Teljes cikk - 2011. február

A fák állva halnak meg...

…avagy a vadászgépeknek is van lelkük

Németh Zoltán

Nem nagyon értettük, de akkor már két éve álltunk a gyárudvaron, és lassan már feladtuk a reményt, hogy valaha is repülhetünk. Nagyon el voltunk keseredve, hiszen naponta láttuk, amint társaink dübörögve végigrohannak a betonon, és az ég felé emelve orrukat, meredeken száguldanak a fölfelé, vagy hirtelen eltűnnek a felhők között. Magát az érzést ismertük, hiszen miután kigurultunk a gyárból, berepültek bennünket. Ma sem feledem azt a hihetetlen izgalmat, amikor először fordultam rá a végtelennek tűnő betonpályára. Óráknak tűnt az a pár perc, amíg a pilótám minden porcikámat leellenőrzött, és végre bekapcsolta az utánégetőimet.

Amit eddig csak láttam és hallottam, most velem történik. Végre repülök, végre én török meredeken az ég felé, az én hajtóműveim bömbölnek és látom egyre kisebbnek a jól ismert repülőteret. Nagyon gyorsan eltelt az a félóra, és nagyon gyorsan eltelt a többi repülés is, ami minden új gép számára kötelező. Persze volt, akinél találtak apróbb hibákat, de azt gyorsan kijavították, és újra berepülték. Végül mindent rendben találtak, és már húztak is bennünket a reptér félreeső részére. Akkor még nem tudtuk, milyen rengeteget kell várnunk a következő repülésre.

De egyszer csak hirtelen nyüzsgés támadt körülöttünk. Engem és még 21 társamat kitakartak és bevontattak egy hatalmas csarnokba, ahol minden porcikánkat gondosan átnézték. Tanácstalanul néztünk egymásra. Aztán a körülöttünk beszélgető emberektől szép lassan megtudtuk, hogy végre lesz gazdánk, Magyarországra kerülünk! Azt is mesélték körülöttünk, hogy a magyarok jó szakemberek, jó pilóták. Vigyázni fognak ránk, és ami talán a legfontosabb, sokat fogunk repülni.

Nagyon nehezen teltek a napok, hetek. Megtudtuk, hogy a magyarok egy csoportja már tanulja a típust, és nemsokára elindulunk mi is. Csatlakozik még hozzánk hat kétüléses gép is, így leszünk majd egy teljes ezred két századdal. Teli voltunk egészséges önbizalommal, amikor elindultunk. Tudtuk, szépek és erősek vagyunk, jaj annak, aki elénk áll. Szép feladat várt ránk, egy kis ország légierejének a gerincét fogjuk alkotni, mi fogjuk védeni a légteret.

Nagyon jó volt újra a levegőben, kicsit izgatottan repültük át a határt, kíváncsian vártuk, milyen lesz az első benyomás. Hozzánk csatlakozott két 21-es is, ha véletlenül eltévednénk, mutatják az utat. Bevallom, jólesett ez az apró gesztus. Nos, fentről nézve elsőre nem láttunk nagy különbséget, hatalmas síkság fölött repültünk, úgy, mint otthon. Szépen megművelt szántók, rétek, patakok, folyók és tavak. Nyüzsgő városok, élő gyárak, utak, vasutak. Aztán a reptér, a messziről vékony betoncsík lassan széles és hosszú leszállópályává vált, és azonnal láttuk, itt minden adott, hogy jól érezzük magunkat. Csináltunk egy besorolást, gyors oszolj, és már döccent is a kerék a betonon, belobbant a fékernyő.

A zónában hatalmas tömeg fogadott bennünket. Szinte filmsztároknak éreztük magunkat, villogtak a vakuk, mindenfelől kamerákat szegeztek ránk. Mindenki meg akart bennünket érinteni, mindenki ránk volt kíváncsi. Gyorsan felragasztották ránk a magyar felségjelet, ezzel befogadtak bennünket. A kétüléses gépekben már magyarok is ültek, a mi orosz pilótáink közül néhány megveregette az oldalunkat, és sok szerencsét kívánt. Nagyon úgy tűnt, igazuk lesz, nagyon szerencsésnek éreztük magunkat. Az emberek érdeklődése nem akart szűnni, lassan esteledett, amikor végre elkezdtek minket az állóhelyeinkre vontatni. Nem értettük, miért kell a szabad ég alatt éjszakáznunk, de gondoltuk, még nincsenek készen a hangárjaink.

