Teljes cikk - 2021. augusztus

A Gripen „kalapácsa”

Raytheon AGM-65 Maverick

Kővári László

Akecskeméti Puma repülőszázad elsősorban akkor kerül a média látókörébe, amikor egy kommunikációs hibával küszködő, vagy csak felületesen szabálykövető személyzettel hazánk felett átrepülő utasszállító „igazoltatása” válik szükségessé. A fegyveres készenléti géppár folyamatosan rendelkezésre áll, szárnyvégeiken egy-egy AIM-9 Sidewinder kis hatótávú, infravörös légiharc-rakétával, amely azonban csak az egyik rendszeresített fegyvertípust jelenti.

Kevesebb szó esik arról, hogy szükség esetén a Gripenek beavatkozhatnak a földi harcokba is, amihez többnyire korszerű eszközök állnak rendelkezésre, még ha korlátozott mennyiségben is. A Litening konténereknek és a sisakra szerelt éjjellátóknak köszönhetően akár sötétben is képesek a gépágyú alkalmazására földi célok ellen, azonban ezt ajánlatos minél nagyobb távolságból végezni: a csöves tűzfegyverek és a hordozható rakéták hatásos zónáján kívülről. Utóbbi esetre is megvannak a szükséges eszközök, amelyeket a legutóbbi kecskeméti „fotós túra” során volt is alkalmunk lencsevégre kapni.

Az amerikai Raytheon AGM-65 Maverick rakétáról van szó, amelynek két, egymástól jelentősen eltérő verziója áll rendelkezésre, bár ahogy ez lenni szokott, főként a hajtóműszekcióval és harci résszel (robbanó töltettel) nem rendelkező gyakorló változatokat lehet látni a kiképzési repülések során. Mivel a fegyver elvileg akár 20 km távolságra is képes elrepülni, hazánkban nincsenek meg a gyakorló lövészetek feltételei, ezért az eddig csak egyetlen egyszer történt alkalmazására a svédországi Vidsel lőtéren került sor 2018-ban.

Mivel a svéd légierőben az AGM-65 már régóta szolgálatban állt, ezért a Gripen fegyverzetébe már a kezdet kezdetén megtörtént az integráció. Kézenfekvő volt tehát, hogy mi is megrendeljük, viszont az azóta a csapásmérő fegyverek terén lezajlott változások fényében mindez már kissé másként ítélendő meg.

Az Aviatronic Kft. közvetítésével 2005-ben született szerződés a szóban forgó fegyver megvásárlásáról, 17,5 millió dolláros áron, ami akkori árfolyamon kb. 4,5 milliárd forint volt. A magyar Gripenek 2008 áprilisában repültek először Kecskeméten a TGM-65-ös gyakorló változatú rakétákkal, amelyekből négyet rendeltünk. A kumulatív, páncélozott célok megsemmisítésére szolgáló, televíziós irányítású AGM-65H verzióból húsz, az infravörös AGM-65G-ből pedig ugyanannyi „éles” példány áll rendelkezésünkre, levonva persze a lövészeten felhasználtakat.

A mennyiség kevésnek tűnik, de a NATO keretén belül egy koalíciós katonai akcióban történő részvételnél a közös készletből is kapnánk, ha arra szükség lenne. A készlet azonban fogyóban van, de erről majd később.

Az AGM-65 Maverick tehát nem olcsó fegyver, viszont a magas költségnél ezúttal is figyelembe kell venni, hogy abban minden benne van - nem szabad a teljes összeget visszaosztani a rakéták darabszámával. Számtalan járulékos tétel tartozik bele, pláne ha még azt is nézzük, hogy Nyírtelken - a rakétafegyverek időszakos ellenőrzésével és javításával foglalkozó Arzenál cégnél - egy olyan szakműhely létesült, ahol a szóban forgó rakéták időszakos ellenőrzése, javítása, beszabályozása megoldott. Költségesek a tartozékok, az indítóberendezések, a tároló és szállító konténerek, a kiszolgáló és ellenőrző eszközök, az állomány kiképzése, a dokumentációk, azok folyamatos frissítése stb.

A Maverick azonban még mindezek figyelembevételével sem olcsó fegyver, és noha elavulófélben van - hiszen másfél évtizede nem gyártják -, még mindig nagyon hatékony. Nem túlzó hasonlat, ha az északi mitológiából ismert Thor kalapácsához hasonlítjuk, mivel még a korszerű harckocsik védelmi rendszerei sem hatásosak ellene. Azok főként a pár kilogrammos töltetű, kisméretű páncéltörő rakéták kivédésére szolgálnak, a tízszer akkora harci résszel ellátott, brutális mozgási energiájú, hangsebességgel becsapódó rakéta nagy valószínűséggel ócskavassá teszi a célpontot.

