Teljes cikk - 2014. március

A félszemű szamuráj

Szakai Szaburó, a nagy túlélő

Varga Csaba Béla

Különös, de a II. világháború alatt sem a japán közvélemény, sem az ellenséges légierők állománya nem ismerte a leghíresebb japán ászok nevét. Ma már azért is tudhatunk többet róluk, mert életben maradt az egyik legsikeresebb pilótájuk, Szakai Szaburó, és könyvében emléket állított elesett társainak és bátor ellenfeleinek.

A leghíresebb japán ászok közül csupán néhányan élték túl a háborút. Szakai Szaburó hazája legeredményesebb pilótái közé tartozott. Súlyos sebesülések árán ugyan, de élve került ki a küzdelemből. A veterán a háború után papírra vetette az emlékeit. A Szamuráj című könyve angolul is megjelent, így a nyugati világ is megismerhette harcos pályafutását. A császári légi szolgálatok legtöbb ászához hasonlóan Szakai is már jóval a világháború hivatalos kitörése előtt, Kínában indult éles bevetésekre. Összesen 64 légi győzelmet aratott.

A pályafutása azért is egészen egyedülálló, mert a háború derekán megvakult a fél szemére. Elképesztő akaraterővel kiheverte a szörnyű sérülést, és újra harctéri szolgálatra jelentkezett. Napjainkban elképzelhetetlen volna, hogy repülni engedjenek egy félszemű pilótát. A japán hadvezetés azonban nem kívánt lemondani a félelmetes harcosról. Szakai újra repülhetett. Fél szemmel is számtalan alkalommal csapott össze a túlerőben lévő amerikaiakkal.

Amikor jóval később megkérdezték tőle, hogy mire a legbüszkébb, akkor rendkívül figyelemreméltó választ adott. Nem azt tartotta a legnagyobb teljesítményének, hogy a háború alatt olyan sok ellenséges repülőgépet semmisített meg. Arra volt büszke, hogy több mint kétszáz éles bevetése során egyetlenegy kísérő párja sem pusztult el.

Az ifjú szamuráj

A majdani híres repülős hős 1916-ban, szamuráj családban született. Távolról sem számított sokat ígérő diáknak. Attól tartott, hogy az egész családjára szégyent hoz csapnivaló iskolai eredményei miatt, ezért 1933-ban belépett a japán haditengerészetbe. Először a Kirisima csatahajó fedélzetén találkozott pilótákkal. Lenyűgözték a lassan megerősödő haditengerészeti légi szolgálat gépei és az elképesztő sebességű masinákat vezető, bátor férfiak. Azonnal elhatározta, hogy mindenáron bekerül közéjük. Úgy tűnt azonban, a sors nem akarta azt, hogy Szakai Szaburó repüljön. Tanárai megbuktatták az első felvételi vizsgáján. Nem adta fel a küzdelmet. Újra próbálkozott.

Ismét megbukott

Szakai azonban hajthatatlan maradt. Komoly felkészülés után, a harmadik nekifutásra sikerült a felvételi vizsga. Megkezdhette a pilótaképzést. A levegőben azonnal elemében érezte magát. 1937 novemberében nem egyszerűen csak sikeres vizsgát tett, de ő volt az egész évfolyam legjobb tanulója. Kimagasló teljesítményéért különleges jutalomban részesült. Elnyerte a legjobb tanulót megillető ezüstórát, amelyet maga a császár ajándékozott a főiskolának.

Kína lángoló ege

Még egy évnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy átessen a tűzkeresztségen. A 12. ezred katonájaként Kínában harcolt. Első győzelmét 1938. október 5-én aratta. Tizenöt japán Mitsubishi A5M Claude haladt Hanku városa felé. A kínai légierő I-16-osokat vetett be ellenük. A váratlan támadás megzavarta a japánokat. Iszonyatos zűrzavar támadt a magasban. Szakai mintha csak elveszítette volna az önuralmát. Semmibe vette az előírásokat és a szabályokat. Zabolátlansága kis híján az életébe került. Csupán azért nem részesült komoly büntetésben, mert sikerült elpusztítania egy kínai gépet. Igaz, az őrült üldözés közben felhasználta a teljes lőszerkészletét, és így fegyvertelen maradt.

1939 őszére már olyan sok bevetésen vett részt, hogy a tapasztalt pilóták közé sorolták. Ekkor már senki sem kételkedhetett az önfejű fiatalember vakmerőségében. 1939. október 3-án tizenkét szovjet gyártmányú, kínai Iljusin DB-3 bombázó csapott le váratlanul a japánokra Hanku repülőterén. Szakai megsebesült a támadás során. Ez nem akadályozta meg abban, hogy odatántorogjon a vadászgépéhez, felszálljon és üldözőbe vegye a visszavonuló ellenséget. 300 kilométeren keresztül járt a kínaiak nyomában. A sebesült pilóta lelőtte az egyik bombázót. Bár a japán hadvezetés nem szokta nagydobra verni a katonái hősiességét, ez a vakmerő akció mégis nagy feltűnést keltett.