Nehéz, de gyönyörű időszak köszöntött ránk. Rengeteget repültünk, az átvételi berepülések után a kiképzési repülések. A magyarok nagyon gyorsan tanultak, jól bántak velünk a műszakiak, a pilóták is gyorsan megszoktak és megszerettek bennünket. Alig telt el egy év és már készültségbe jártunk. Először fel sem tűnt, de pillanatok alatt eltűntek a MiG-21-esek a kecskeméti bázisról. Egyetlenegyet sem hagytak meg még hírmondónak sem abból a típusból, amely annyi évtizeden keresztül meghatározó gépe volt Kecskemétnek. Nem igazán értettük ezt sem, de ma már jól tudom, hogy ez volt a második jel. Mert mi továbbra is a szabad ég alatt leponyvázva töltöttük az éjszakákat.

A következő évben, ha lehet, még többet repültünk. Intenzíven folyt a kiképzés, alig telt el két év az érkezésünk óta, és a teljes ezred minden gép és minden pilóta teljesen hadra foghatóvá vált. Nagyon büszkék voltunk, ismét volt ünnepség, kamerák, vakuk. Nem értettük azokat a "szakembereket", akik szerint túl gyorsak vagyunk egy ilyen kis országnak, és meg sem tudunk talán fordulni határsértés nélkül. Nagy örömmel mutattuk be a nagyon szűk és persze nagyon hangos fordulóinkat, amelyek során még a repülőtér kerítésén sem repültünk át. Úgy éreztük, mindenki nagyon megszeretett bennünket, és erre persze igyekeztünk rászolgálni. Gyorsan kiderült, hogy jóval erősebbek és gyorsabbak vagyunk, mint addig bármely vadászgép a magyar légierőben. Pilótáink szerint a repülési tulajdonságaink is kiválóak. A műszakiak is elfogadtak, sőt megszerettek bennünket.

A bázison megjelentek az Albatroszok, Szolnokon pedig a Jak-52-esek. Egy nagy, színes családban éreztük magunkat, ahol mi olyanok voltunk, mint az emberi családokban a legidősebb fiútestvér.

Persze látogatókat is kaptunk. A delegációk szinte egymásnak adták a kilincset a repülőtéren, de voltak kollégák is. Először nem értettük, mire fel olyan büszkék a nyugati gépek, szinte alig akartak köszönni. Igaz, gyönyörű, karcsú gépek voltak, vékony futószáraikon büszkén gurultak el előttünk, miután valóságos kis repülőnapot rendeztek a megérkezésük örömére. Alig vártuk, hogy megmérkőzhessünk velük. Másnap reggel persze már mindegyikük tudott előre köszönni, és nagyon udvariasak s persze szerények voltak. Természetesen mi is, nem dörgöltük az orruk alá, hogy az előző napon nem igazán sikerült mögénk kerülniük, de ha véletlen mégis, az csak egy fél másodpercre történt, akkor sem jutottak lőhelyzetbe, és a következő pillanatban már menteni kellett az irhájukat. Persze ezek csak gyakorlások voltak, végül nagyon jó barátokként váltunk el tőlük.

Már nem emlékszem pontosan, de ekkor történt, hogy egyik társunkat kivontatták a reptér végén álló állóhelyek egyikébe. Az egyik hajtóműve egy apró alkatrészre várt, a másik pedig már egy másik társunkban repült. A radarberendezéséből is hiányzott jó pár alkatrész, ami szintén valamelyikünkbe került. Kannibalizmus! Így nevezték el az emberek körülöttünk, de tudtuk jól, nincs más megoldás. Ha késik az alkatrész-utánpótlás, muszáj ehhez a módszerhez folyamodni, ha repülni akarunk. Pár hét, megjönnek a szükséges alkatrészek, és újra együtt leszünk mindannyian, repülünk tovább.

Közben a repülőnapok csillagai lettünk. Néha 200 000 ember is eljött egy-egy ilyen rendezvényre, talán picit a mi kedvünkért is. Nagyon tudtunk bemutatót repülni, és sokat is repültünk civil nézők előtt. Számtalanszor eljutottunk külföldre is, és a legrangosabb ilyen eseménynek számító angliai repülőnapról sorra hoztuk haza a legrangosabb trófeákat. Nagyon jó volt elgurulni a karcsú gépek hosszú sora előtt, és vidáman fogadni udvarias köszöntésüket. Artúr, a legjobbnak járó trófea pedig gondosan becsomagolva pihent a gépágyú mellett, az üres lőszeres rekeszben.

Nem nagyon értettük, de egyre kevesebbet repülhettünk. Hol nem kaptunk alkatrészt, hol üzemanyagot, hol valami más hiányzott. Az emberek körülöttünk egyre feszültebbek és idegesebbek lettek. Soha sem felejtem el azt a napot, amikor az első közülünk lezuhant. Örökre belém vésődött az a hatalmas lángoszlop és az utána égre törő vastag fekete füstoszlop. Szirénázó mentők, tűzoltók és rengeteg ember rohant át a betonon, hátha van kit vagy mit menteni. De sajnos nem volt. Csak a füstölgő roncsok között fekvő halott pilótára találtak a mentőalakulatok a reptér melletti mezőn. Nehezen teltek a percek és az órák. Késő este volt már, mire kiderült, nem a társunk romlott el, minden rendszere kiválóan működött az utolsó pillanatig, úgy, mint ahogyan szokott. Azt mondták körülöttünk az emberek, a pilóta hibázott. De mi nem értettük és ma sem értjük, miért hibázott, hiszen ismertük jól, egyike volt a legjobbaknak...

