Teljes cikk - 2017. június

Egy elfelejtett háború

Légi hadjárat Koszovó fölött

Trautmann Balázs

Egyre kevesebben emlékeznek arra, hogy 1999-ben szinte a szomszédunkban, Koszovó területén és légterében vívtak véres háborút. A 2001-es terrortámadás és az azt követő, a mai napig tartó terrorellenes háború mára szinte teljesen háttérbe szorította a több ezer ember életét követelő fegyveres konfliktust, melyben a NATO légiereje is aktívan részt vett.

Az autonómiájuktól megfosztott albánok, legfőképp a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KLA) fegyveresei, illetve a szerb rendőrség, haderő és a különböző, félig-meddig legális szerb paramilitáris erők közötti összetűzések 1995-től egyre erősebbekké, véresebbekké váltak, mind több polgári áldozatot követelve. A Reçak településen végrehajtott albánok elleni mészárlás után a nemzetközi közösség a fegyveres beavatkozás, a béketeremtés mellett döntött. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa - köszönhetően a nyugati közbelépést minden eszközzel elkerülni kívánó kínai és orosz vétónak - nem engedélyezte a hadműveletet, mely ennek ellenére 1999. március 23-án, a legutolsó béketárgyalási forduló kudarcát követően elindult.

Légi segítség

A NATO katonai és politikai vezetése a repülőgépekben és az irányított levegő-föld fegyverzet alkalmazásában bízott. A Koszovó elfoglalásához, majd ellenőrzéséhez és a béketeremtéshez szükséges komoly létszámú, nehézfegyverzettel is ellátott szárazföldi erők csoportosítása és felvonultatása nem történt meg még a hadjárat megkezdéséig. Így a fő szerepet az a közel 500 repülőgép kapta meg, melyek március 23-a és június 10-e között szinte akadálytalanul hajtották végre bevetéseiket Jugoszlávia akkori tagállamai, legfőképp Koszovó és Szerbia fölött. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szerb légvédelem és légierő ölbe tett kézzel nézte volna a bombázó- és vadászgépek berepüléseit. A teljes, hadrendjükben álló arzenált bevetették - csak éppen a NATO komplex légi hadviselési módszereivel, eszközeivel, eljárásaival szemben kevés eredménnyel. Részsikereket sikerült elérniük, de a végkifejlet nem lehetett kétséges.

A NATO Németországban és Olaszországban állomásozó amerikai és szövetséges repülőgépei mellé az Adriai-tengeren hajózó USS Theodore Roosevelt (CVN-71) vadászbombázói is csatlakoztak. A szerb légvédelem az esetek töredékében volt csupán képes károkat okozni a komoly rádióelektronikai védőfedezettel, légtérfelderítő repülőgépekkel, vadászvédelemmel rendelkező, egységes és jól begyakorolt rendszerként támadó NATO-erőkben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy harc nélkül adták át az ország légterét, sem azt, hogy a nyugati katonai szövetség repülői sérthetetlennek bizonyultak. Számos esetben légiharcra is sor került, melynek során a jugoszláv légierő több gépet is elveszített. „Cserébe” a légvédelem rakétáinak számos, távolról irányított Predator mellett két amerikai repülőgép is áldozatául esett.

Az árral szemben

A fő védelmi vonalat a légierő még repülőképes MiG-29B Fulcrumjai jelentették, melyek békeidőben a 127. Lovagok vadászrepülő-század állományában Batajnica repteréről repültek.

Március 24-ről 25-re virradó éjszaka is innen hajtották végre a szerb pilóták az első, NATO-erők elleni bevetéseket. Mivel a nyugati szövetségesek óriási légi fölényben voltak mind a repülőgépek számát, mind a légi helyzetkép ismeretét, a távoli radarfelderítő képességet is figyelembe véve, a szerb fél igyekezett válaszolni a kialakult aszimmetrikus helyzetre. A megszokott, géppárban történő, a földi lokátorok adataira támaszkodó, a va­dászirányítás parancsait követő támadás helyett a magányos gépekkel gyorsan és minimális külső segítséget igénybe vevő módon igyekeztek lecsapni a kiszemelt célpontjaikra. Aznap éjjel összesen öt MiG-29B szállt fel.