Harc a nyugatiak ellen

Szakai pályafutásában 1941 nyarán következett be a nagy fordulat. Ekkor vezényelték át a híres Tainan vadászezredbe. Japán egyik leghíresebb vadászpilótája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kiváló Zero gépeket olyan nagy hírnév övezte. Már a csendes-óceáni háború első napján éles bevetésre kellett indulnia. A Fülöp-szigeteken elpusztított két lent veszteglő B-17-est, és valószínűleg lelőtt egy P-40-est is. A támadás során nyugtalanul bámulta a lent lángoló, hatalmas amerikai gépek roncsait. Tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb össze kell csapnia ezekkel a félelmetes szörnyetegekkel. A könyörtelen küzdelem napja december 10-én jött el. Óriási nehézségek árán ugyan, de sikerült légi csatában lelőnie egy B-17C bombázót. A repülő erődök azonban továbbra is veszélyes ellenfélnek bizonyultak. Akkor is számos alkalommal küzdött ellenük, amikor már az amerikaiak első vereségei után a hollandok és a britek ellen harcolt az Egyenlítőt körülölelő szigetvilágban. A B-17-esek elleni küzdelem rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. Többször is megtörtént, hogy a fürge, de viszonylag gyenge fegyverzetű japán gépek támadása meg se kottyant a repülő erődöknek.

Igazi vezető

A veteránokat számos újonc pilóta kísérte. A trópusi hadjárat túlélői hamar maguk is bekerültek a viharvert veteránok sorába. A japán ászok egy része úgy vélte, hogy mostanra már elavultak a gépeik. Szakai felhívta tisztjei figyelmét arra, hogy lassú tüzelésű húsz milliméteres ágyúikkal rendkívül nehéz volt eltalálni az ellenség fürge gépeit: "Mintha csak puskával vadásztunk volna szitakötőre."

A légi szolgálat tisztikara nem igazán kedvelte a vakmerő pilótát. Szakai úgy érezte, hogy a tisztek nem tekintik embernek sorállományú bajtársaikat. A robbanékony természetű háborús hős gyakran került összetűzésbe elöljáróival. Azok nem tudták közvetlen módon megbüntetni a híres pilótát, ehelyett inkább a százada tag­jaival kötözködtek. Szakai alárendeltjei rendszeresen rosszabb minőségű ételt kaptak, mint a többiek, és többször is megtiltották nekik, hogy cigarettát vételezhessenek. Parancsnokuk azzal vágott vissza, hogy engedélyezte szolgálat közben a dohányzást.

Ugyanakkor azon válogatott pilóták közé tartozott, akik nem csupán a légiharc mesterei voltak, de tudásukat át is tudták adni a bajtársaiknak. Nem törődött a tanítványai rangjával, mindenkiből igyekezett kihozni a lehető legtöbbet. Még az egysége parancsnokát, Szaszai Junicsi hadnagyot is ő képezte ki a légi párbajozás titkaira. Kiváló pedagógusi képességeit bizonyítja, hogy tanítványai közül jó páran a hadiflotta ászai lettek.

A busidó szellemében

A japán pilóta jellemét jól mutatja, hogy mi történt 1942. február 28-án Jáva közelében, a tenger fölött. Egy fegyvertelen DC-3-as katonai szállítógépet fedezett fel járőrözés közben. Felzárkózott mögé, hogy lelője. Hirtelen megérzéstől vezérelve azonban odarepült az ellenséges gép mellé, és benézett az ablakon. A DC-3-as fedélzetéről egy halálra rémült szőke nő és egy kisgyerek nézett vissza rá. Szakai megértette, hogy a gép lelövése nem lett volna erényes cselekedet. Úgy döntött, hogy elengedi fegyvertelen ellenfelét.

Július 22-én egy magányos ausztrál Hudson haladt Buna közelében. Szakai egységének nyolc Zerója járőrözött a térségben. Úgy tűnt, hogy a Hudson könnyű zsákmány lesz. A japán pilóta támadásba lendült, ám ekkor meglepő dolog történt. Warren F. Cowan parancsnok vakmerően irányt változtatott a kétmotoros bombázóval, és szemberepült a közeledő japánokkal. Nem törődött azzal, hogy az ellenség nyolcszoros túlerőben van. Bátran támadva sikerült szétzilálnia a vadászgépek alakzatát. Szakai végül lelőtte Cowan gépét. A japán pilóta 1997-ben kérelemmel fordult az ausztrál honvédelmi miniszterhez. Az összecsapás egyetlen élő szemtanújaként azt kérte, hogy az elhunyt Cowant és a társait tüntessék ki a bátorságuk miatt. A minisztérium elutasította a kérelmet.