Az emberek is nehezen tértek magukhoz, de az élet megy tovább, repülni pedig kell! Az elkövetkező hónapokban újra rendesen repülhetünk. Lassan begyógyult a katasztrófa utáni seb, már amennyire egy ilyen seb begyógyulhat valaha. De azt azért mind az emberek és persze már mi is éreztük, hogy valami megváltozott. A jeleket pedig már nem is számoltuk. Továbbra is a szabad ég alatt aludtunk, és egyre többen kerültek közülünk a reptér végébe, amely már gúnynevet is kapott: Jurassic Park. Persze ezt sem értettük, de azt azért jól éreztük, ez nem valami biztató. Mint a legvadabb zivatar után is előbb-utóbb szétoszlanak a felhők, úgy borult be ismét fölöttünk nem is olyan sokára ismét az ég. Nincs alkatrész, nincs üzemanyag, nincs repülés.

Aztán egy nap nagyon furcsa repülésre indultam. Egyedül voltam a pilótámmal, aki nagyon szomorúnak látszott. Nyugat felé indultunk, és én semmit sem értettem, nem kapcsolt lokátort, nem műrepültünk, közepes magasságon közepes sebességgel repültük át a Dunát. Nem tudtam, ebből mi lesz, de pár perc múlva feltűnt egy repülőtér. Amolyan igazi vadászos besorolásra számítottam, 1000-rel fáklyával, meredek piruettel a végén és boldogan integető emberekkel a földön. De mi lassítottunk, és még csak nem is veszett alacsonyan fordultunk rá a töltőzónára, ahol megrázó kép fogadott. Hosszú sorban álltak a 21-esek mellettük a 23-asok és a megmaradt Szuhojok. És sehol egy ember, kihalt itt minden... Akkor értettem meg, hogy egyedül maradtunk a magyar égen, kivonták a megmaradt MiG-21-eseket is.

De nem csak a gépeket vonták ki. Az emberek közül is egyre többen eltűntek mellőlünk. Hiába kerestük a jól ismert, megszokott arcokat, nem láttuk őket már. Pilóták, műszakiak, kiszolgáló személyzet. Nyugdíjba mentek, tudtuk meg néha. Néha elbúcsúztak tőlünk, és az nagyon rossz volt. Néha nem, de ez sem volt könnyebb. Nagyon kevesen maradtunk, a többiek megcsonkított torzói pedig szomorúan porosodtak a Jurassic Parkban. Eltűntek a fiatalok is körülölünk. Elmentek a Gripenre.

Már régen ismertük a karcsú svéd repülőt, nem is egyszer járt nálunk. Karcsú, szép repülő vékony futószárakkal, nagyon hangos hajtóművel. Nem repülhettünk ellene gyakorló légiharcot, de a bemutatóiból látszott, nem olyan energikus a levegőben, mint mi. Az elektronikája nagyon korszerű, mondogatták körülöttünk az emberek. Mi persze csak pár apróságot kaphattunk, ami elengedhetetlen a mai repüléshez.

Közben sajnos ismét elveszítettük egy társunkat. Épp bemutatóra készült pont a repülőtér felett, amikor az egyik hajtóművének a fordulatszáma kevesebb mint egy másodperc alatt nullára csökkent. A hajtómű persze nem bírta ezt a szokatlan igénybevételt, és szétrobbant. A gép azonnal kigyulladt, és a pilótának nem volt más választása, elfordította a gép orrát lakatlan terület felől, és kilőtte magát a gépből. Nem értettük, hogy egy frissen nagyjavított hajtómű hogyan eshet szét így. Történt még egy katapultálás is, akkor a pilóta hibázott. Ezt talán még kevésbé értettük, hiszen egyike volt a legtapasztaltabbaknak. Igaz, abban az évben még nagyon keveset láttuk, csakúgy, mint mi, ő is alig repült.

