságuk 800 millió USD törlesztésének egyik része - biztonságos és sikeres legyen. A repülésre való felkészülések, az eligazítások, a kiértékelések ugyanúgy történtek, mint növendékkorunkban, szinte semmi nem változott.
Egyik nap üzenetet kaptam: hívat az ezredparancsnok. Elég szigorúan elém tárta, hogy az előző napi repülési feladatomban az egyik repülési elemből (zuhanás és ugrás 30° szöggel) az előírt három helyett négyet, vagy ötöt hajtottam végre. Nyilván nem tagadtam, de én még ott ragadtam le, amit saját felelősségemre, az itthoni alárendeltjeim felé is régóta megszabtam. Nevezetesen: ha már a harckiképzési utasítások nem engedik a műrepülési elemeket átszabni vagy azok sorrendjét megváltoztatni, viszont a leírt feladatot végrehajtva még van elegendő üzemanyag, akkor a pilóta azt az elemet ismételgesse az üzemanyag fogytáig, ami akkor éppen a leggyengébben ment neki. Ha pedig ezt valaki számon kéri rajtuk, nyugodtan hivatkozzanak rám. Na, ez az itteni parancsnok számára teljességgel elfogadhatatlannak bizonyult. Maci szerint is eléggé fel volt dúlva és még a hazaküldésemmel is fenyegetőzött. Természetesen nem vitatkoztam vele, hiszen akkor és ott nekem is be kellett tartanom az ő játékszabályaikat - ha tetszett, ha nem. Örök igazság, hogy sem a repülőgépet nem lehet letegezni, sem a repülési szabályokat nem szabad felülbírálni. Ha valami nem tetszik, vagy túlságosan szűk keretek közé szorít, akkor nem a szabályok megszegése a megoldás, hanem a szabályok átgondolt megváltoztatása. Az átképzési csomag tartalmát nem ismertem, azt sem tudtam, hogy a szerződés szerint a pilótákat érintő szakirodalomból mit kell, hogy adjanak az oroszok. Annyi látszott csak biztosnak, hogy hivatalosan megküldenek majd egy légi üzemeltetési utasítást. Saját szakmai kíváncsiságom által sarkallva én is beálltam az illegális fénymásolók közé, hogy a könyvtárból kikölcsönzött és kicsempészett titkos anyagokról (gyakorlati aerodinamika, üzemanyag-számítás, harci alkalmazási utasítás) másolatot készítsünk, hogy azokat majd itthon nyilvántartásba vétessük, legalizáljuk. Ha elkapnak, ez nálam valószínűleg végzetes, súlyosbító, halmazati körülmény lett volna a műholdas telefon csempészési ügyemhez, de nem akarok ennyire előre ugrani.

■ KS: Korábban már említettem az élelmiszerhiányt, az éhezést. Ez persze az orosz kiképzőpilótáinkat is keményen sújtotta, magyarán: nem volt a családnak mit enni. Mint pilóták rendes ellátást kaptak. Az étkezdében négyen ültek egy asztalnál és négy szelet kenyeret kaptak. Minden nap más vitte tehát haza a négy szelet kenyeret, hogy a gyerekeknek több jusson. Egy nap a repülés után kopogtak az ajtómon, s meglepetésemre a saját repülő oktatóm lépett be. Láttam, hogy nagyon zavarban van, sok mindenről beszélt, de sehogy sem tudtam kihámozni jövetele célját. Végül zavartan elmondta, hogy három hónapja nem kaptak fizetést és kislánya már több hete nem ivott tejet, mivel nincs miből megvenni. Kért 200 dollárt, ígérve, hogy a hónap elején fizetéskor visszaadja. Természetesen adtam neki. Másnap reggel már hat órakor a felesége sorban állt a tejért. A hónap elején megint nem kaptak illetményt, kényszeredetten, de megint kért tőlem 200 dollárt. Családjára való tekintettel ezt is odaadtam. Jött a következő fizetési nap, és mit ad Isten: az eddig elmaradt összes illetményüket megkapták, és oktatóm boldogan hozta vissza a kölcsön kapott pénzt. Pedig ha őszinte vagyok, én addigra már keresztet is vetettem rá.