Az első Fulcrumot irányító Iljo Arizanov őrnagy nem volt szerencsés: repülőgépét megsemmisítette a 493. vadászrepülő-század Knife 13 hívójellel repülő, az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben két légi győzelmet szerző tapasztalt pilótája, Cesar „Rico” Rodriguez alezredes. Az olaszországi Cervia melletti reptérről felszálló, F-15C Eagle-jét irányító hajózó egy négygépes kötelék tagjaként oltalmazta a Montenegró területén kijelölt célpontokat támadó koalíciós gépeket. Arizanov 18112-es oldalszámú MiG-29-esével a parancsnak megfelelően a koszovói Pristina felé repült, hogy az Adriai-tenger felől érkező koalíciós légierő esetleges megtámadására keressen alkalmat. Egyedül volt: az elektronikai zavarás miatt sem a légvédelem radarrendszereire, sem saját fedélzeti radarjának jeleire nem számíthatott. Az egyetlen segítsége a műszerfal alsó részén elhelyezett besugárzásjelző berendezés és a saját szeme volt, mellyel a kondenzcsíkokat tudta keresni.

Az alacsony magasságban, nagy sebességgel repülő gépet azonban mind az F-15C-k radarjai, mind a légteret ellenőrző E-3A AWACS repülőgép nagy távolságból észlelték. A hegyek miatt 3000 méterre emelkedő MiG-et már 70 mérföldes távolságból szilárdan befogta a védendő NATO-gépek előtt repülő amerikai vadászok radarja. A póttartályokat ledobó Eagle-ek emelkedni kezdtek, mellyel az AIM-120C AMRAAM közepes hatótávolságú, aktív lokátorvezérlésű légiharcrakétáik hatótávolságát növelték meg. Miután a célpontot mind az AWACS irányító specialistái, mind az F-15-ösök fedélzeti rendszerei is ellenséges MiG-29-esnek azonosították, az időközben 1,3 Mach sebességre gyorsuló Rodriguez 25 mérföldes (46 kilométeres) távolságból egy AMRAAM-et indított a közeledő szerb vadászgép ellen. Mivel Arizanov gépét folyamatosan tudta követni radarjával, és az elektromos zavarást sem alkalmazott, az alezredes úgy döntött, egy rakéta elegendő lesz. Így is volt: az AMRAAM helyi idő szerint 20.20-kor eltalálta célpontját, majd a kigyulladó Fulcrumból Arizanov Suva Reka településtől nem messze sikerrel katapultált. „Egy a földön” - szólt a rádióüzenet: az éjszaka óriási lánggal égő Fulcrumot más, a közvetlen környék légterében tartózkodó hajózók is látták.

A második vadászgép is Niš repülőteréről indult bevetésre Koszovó fölé. A nem sokkal Arizanov után felszálló Dragan Ilić őrnagy gépét azonban hamarosan szintén AMRAAM-találat érte, így ő megszakította a feladatát, és egy hajtóművel ugyan, de sikeresen leszállt a niši reptéren. A súlyosan sérült repülőgépet már nem lehetett a háború alatt ismét bevethető állapotba hozni. A fontos, használható alkatrészeket kiszerelték belőle, majd a belülről lecsupaszított géptestet később bombacsaliként használták fel Batajnicában, ahol május 10-én bombatalálat semmisítette meg.

A második hullám

Nem járt sikerrel a Batajnicából felszálló két MiG-29B sem. A 20.37-kor fülkéjében Nebojsa Nikolić őrnaggyal levegőbe emelkedő 18111-es lajstromszámú gépet a végzete az aznap Edge 61 hívójellel feladatára induló, szintén a 493. század színei­ben tevékenykedő Michael „Dozer” Shower százados és F-15C Eagle-je elé vezette. Shower annak a két géppárból álló védő vadászegységnek volt a tagja, mely az amerikai légierő támadógépeit védelmezte - többek között az először éles bevetésre induló B-2A Spiriteket és az ellenséges légvédelmet semlegesítő F-16CJ Falconokat. A százados gépe ma már érdekesnek számító fegyverzettel szállt fel: mivel a legmodernebb AIM-120A AMRAAM-ekből nem volt elég, így ebből csak négy jutott számára. A hiányt két félaktív radarvezérlésű AIM-7MH Sparrow-val „kezelték”, s persze a vadászgépek a megszokott AIM-9M Sidewinderekkel is rendelkeztek.