A végzetes nap

1942. augusztus 7-én Szakai kis híján az életét veszítette. Ekkor hajtott először végre hosszú távú bevetést Guadalcanal fölött. A nap amúgy nagyon is jól indult. Először egy Wildcatet, majd pedig egy Dauntlesst lőtt le.

A második összecsapás kis híján végzetesnek bizonyult. Az amerikai pilóta lövése csupán tenyérnyi távolságra kerülte el Szakai fejét. A küzdelem azonban még nem ért véget.

A japán ász nem sokkal később újabb amerikai gépeket vett észre a messzeségben. Azt gondolta, hogy nyolc Wildcat közeledik. Valójában Douglas Dauntless zuhanóbombázókat fedezett fel. Úgy vélte, hogy nem lesz nehéz meglepni az ellenséget. Könnyű győzelem helyett azonban életveszélyes csapda várt rá. Az amerikaiak időben észrevették a közeledő A6M2 Zerót. Farokgéppuskásaik gyilkos tüzet nyitottak. A Zero egyszerűen nem tudta elkerülni a géppuskák sorozatait. Többször is eltalálták. A többiek a távolból azt gondolták, hogy Szakai gépe a következő pillanatban lángba borul és lezuhan. Nem ez történt.

Csodával határos megmenekülése után bajtársai megszemlélhették a sisakját és a szemüvegét. Egy géppuska nyomjelző lövedéke éppen csak hogy elkerülte a fejét. Olyan közel járt, hogy megperzselte a szemüveget. A sorozat berobbantotta a szemüveg jobb lencséjét. A pilóta gyakorlatilag megvakult. A szeméből ömlött a vér. A fájdalom ellenére nem veszítette el az eszméletét. Letépte a nyakáról selyemsálját, és a szemüveg alá nyomta, hogy elállítsa a vérzést. Nem csupán a fején, de a mellkasán, a bal lábán és a könyökén is megsebesült, ráadásul részben le is bénult a teste. 

A sebesült négy és fél órán át repült magányosan az óceán felett. 1200 km-es út várt rá. Elképesztő kitartásról tanúbizonyságot téve, félig megvakulva nem csupán hazajutott, de le is tudott szállni Rabaulban a Lakunai repülőtéren. Az utolsó néhány métert siklórepülésben tette meg, mivel a gépből elfogyott az üzemanyag.

Súlyos sérülései miatt hazaküldték Japánba gyógykezelésre. Indulása előtt egészen különleges ajándékot kapott. Szaszai Junicsi neki ajándékozta a jó szerencsét hozó ezüst övszíját. A tigris képével díszített fémdarabot a hadnagy apja saját kezűleg készítette. Az ezüsttigris szerencsét hozott a sebesültnek. Szaszai hadnagy azonban csupán két hétig élt az után, hogy elajándékozta a talizmánját. Valószínűleg Guadalcanal légterében lőtték le.

A vereség árnyékában

Szakai kiheverte a súlyos sérüléseit. Bár fél szemére megvakult, újra szolgálatra jelentkezett. Egy jó darabig csupán a pilóták következő nemzedékét oktathatta. 1944 nyarán azonban már újra éles bevetéseken vett részt. A Jokoszuka ezred tagjaként könyörtelenül összecsapott Iódzsima (Iwo Jima) fölött az amerikaiakkal. Ekkor már nagyon érződött, hogy az óceán fölött megfordult a hadiszerencse. A japán pilóták elfáradtak, kimerültek, és régi gépeik egyszerűen nem bírták a versenyt a rengeteg új, erős és remekül felfegyverzett amerikaival.

Utolsó győzelmét is egy addigra már igencsak elavult Zero pilótafülkéjében vívta ki. Egy másik vadászgéppel együtt a félszemű pilóta az éjszaka sötétjében lőtt le egy félelmetes amerikai B-29-es bombázót. 1944 decemberétől kezdve már az új Kawanishi Shiden-Kai vadászokon repült. Utolsó légi csatájára két nappal a japán fegyverletétel után (!) került sor. Tokió fölött megtámadott egy B-32 Dominatort. Az amerikai gépnek sikerült elmenekülnie.

Önéletrajza szerint nem azért maradhatott életben, mert annyira tehetséges volt. A sikerét sokkal inkább annak tulajdonította, hogy a közepesen kiképzett amerikai pilóták a légiharc során egyszerűen képtelenek voltak eltalálni.