Ebben az időszakban több megbetegedés történt, nem csak pilóták között, hanem a műszaki állomány körében is. Az ottani gyengélkedő nevéhez hűen gyengén volt ellátva és felszerelve, szakorvosok nélkül felcserekkel. A legközelebbi kórház Rosztovban működött, de oda senki nem akart bejutni. Így aztán én gyógyítottam, illetve a magyarországi orvosok. Amennyiben valaki megbetegedett, úgy műholdas telefonon felhívtam a Kecskeméti Repülőorvosi és Kutató Intézetet, ahol kértem a megfelelő szakorvost. Neki elmondtam a tüneteket, ő pedig felállította a diagnózist, megállapította, hogy milyen betegség hatalmasodott el a páciensen. Ezután következett a „magic” doboz, az orvos mondta, hogy milyen gyógyszert keressek, ha olyan nem akadt, akkor felsoroltam, hogy mi van. Az orvos kiválasztotta a megfelelő gyógyszert és meghatározta annak az adagolását. A legsúlyosabb betegségnek egy hasnyálmirigy gyulladás bizonyult, egy másik fiú pedig allergiás volt a parlagfűre és taknya-nyála egybefolyt. Gondolta, ha másnapos az ember, akkor kutyaharapást szőrivel. Éjszaka kiment és jó néhány parlagfüvet elrágott. Ettől aztán nagyon-nagyon rosszul lett, sürgősen telefonálnom kellett haza segítségért. A rengeteg konzultáció „eredményeként” lettem tiszteletbeli orvos.

■ VF: Volt egy balesetünk is. A magassági állomás étkezdéjében tízóraiztunk, amikor csörgött a telefon. A velem szemben ülő ezredparancsnok helyettes a széke hátsó lábain egyensúlyozva elérte, felvette, majd úgy rúgta ki maga alól a széket, hogy az asztal is majdnem repült. Kirohant az épületből, mi meg persze utána. A látványt sohasem felejtem el, a beton mentén a repülőtér teljes hosszában rengeteg tűzfészek, gomolygó füsttel. Nyugati irányban lehetett látni egy markánsabb fekete gombafelhőt. Ernyők sehol. Pályafutásom során sokszor futottam már fel 4-5 emeletnyi magasságba a repülésvezetői toronyba, és mindig ugyanazokkal a gondolatokkal. Az első kérdésemre jó választ kaptam, igen, katapultáltak. Egyik társam kétüléses repülőgéppel az átstartolást gyakorolta, amikor egy létfontosságú berendezés kigyulladt, és a gép a beton elején, a gázadáskor kezdett darabjaira hullani. A szanaszét repülő forró fém és olaj gyakorlatilag felgyújtotta a repülőteret. Pilótatársam és az oktatója akkor katapultált, amikor a felszállópályát már elhagyták, és a repülőgép kormányozhatatlanná vált. Kettőjük példás helytállásáért a magyar honvédelmi miniszter és az orosz légvédelmi erők parancsnoka néhány nap múlva a helyszínen (Kusevszkajában) elismerését fejezte ki.

■ KS: A repülő átképzés felén voltunk túl, amikor Urbán tábornok úr jelezte, hogy rangos vendég érkezik hozzánk dr. Für Lajos honvédelmi miniszter személyében. Izgatottan vártuk, jelentéssel készültem rá, több grafikont készítettünk pilótatársaimmal: egy civil ember is értse, hogy a repülésben mit hajtunk végre, kronológiailag hol tartunk, tudjuk-e tartani a nemzetközi szerződésben meghatározott befejezési határidőt. A jelentés után részt vettünk egy, az orosz fél által szervezett haditechnikai bemutatón. MiG-29-es és Szu-27-es repülőgépek kerültek kiállításra teljes fegyverzettel. A bemutató során miniszter úr többször megkért, hogy ezt és ezt mondjam el civil nyelven, mert nem teljesen érti a katonai terminológiát. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Magyarországra történő visszaérkezésünk után a miniszter úr többször is felhívott még repülés ügyben, hogy mondjam el neki az adott probléma lényegét. Ezért a hozzáállásáért rendkívül tiszteltem, mert nem állította azt, hogy mindenhez ért, és például nem ment oda a póttartályhoz sem, mondván, hogy milyen szép nagy bombánk van, miként azt egy korábbi honvédelmi miniszter is tette anno. A miniszter urat orosz részről az Orosz Légvédelmi erők főparancsnoka kísérte. ő szintén elégedett volt a jelentésemmel és tréfásan kijelentette, amennyiben Magyarországon nem lenne rám szükség, akkor ő szívesen rám bízna egy ezredet. Azt is mondta, hogy ha az átképzés során bármilyen akadályba ütközöm, felhatalmaz rá, hogy egyenesben felhívjam őt. Ennek aztán később nagyon nagy hasznát vettem.