Az Észak-Szerbia felett tartózkodó százados erős irigységgel hallgatta az immár három légi győzelmes századtárs, „Rico” bejelentését a MiG-29-es megsemmisítéséről. A Magyarország felől járőrözését megkezdő géppárok alig néhány percet töltöttek munka nélkül: Shower százados radarja 35 mérföldnyi távolságban egy alacsonyan, alig 500 méteres magasságban lassan repülő célpontot észlelt. A második észlelésnél már 3000 méter magasan, 400 mérföldes sebességgel tartott északra a gép: nyilvánvalóvá vált, egy vadászgép éppen felszállt Batajnicáról, a legfontosabb szerb katonai reptérről. A célpont ellenséges: a százados egy AIM-120A AMRAAM-et, majd amikor annak helyes működéséről meggyőződött, egy AIM-7MH Sparrow-t indított ellene. Ez a két légiharcrakéta azonban nem találta el Nikolics őrnagy gépét: a pilótának sikerült mindkét esetben manőverekkel „megúszni” a várható találatokat. A harmadik AMRAAM azonban már nem kegyelmezett: az alig 5,5 mérföldről indított rakéta végzetes sérüléseket okozott a Fulcrumnak, s pilótája már csak a K-36-os katapultülésben bízhatott. A felszállástól számított alig 10 perc múlva már ejtőernyőjén ereszkedett le Knicanin település mellé. További érdekesség, hogy az erős rádióelektronikai zavarás miatt Shower százados rádióadásait gyakorlatilag senki nem hallotta: ő ugyan többé-kevésbé helyesen próbált kommunikálni mind az AWACS-szel, mind a kötelék többi gépével, de a szalagokat visszahallgatva ebből szinte semmi sem hallatszott.

Ez volt a legfontosabb oka annak, hogy Ljubiša Kulacˇin őrnagy ép bőrrel térhetett vissza Batajnicába, dacára annak, hogy volt olyan pont, amikor egyszerre nyolc amerikai vadászgéppel repült „szorosan összezárva” Belgrádtól északra. A Nikolić őrnagy után alig három perccel bevetésre induló 18105-ös MiG-29B-t a friss légi győzelmet aratott Shower ugyan helyesen azonosította ellenséges vadászgépként, de nem működő rádióval érthetően nehéz ezt elmondani a többieknek. Igaz, a többiek kissé kaotikus rádiózását figyelő százados végül 5 mérföldről indított egy AIM-120-ast Kulacˇin repülőgépe ellen, de most sem volt eredményes az amúgy remek AMRAAM: a rakéta nem talált célba. Sőt, mivel már csak egy AIM-120-as és egy AIM-7MH Sparrow maradt a gépén a két Sidewinder mellett, nem „duplázott rá”, így a MiG-29B és hajózója megmenekült. A géppel végül a belgrádi nemzetközi reptérre szállt le.

Mindkét pilóta azt jelezte: repülésük során mind a fedélzeti radarrendszer, mind az SzPO-15 Berjoza radarbesugárzás-jelző rendszer működésképtelen volt. Ennek tudatában felszállni és a többszörös számbeli, technológiai fölényben lévő ellenséggel megütközni igencsak bátor dolog volt.

Kettős győzelem

Március 26-án Bosznia-Hercegovina felett járőrözött Jeff „Claw” Hwang százados, aki - meglepetés! - a 493. század vadászpilótája volt, és persze aznap is F-15C Eagle-lel (pontosabban a 86-0156-es lajstromszámúval) hajtotta végre feladatát. A bosnyák-jugoszláv határ felé közeledő géppár a határ túloldalán, tőlük csupán 37 mérföldre egy alig 2000 méter magasságban, nagy sebességgel (600 mérföld/óra) déli irányban repülő célpontot fogott be. Az AWACS semmit sem látott: így saját radarészlelésükre támaszkodva a déli vadászfedezetet nyújtó F-15C géppárokat a felderített objektumról tájékoztatva kedvezőbb helyzetbe igyekeztek kerülni. Az újbóli radarbefogásnál már nyugatra, feléjük közeledve észlelték a célt.  Ekkorra már a légtérellenőrző repülőgép is megtalálta és követte a 7500 méteres magasságba emelkedett, akkor még azonosítatlan MiG-29-est. A feszültség növekedett: a gép egyértelműen Jugoszláviából érkezett, és mivel a koalíciós erők nem dolgoztak a környéken, így minden logika szerint az egy ellenséges vadászgép volt. Mivel az AWACS-ről késett a vadászirányítók engedélye a támadásra, de a lokátorjel 30 mérföldnél közelebb került, „Claw” és „Boomer”, a géppár másik tagja saját döntéssel ak­cióba lépett. A szárny alatti póttartályok ledobása után a légtérellenőrző gép radarja már két célt azonosított. „Boomer” indította AIM-120 AMRAAM-ét a 6000 méter magasan repülő vadászgép irányába, de a rakéta nem talált. Hwang százados 16 mérföld távolságból indította el az első AMRAAM-et, kevéssel utána a második, szintén szilárd radarkapcsolattal követett cél ellen is elindult a légiharcrakéta. A százados legnagyobb örömére mindkettő talált.