Az 57 kg-os, 37,6 kg robbanóanyagot tartalmazó WDU-20B Chamberlain kumulatív töltet hatásos akkor is, ha nem a vékony tetőpáncélt találja el a fegyver.

Megerősített betonfedezékek megsemmisítéséhez már más harci rész szükséges, az AGM-65G esetében ezért a régi kumulatív töltet helyére a dupla akkora, 136 kg-os WDU-24B romboló változatot építették be. Az eredeti helyen ez kényelmesen elfért, hiszen a kumulatív fej jelentős része üres, amit az új eszköznél kihasználtak. A nagy átütő erejű acélköpeny biztosítja, hogy még 70 fokos becsapódási szögnél is átszakadjon a 60 centi vastag beton, és a késleltetett robbanás csak ezt követően, az építmény belső terében következik be. Miután a rakéta indulótömege 292 kg-ra növekedett, ezért módosításokra volt szükség a robotpilóta-rendszerben is, hogy ne csökkenjen lényegesen a hatótávolság.

Mivel a Gripen kisméretű repülőgép, ezért a szárnyai alatti felfüggesztési pontokra egy-egy Maverick függeszthető, a LAU-117 indítósín segítségével. Ennek érdekessége, hogy más típusokkal ellentétben már a rajta lévő rakétával együtt történik a fel- és leszerelése. A fegyver mérete és tömege miatt nem szükségesek speciális targoncák az emeléséhez, arra elegendőek a Gripen tartozékai között található kézi csörlők. Érdekesség, hogy a legtöbb fegyverhez itthon készült a földi mozgatásukra szolgáló kerekes állvány és tartószerkezet is.

Más, nagyobb méretű harci gépek esetében alkalmazhatták a LAU-88-as indítóberendezést, amelyen nem csak egy, hanem három AGM-65 fért el. Ezt annak idején előszeretettel használták a Phantomok, később pedig az A-10-esek és az F-16-osok. Utóbbiak azzal a kiegészítéssel, hogy „csak” két rakétát függesztettek fel, a belső ugyanis pontosan egy vonalban volt a gép vízszintes vezérsíkjával, s annak kompozit borítását károsította volna indításkor a rakéta több méteres tűzcsóvája.

Az AGM-65 számos háborús konfliktus során eredményesen szerepelt, ezért néhány szóban érdemes áttekinteni a történetét.

A televíziós irányítású Maverick (a fegyver nevét a maga útját járó, önfejű bikáról kapta) mintapéldányaival 1969-ben kezdődtek meg a kísérleti lövészetek, de csak három évvel később, 1972 augusztusában indulhatott a sorozatgyártás. Az AGM-65A első darabjainak még idejük sem volt beporosodni a raktárban, máris Vietnámba kerültek, ahol a háború utolsó hónapjaiban bevetették - akkor még nem túl jó, 60%-os találati arányt elérve. A későbbi évtizedek háborúiban viszont ez a fegyver már kiemelkedett a hatékonyságával: a sok ezer felhasznált Maverick 85%-a megsemmisítette a kiszemelt célpontot. Sorra készültek a módosított, nagyobb találati pontosságú, messzebbről indítható változatok, amelyek között már volt infravörös és félaktív lézeres is. Utóbbi némileg talán visszalépést jelentett, hiszen azt a célpontba csapódásig követnie kellett a célmegjelölő konténer optikájának. A többi változat ugyanis a nagyfokú szabadságot biztosító „fire and forget”, azaz „tüzelj és felejtsd el” elvet követi, vagyis az indítást követően nincs további teendő vele: az önirányító rendszer a „megjegyzett” pontba vezérli a fegyvert.