Egyik este a miniszter úr és kísérete díszvacsorán vett részt. Vendéglátónk Krasznodár megye Atamánja volt. Az atamán a kozák érából örökölt nem hivatalos közjogi méltóság, nem kis hatalommal, úgy is fogalmazhatnék, hogy Isten után az első. Rendkívül jókedélyű, barátságos, jól megtermett 140-150 kilós ember volt. A vacsora során vele is sikerült jó viszonyt kialakítani, ami később nagyon nagy hasznomra vált.
A látogatás után folytattuk az átképzést, tartottuk az ütemtervet. Azaz tartottuk volna, de közbeszólt a politika. Moszkvában Jelcin felállt egy tankra szónokolni, tankok lőtték az Orosz Föderáció fehér házát, az utcákon barrikádok és káosz. Szombati normál repülési napra készültünk, utaztunk ki a startra repülni, de ott előkészületnek nyoma sem volt, a gépek letakarva, a műszakiak a kurilkában (dohányzóhely) adomáztak. Elmondták, hogy az ezredparancsnok parancsa alapján ma elmarad a repülés. Erről bennünket elfelejtettek értesíteni, mintha nem is lettünk volna érintettek ez ügyben. A startról visszamentem az ezredparancsnok irodájába - aki továbbra sem igazán kedvelt - és kértem: mondja el döntésének okát, talán repülési tilalom van? Nincs - válaszolta röviden, de az a helyzet, hogy most két honvédelmi miniszter van, és nem tudja, hogy melyik parancsát hajtsa végre, és amíg ez nem tisztázódik, addig nincs repülés. Mondtam neki, hogy nem kell ezzel foglalkozni, nemzetközi szerződés alapján vagyunk itt, az alapján hajtjuk végre az átképzést. A nemzetközi szerződés mindkét minisztert kötelezi, tehát a jogfolytonosság alapján az újat is, mint pedig végrehajtót: önt is. Nem válaszolt, egyszerűen kirúgott, kitessékelt az irodájából. Az előtérben megkértem a segédtisztet, hogy kapcsolja nekem a légvédelmi főparancsnokot, aki ugye korábban felhatalmazott, hogy ha problémám van, akkor őt hívjam. A segédtiszt meglepődött, vonakodott ugyan, de elkezdett telefonálni. Telefonkapcsolással eljutottam egészen a rosztovi hadosztályparancsnokságig. Az ott lévő tábornok arra hivatkozott, hogy a légvédelmi parancsnok úr a dácsáján, azaz az üdülőjében tartózkodik és nem kapcsolható. Mondtam a tábornok úrnak, hogy több okot is fel tudnék sorolni, de a parancsnoka atomfegyverek felett is diszponál, tehát minden percben elérhető kell, hogy legyen. Valójában persze nem tudtam, hogy ez igaz-e, vagy sem, de kapcsolták a légvédelmi parancsnokot. Tömören elmondtam neki a problémámat, erre ő odakérette az ezredparancsnokot a telefonhoz, beküldtem hát érte a segédtisztjét. Azt nem tudom, mert nem hallottam, hogy mit mondott a légvédelmi parancsnok az ezredparancsnoknak, csak azt láttam, hogy utóbbinak a feje egyre vörösebb és vörösebb lesz. Ettől kezdve pedig soha nem volt problémánk a repülés végrehajtásával, de mondanom sem kell, hogy az ezredparancsnokkal a barátságunk ezután pláne nem mélyült el.