Egyszer csak ismét rengeteg embert láttunk a bázison. Jönnek az első magyar Gripenek. Ketten felszálltunk és elébük indultunk, hátha nem találnának ide. Repülés közben láttuk, mennyire más lett ez az ország, az otthonunk. A zónában hatalmas tömeg fogadott bennünket, de most nem mi voltunk a főszereplők. Ismét villogtak a vakuk, mindenfelől kamerákat szegeztek az új gépekre. Mindenki meg akarta őket érinteni, mindenki rájuk volt kíváncsi. Rajtuk már fenn volt a magyar felségjel. Az ünneplés végén pedig hangárokba vontatták őket, míg mi mentünk vissza az állóhelyeinkre. Éreztük, nehéz idők jönnek. Már alig voltunk páran, alig repültünk. Szomorúan néztük barátainkat, az Albatroszokat, amint a búcsúrepülésükre készültek. Ismét összegyűltek az emberek, a pilóták, a műszakiak és az irányítók. Szinte mindenki itt volt, akinek valaha valamilyen köze volt a típushoz, hogy még utoljára végignézze, amint elbúcsúzik az L-39-es. Felszálltak az utolsó üzemképes gépek, volt áthúzás, műrepülés és egy utolsó kötelékbesorolás. Oszolj, leszállás, és a gépek begurultak a javítóhangárhoz, ahol még utoljára megérinthették őket az emberek. Tudtuk, pár hónap és mi is ugyanígy fogunk elbúcsúzni.

De nem így történt. A búcsúnkon alig pár ismerős arcot láttunk. Hiába kerestük a sok rég ismerős arcot, pilótákat, műszakiakat és repirányítókat. Miért nem jöttek el utoljára megnézni, milyen szépen és erőteljesen tudunk még mindig repülni, miért nem búcsúztak el tőlünk? Miért?

Ködös szürke reggel, lassan vontatnak a töltőzóna felé. Vidámnak kellene lennem, hiszen repülni fogok, de én mégis nagyon szomorú vagyok. Már csak hárman vagyunk itt, a többiek már a parkban vannak. Talán utoljára állunk itt, talán utoljára néznek át alaposan gondos szemek. Lassan dél lesz, és valamennyire feloszlik a köd. Meglátom a napot is, fénye halványan tör át a párarétegen. Alkalmas az idő a repülésre, a feladat: műrepülés a pont felett. Minden a megszokott mederben zajlik, indítás, kigurulás, felszállás. De valahogy mégis minden más, belefeszülök a fordulókba, büszkén emelem az orrom, bukfenc, Immelman, orsó. Néhány besorolás, aztán döccen a kerék, belobban a fékernyő, és a hosszú beton végén elhagyom a felszállópályát. Lassan gurulok a töltőzóna felé, alig valami mozdul a repülőtéren. Megállok, végleg elcsendesedik a két hajtóművem, felnyitom a kabintetőt. Hosszú és küzdelmes volt az út idáig. 17 év jóban, rosszban. De most nem tudok a jóra emlékezni.

Most, hogy elmúlt a karácsony, leadtam az utolsó készültségi szolgálatot, és engem is a repülőtér hátsó részén lévő zsúfolt állóhelyre vontattak, ahol ismét együtt vagyunk hóval belepett társaimmal, kérlek benneteket, emberek, válaszoljatok! Tudom, én csak egy vadászgép vagyok, aki élni, repülni szeretne, tenni a dolgát, védeni Magyarország légterét, de talán tettem annyit az elmúlt 17 év alatt, hogy legalább ennyit megérdemelnék. Emberek! Válaszoljatok!

Nem tudom a válaszokat a kérdéseidre. Igaz, én csak egyike vagyok a közel 100 magyar pilótának, aki elmondhatja, hogy MiG–29-es pilóta volt. Nagyon sok és nagyon sokfajta repülővel repülhettem idáig, és remélem, fogok még ezután is. Hidd el hát nekem, mind közül te voltál a legjobb. Aki látott téged valaha is műrepülni, úgy, ahogyan te tudsz, mindenki irigykedett a pilótádra, és igaza volt. És ők még nem is tudták azt, hogy milyen hihetetlen veszélyes voltál az ellenfeleidre, a leggyorsabb kígyó sem csap le úgy, mint ahogyan te álltál támadásba egy elfogás vagy légiharc közben bármely magasságon és bármely sebességen, szemből, oldalról vagy hátsó féllégtérből, egyedül vagy kötelékben, nappal vagy éjszaka.

Azt sem tudom, ki tudja a válaszokat. Ahogyan nem válaszolt soha senki a Szuhojoknak, a 21-eseknek és a 23-asoknak sem. De nem válaszoltak a sok nyugdíjasnak sem, akik azóta sem találják a helyüket, pedig nagyon sokan közülük még ma is repülhetnének, szerelhetnének és irányíthatnának.

Nem tudom, mi lesz veled. Tiszta szívemből kívánom, hogy repülhess még. Dübörögjenek az utánégetőid, törj újra meredeken az ég felé úgy, mint nem is olyan régen. És a pilótáid, a műszakijaid szeressenek legalább úgy, mint ahogyan mi szerettünk.