Az eredeti, televíziós AGM-65B már egy kisebb teleobjektívnek megfelelő nagyítású képet biztosított a célterületről, ami alapján a hordozó repülőgép pilótája vagy operátora jelölhette ki a becsapódás pontját. A televíziós kép kontraszt különbségeit „jegyezte meg” a fegyver, és a robotpilóta ennek alapján vezérelte a hátul elhelyezett kormányfelületeket. A kép minősége és felbontóképessége azonban csak jó látási viszonyok esetén volt megfelelő, ebből adódóan igencsak időjárásfüggő fegyverről beszélünk. Ezen sokat változtatott az infravörös önirányítású változat, amelynek szenzorja teljesen eltérő hullámhossztartományban működik, mint a légiharc-rakétáké. Utóbbiak a 3-5 mikronos zónában érzékenyek, ami a repülőgép hajtóművéből kiáramló forró gázra jellemző. A Maverick ezzel szemben olyan hullámhosszt „lát”, amelyet csak enyhe mértékben ront a légköri pára, felhőzet. Hasonlóan a repülőgépek leszállását segítő infrakamerához, amely ugyancsak „átlát” a ködön.

Az első és az utolsó szériaváltozat külső mérete és kialakítása az évtizedek alatt minimális mértékben módosult. A rakéta 2,489 méter hosszú, átmérője 305 mm, fesztávolsága 719 mm. A tömeg viszont már más kérdés: az egymást követő változatok között lényeges különbség tapasztalható.

A Maverick érdekességei már az orrában lévő kamera üvegezésével kezdődnek. Az átlátszó, domború felületre szennyeződés tapadhat, közismert jelenség, hogy nyári időszakban a járműveken rovarok százai kenődnek szét. Különösen igaz ez a repülőgépekre, és az azokra függesztett fegyverekre. A kamera által biztosított képminőséget erősen rontaná mindez, tehát erre megoldást kellett találni. A rakéta orr-részére egy második, immár nem üveg, hanem átlátszó plexiből készült burkolat került, amelyet egy kis elektromos vezérlésű mechanizmus (Dome Cover Actuator) távolít el a cél befogása előtt.

További érdekesség, hogy a fegyvert kifejlesztő Hughes (amely később lett a Raytheon része) nagyon hasonló kialakítású rakétafegyvereket tervezett. A légi célok elleni Falcon Phoenix is azonos aerodinamikai elrendezésű, mint a Maverick, de az utóbbi sokkal lassabb azoknál, hiszen a földi célpont „nem szalad el”. Bár mozgó szárazföldi vagy vízi objektumokat is megsemmisíthet az AGM-65, azok sebessége csekély, így kényelmesen leköveti azt a rakéta önirányító rendszere. Pláne a korszerűsítés után, amikor duplájára növelték a kormányok mozgató mechanizmusának frissítési ütemét, másodpercenként már nem „csak” 30, hanem 60 alkalommal kapnak kitérési parancsokat a kormányfelületek.

Betűrendben egészen a „K”-ig létesültek továbbfejlesztett verziók, a nálunk is rendszeresített AGM-65H már CCD, azaz a régi televíziósnál sokszorosan nagyobb érzékenységű és felbontású töltéscsatolt kamerával rendelkezik, s ennek segítségével - jó látási viszonyok esetén akár 20 km-ről is - megfelelően azonosítható a földi célpont. Ehhez természetesen még szükség volt nagyobb „zoomolási” lehetőségre is. A kamera képe a pilótafülke kijelzőin követhető nyomon, onnan vezérelhető a pásztázás, valamint a nagyítás mértéke. A nagy gyújtótávolság (akár 400 mm) csak akkor szükséges, ha nagyobb látószög mellett már sor került a célterület fontos részének megtalálására. A korszerű integrált rendszereknek köszönhetően ma már sokkal könnyebb a pilóták dolga, hiszen javarészt ismerik a célterület GPS koordinátáit, s ez nagyon lerövidíti a célkörzetben tartózkodás idejét, azaz kisebb az esélye a légvédelem hatékony alkalmazásának.

A valóságban a fentieknél sokkal komplexebb folyamat a célok felderítése, a megsemmisítendők kiválasztása, de emellett létezik a Maverick alkalmazásának egy pofon egyszerű módja is.

Bevethetik olyan típusok is, amelyek radarral, célmegjelölő konténerrel, illetve a műszerfalon lévő képernyőkkel sem rendelkeznek. Ilyenek voltak például annak idején a svájci légierő Hawker Hunter gépei, avagy déli szomszédunkban a J-22 Orao csapásmérő gépek. Nem tévedés: még a hidegháborús időszakban Jugoszlávia légiereje az USA-tól AGM-65B Maverick rakétákat vásárolt. Ezeknél a rakéta kamerarendszere párhuzamosítható a repülőgép célzókészülékének markerjeleivel, vagyis vizuális célzást követően lehetett indítani. Rácsapás közben a pilóta akkor nyomta meg a „befogás” gombot, amikor a markerjel fedésbe került a céllal, és ezt követően a rakéta kamerája „rátapadt”. A megoldás hátránya, hogy csak pár kilométerről alkalmazható, azaz nem tudták kihasználni a Maverick akár 20 km-es hatótávolságát. Utóbbi értéke nagymértékben függött az indítás pillanatában mért sebességtől és magasságtól.