Ez viszont rossz hír volt a Batajnicáról 17.00-kor felszálló Slobodan Perić őrnagynak és Zoran Radosavljević századosnak. A 18114-es és 18113-as lajstromszámú MiG-29B Fulcrumokkal felszálló pilóták elsőként északra tartottak, ahol a magyar határtól nem messze, de már jugoszláv terület felett észlelt NATO-repülőgépeket akarták elfogni. A sikertelen próbálkozás után délre fordultak, majd a Fruška Gora-hegy miatt nagyobb magasságra emelkedtek. Az új célpontjuk a francia légierő Mirage-IVP felderítőgépe volt, melyet a légvédelem Valjevo felett, nyugati irányba haladva fedezett fel.

Perić őrnagy, köszönhetően a Fulcrumon éppen működőképes SzPO-15 radarbesugárzás-jelző rendszernek, még sikerült kikerülnie „Boomer” rakétáját. A második AIM-120-as azonban sikeresen találta telibe a vezérgépet, de Perić sikeresen katapultált. Zoran Radosavljević vadászgépét is eltalálta az ellene indított AMRAAM: a százados azonban a pilótafülkében maradt, és a roncsokkal együtt lezuhant.

Sólymok vadászaton...

Nem maradtak dicsőség nélkül a „kistestvérek”, azaz az egy hajtóműves F-16 Falcon vadászbombázók sem.  Az egyetlen, nem amerikai szövetséges légi győzelem a holland királyi légierő pilótája, Peter „Wobble” Tankink őrnagy nevéhez fűződik. Az F-16AM Falconjával bevetésre induló hajózó áldozata a 18106-os MiG-29B volt, mellyel Predrag Milutinović őrnagy kísérelt meg támadást március 24-én, Ponikve repülőteréről felszállva.

A holland őrnagy J-063-as, az AM-szabványnak megfelelően modernizált Falconján négy AIM-120B AMRAAM-mel és persze a szokásos ALQ-131-es zavarókonténerrel indult feladatára. A vadászgépek a földi célpontokat támadó NATO-repülőgépek védelmében vettek részt, hiszen folyamatosan számítani lehetett Jugoszlávia légierejének elkeseredett védekezésére. A holland Falconok 20.45-kor szálltak fel az olaszországi Amendola repteréről, majd a szükséges légi utántöltést az Adriai-tenger felett megoldva megkezdték a járőrözést a számukra kijelölt légtérben. Tankink a második géppár parancsnokaként hajtotta végre feladatát aznap. A jugo­szláv határt átlépve hallotta, hogy a Magic hívójelű légtérellenőrző repülőgép három ellenséges vadászgépet jelez. Percekkel később a holland kötelék vezérgépe is észlelt radarján egy MiG-29-est. Az adatkommunikációs rendszernek köszönhetően a radaradatait a többi Falcon is „látta”, így a tőle és kísérője mögött 10 kilométerre repülő őrnagy is. Az AWACS egy ideig nem tudta egyértelműen ellenségesnek azonosítani a nagy sebességű (400 mérföld/óra), de alacsonyan, egy 1500 méter magas hegygerinc takarásában repülő célpontot. Mire sikerült ezt megoldani, a vezérgép elveszítette a radarkapcsolatot, de az ilyenkor megszokott manőverezés közben Tankink saját radarja „elkapta” Milutinović Fulcrumját. Az AWACS fedélzetéről érkező parancsnak megfelelően 20.30-kor egy AIM-120B AMRAAM-et indított, mely el is találta a még mindig alacsonyan repülő MiG-29-est. A szerb őrnagy szerencsés volt: sikeresen katapultált az égő roncsból.

Szerb források szerint azonban Milutinović négy ellenséges légiharcrakétát sikeresen kicselezve leszállás közben saját légvédelmének áldozatául esett.