A repülő átképzést a meghatározott feladatokkal a meghatározott időben befejeztük, utaztunk vissza Krasznodárba a kibocsájtó ünnepségre. Kézzelfoghatóvá vált tehát a hazautazás időpontja.
Krasznodárban éppen a főiskola parancsnokkal egyeztettük az ünnepség menetrendjét, amelyek délután öt órakor kezdődtek. Arra lettünk figyelmesek, hogy vezényszavak hangzanak el és az ablakon keresztül a következő kép tárult elénk. Két gépkarabélyos határőr ment elöl, középen Varga Feri barátom megbilincselve, hátul pedig megint két fegyveres határőr. Elképedtünk, gyorsan kiderítettük, hogy hova is vitték a Ferit. A főiskola parancsnok kijelentette, hogy sajnos ő nem tud segíteni, új szelek fújnak az irányításban, és jelenleg a határőrök jogosultsága sokkal nagyobb, mint az övé. Valamit akkor is tenni kellett, mert az nem lehet, hogy az utolsó nap egy magyar pilótát csak úgy letartóztatnak, esetleg elvisznek. Gyorsan utánuk eredtem hát, persze először a helyiségbe az őr be sem akart engedni, de sikerült meggyőznöm, hogy én vagyok a srác parancsnoka, és felelőséggel tartozom érte. Odabent az előtérben Varga Feri ült egy kanapén, sápadtan csak egy szót mondott: csempészés. Bekopogtam a belső szobába, ahol a megyei főügyész ült. Bemutatkoztam és kértem, mondja el, hogy mi a társam ellen a vád. Csempészés, mondta ő is, kezében lobogtatva Varga Feri vámpapírját, amin a műholdas telefonunk vámoltatása volt látható. A főügyész azt mondta, hogy hamisítottuk a vámpapírt, tojáshéjra tetováltuk a vámpecsétet, azzal bélyegeztük le a vámpapírt és így szabálytalan a műholdas telefon behozatala, amit most elkoboznak, az elkövetőt pedig bíróság elé állítják. Mondtam, hogy ez képtelenség, minden vámtisztnek egyedi száma van és Magyarországról jövet nem tudhattunk érvényes vámszámot. De ez nem hatotta meg különösebben, figyelembe sem vette, amit mondtam. Több órán át vitatkoztunk, ami számomra rendkívül nehéz feladat volt, mert még idehaza sem ismerem igazán a jogi terminológiát, hát még az oroszokét. Nem is jutottunk semmire, hajthatatlanok voltak. Végül belefáradva azt mondtam, hogy telefonálnom kellene. Kimentem hát és a szomszéd teremből felhívtam az atamánt. Emlékezett rám, nagyon barátságosan fogadott. Elmeséltem neki az egész képtelen ügyet, és azt is, hogy milyen hajthatatlan a főügyész. Csupán ennyit mondott: intézkedem, és ezzel elköszönt. Az előtérben ültem Varga Feri mellett, és nagyon törtem a fejemet a hogyan továbbról, amikor nyílt az ajtó, a főügyész nyomult ki rajta, és ugyancsak tömören fogalmazott: elnézést, tévedés történt. Szabadok voltunk és a műholdas telefonunk is megmaradt. Feri még akkor sem ocsúdott fel igazán, amikor beléptünk a díszvacsorára, pontosabban annak a végére, hiszen már csak a csontok fehérlettek a tányérokon. Belépésünkkor először néma csend lett, majd lassan mindenki felállt és a tábornokokkal együtt az egész magyar-orosz csapat óriási tapsviharral köszöntött bennünket és a sikert.
Másnap reggel az AN-26-os gépekkel útnak indítottam a csapatot hazafelé, én pedig Helembai László barátommal mentem Nyizsnyíj Novgorodba, hogy hazahozzuk az első MiG-29-es repülőgépeket. De ez már egy másik történet…

■ VF: Az üres tányérokra még úgy-ahogy vázlatosan emlékszem. A tapsra, meg a KGB-sek színjátékára már csak annyira, mint saját bevallása szerint Ozzy Osbourne a 80-as évekre. Viszont azt, hogy Nyúl és Slampi félretettek nekem egy kis konyakot, határozottan emlékszem. Nem szerettem, de jól esett.