Akadt még egy korlátozó tényező, a felhőalap. Ha kis magasságú repülés közben vetették be a fegyvert, akkor az először emelkedett, de ha közben felhőbe került, akkor a televíziós verzió elveszítette a célt. Ennek kiküszöbölésére hozták létre a „G-bias” profilt, amely laposabb röppályát eredményezett.

Az infravörös verziók esetében is több finomításra került sor, megoldhatóvá vált, hogy ne a legnagyobb hőforrást kövesse (Centroid Track Mode), hanem egy meghatározott pontban (Correlation Track Mode) csapódjon be. Például egy épület esetében ne a forró kémény legyen a cél, hanem ahol a felderítési adatok alapján a fontosabb megsemmisítendő dolgok, például raktárak, irányítási pontok stb. találhatók. Vagyis a Maverick sokkal „okosabb” volt, mint a kortárs infravörös önirányítású légiharc-rakéták.

Nem esett szó még a meghajtásról. A fegyver hátsó szekciójában található TX-481 hajtómű a Thiokol cég fejlesztése, mérete igazodott a rakétához. Az acélköpeny 272 mm átmérőjű, hossza a fúvócsővel együtt 1,02 méter, tömege pedig 47,2 kg. Tüzelőanyaga poliszulfid polimer és ammónium-perklorát, a belső légrés kialakítása pedig kettős üzemmódot eredményez, a hajtómű fél másodpercen keresztül 4500 kp erővel gyorsítja a fegyvert, 3,5 másodpercig pedig 990 kp mellett tartja a sebességet. Nagy indítási magasság esetén a rakéta akár hangsebesség fölé is gyorsulhat, de mivel földi célok ellen használják, a sűrűbb levegőben csak a transzszonikus tartományban repül.

A tucatnyi verzió mellett néhány nem is valósult meg. Például terveztek LOAL (Lock On After Launch) megoldással rendelkezőt, amelynek kétutas adatkapcsolatra lett volna szüksége az indító géppel. Nagyobb távolságból lehetett volna a célokat támadni, a pilóta vagy az operátor a cél közelébe jutott rakéta kamerájának képe alapján jelölhette volna ki a becsapódás helyét. A nagyobb hatótávolság eléréséhez azonban már nem lett volna elegendő a pár másodpercig üzemelő hajtómű, ezért kisméretű gázturbinás erőforrásban is gondolkodtak.

A technika fejlődése azonban túlhaladt a Maverick-en, sokkal kisebb, egyszerű, és ami fő, alacsonyabb költségű csapásmérő fegyverek sora készült el. Például a leváltását célzó JAGM már kombinált GPS, inerciális és milliméteres hullámsávú radar segítségével találja meg a célpontját. Ráadásul mindezt sokkal nagyobb indítási távolság mellett, ami nem elhanyagolható szempont a repülőgép védelme érdekében, hiszen rövidebb ideig tartózkodik a légvédelem megsemmisítési zónájában.

A Maverick azonban mind a mai napig szolgálatban áll, még az USA-ban is. Ennek fő oka, hogy a műszaki üzemideje sokkal hosszabb, mint egy sor másik típusé. Annak idején még a belső korrózióvédelmet is megoldották, mindemellett a rendszerei nagyon megbízható működésűek - még hosszú tárolási időt követően is. Ugyancsak sokat lehet „repültetni” felhasználás nélkül a fegyvert, ami jó néhány típus Achilles-sarkának számít. A rakéta kamera- és szenzorrendszerei sem csupán „egyszer használatosak”, hanem rendszeresen alkalmazhatók meghibásodás nélkül.
Ám mindezek ellenére a típus felett eljárt az idő, és feltétlenül gondoskodni kell a leváltásáról. Ez sok helyen meg is történt már, de nálunk még nem hallottunk arról, hogy újabb „stand off” kategóriájú, vagyis az ellenséges légvédelem hatótávolságán kívülről indítható csapásmérő fegyverzet beszerzését terveznék a Gripenek számára.