A második Falcon-légigyőzelmet Michael „Dog” Geczy alezredes, a 78. expedíciós vadászrepülő-század pilótája aratta pályafutásának 115. harci bevetésén. Az F-16CJ Block 50-es géppel a légi és földi fenyegetésektől óvták a május 4-én, nappal támadó szövetséges erőket. A szárnyak alatt így két AGM-88 HARM „radarvadász” levegő-föld rakéta, illetve két-két AMI-120A AMRAAM és AIM-9M Sidewinder kapott helyet. A Puma 11 hívójelet kapott Geczy az egyik négygépes oltalmazó egység tagja volt, melynek a NATO-repülőgépek két hullámát kellett védenie Szerbia középső része felett. A két feladat között lazításnak egy légi utántöltés következett.

Az első, francia támadó kötelék a borús, szakadozottan felhős időjárás miatt csak 12 perc késéssel tudta befejezni feladatát. Ezért nem igazán volt boldog az alezredes, sem pilótatársai, amikor a légteret ellenőrző AWACS fedélzetéről ismeretlen, később ellenségesnek nyilvánított vadászgép észlelését jelezték a térségben. Ez volt a 18109-es lajstromszámú MiG-29B, melyet Milenko Pavlović ezredes, a 204. ezred parancsnoka irányított. A megszokott módon Batajnicából felszálló gép több esetben is befogta radarjával az F-16-osokat, hiszen nem kevés idő kellett ahhoz, hogy a bevetés roppant szigorú szabályrendszerein átverekedve a vadászgépek engedélyt kapjanak az ellenségesnek nyilvánított célpont megtámadására. Geczy a bal, majd a jobb szárny­végről egyaránt egy-egy AMI-120A AMRAAM-et indított a már kényelmetlen közelségbe kerülő Fulcrum ellen. A rakéták célba találtak, Pavlović alezredes gépével együtt zuhant le Petnica mellett.

Hazai sikerek

Ha a légierő nem is, de a légvédelem - figyelembe véve az óriási NATO-fölényt - kifejezetten sikeresen tevékenykedett. A légvédelmi rakéták és gépágyúk tüzének nem csupán (forrástól függően) 21-30, amerikai, német és francia távolról irányított felderítő repülőgép, hanem két, „ember vezette” légi jármű is áldozatául esett.

A leghíresebb eset - már csak a földre kényszerült típus miatt is - a Vega 31 hívójelet viselő Dale Zelko alezredesé. A 82-0806 lajstromszámú F-117 Nighthawk első generációs nehezen észlelhető támadógépet március 27-én éjjel lőtte le a magyar származású Dani Zoltán ezredes által remekül kiképzett csapat, mely a szintén a Dani elképzeléseinek és munkájának megfelelően módosított P-18-as lokátort és a légvédelmi rakétarendszert használta. A gépre két rakétát indítottak, melyből a második eltalálta és olyannyira megrongálta a „lopakodót”, hogy pilótája katapultálni volt kénytelen az irányíthatatlanná vált, pörgő repülőgépből. Zelko sértetlenül földet ért a roncsoktól alig másfél kilométerre, s a sikeres éjszakai rejtőzködést követően másnap hajnalban a harci kutató-mentő szolgálat épségben kimentette szorult helyzetéből. (Az akcióról és a két „főszereplő” találkozásáról nemrég jelent meg cikk az ARANYSAS-ban.)

Május 2-án éjjel az olaszországi Avianóból felszálló David Gold­fein alezredes 88-0550 lajstromszámú F-16CG Falcon vadászbombázóját érte végzetes légvédelmirakéta-találat Szerbia felett. A pilóta Novi Sad mellett hajtotta végre támadását a számára kijelölt földi célpontok ellen, amikor gépét egy Sz-125-ös üteg légvédelmi rakétaüteg eltalálta. A Falcon közelében felrobbant rakéta repeszei miatt a hajtómű olyan súlyosan megsérült, hogy leállt, így az alezredes ellenséges terület felett volt kénytelen katapultálni. A pórul járt amerikai pilótát a készenlétben álló harci kutató-mentő egységek menekítették ki, a tűz alá került helikopter öt lövedék ütötte lyukkal lett gazdagabb. A lezuhant Falcon függőleges vezérsíkja és a kabintető ma a belgrádi repülési múzeum egyik féltett kincse, míg Goldfein vezérezredes napjainkban a légierő vezérkari főnöke.

Hivatalosan tehát ezek a repülőgépek estek áldozatul a másik oldal légiharc- vagy légvédelmi rakétáinak. A volt Jugoszlávia természetesen jóval több lelőtt NATO-repülőgépet jelentett be, de ezekről bizonyítékot egyszer sem sikerült bemutatni. Így hiányzik például az a B-2A Spirit-roncs is, melyet sok szerb forrás szerint szintén 1999-ben semmisített meg a légvédelem.