Teljes cikk - 2018. február

A felbérelt ellenség

Támadjunk vagy védekezzünk?

Trautmann Balázs

Avilág bármelyik légierejének becsületére válna, ha alig néhány hónapon belül 34 darab szuperszonikus vadászbombázó repülőgépet vásárolna. Pláne szép eredmény ez egy amerikai magánvállalattól.

Márpedig pontosan ez a helyzet a Draken International 2017-es beszerzéseit illetően. Novemberben a spanyol légierő még 2013 februárjában leállított Das­sault Mirage F1M egy- és F1BM kétüléses vadászbombázóiból csemegézett: 22 példány kerül hamarosan teherhajón az Egyesült Államokba. A hadrendből kivont, majd az Albacete légibázison lekonzervált húsz F1M és két F1BM kiképzőgépet a cég november 9-én vásárolta meg. Érdemes megemlíteni, hogy a leendő „ellenséges” gépeket Spanyolország 1996-tól alaposan felújította. Többek között modernizálták a Cyrano IVM fedélzeti radart (tovább bővítve a földi célpontok elleni képességeket), szélvédő mögötti kijelzőt (HUD-ot), HOTAS rendszerű gázkart és botkormányt, éjjellátó szemüvegekkel kompatibilis kabinbelsőt és -világítást, Sagem ULISS 47 inerciális navigációs rendszert és AIM-9 Sidewinder légiharcrakétákat kaptak a francia eredetű repülők. Látható hát, hogy nem lepukkant masinákat vásároltak az amerikai üzletemberek.

Pláne nem ez a helyzet a dél-afrikai zsákmánnyal: 2017. december 11-én a dél-afrikai légierő utolsó 12 Atlas Cheetah C/D vadászbombázóját szerezték meg. A kilenc együléses C és a három kétüléses D a dél-afrikai Denel Aeronauticsnál pihent, amióta kivonták őket a hadrendből. A legalább sárkányonként 500 kirepülhető órával rendelkező deltaszárnyúakat 2018 elején hajóval szállítják át az Egyesült Államokba, s a tervek szerint a szükséges berepülést követően az év közepétől megkezdhetik az ellenséges vadászgépek szimulálását az amerikai megrendelők számára.

A Cheetahok nem mások, mint a francia Mirage III-as deltaszárnyúak francia Atar 09K50C-11-es gázturbinákkal, illetve „kacsa” előtétszárnyakkal épített és alaposan modernizált változata, mely a JAS-39C/D Gripenek megjelenéséig a dél-afrikai légierő legkorszerűbb típusának számított.

Megjegyzendő, hogy a Draken már e két beszerzés előtt is impozáns flottát tudhatott magáénak. 2011-től, az alapítástól számított alig hat esztendő alatt a kezdeti examerikai haditengerészeti Douglas A-4L Skyhawk három gépe és a civil piacról vásárolt öt Aero L-39 Albatros alkotta „miniflotta” mellé 2013 szep­temberétől 29 volt lengyel MiG-21bisz és MiG-21UM, 11 új-zélandi Douglas A-4K/TA-4K Skyhawk és kilenc Aermacchi MB-339CB érkezett. Ez utóbbi gyakorlatilag a teljes új-zélandi légierőt jelentette. A legmodernebbeknek jelenleg az excseh Aero L-159E ALCA-k számítanak, ebből 21-et vásároltak.

A képzeletbeli elsőséghez azonban még ez a kettős bevásárlás is kevés volt. A Textron Airborne Solutions leányvállalata, az ATAC nem kevesebb, mint 63 Dassault Mirage F1-est vett meg 2017. szeptember 5-én. A forrás természetesen a francia légierő, mely 2014 májusában köszönt el a típuscsaládtól - 40 év frontszolgálat után. Az ATAC emellett 150 Snecma Atar 9K-50-es hajtóművet is elvitt, s persze az üzemeltetéshez szükséges eszközöket, berendezéseket, pótalkatrészkészletet is megvásárolta. A cégnek komoly szüksége is van a veterán, de megfelelően karbantartott és folyamatosan továbbfejlesztett, a hangsebesség kétszeresére is képes vadászokra: az amerikai légierő óriási és egyre csak növekvő piacnak számít. Az ellenséges légiflottákat és azok képességeit szimuláló repülések (ADAIR) leendő, új szerződése nemcsak összegben óriási (10 év alatt 7,5 milliárd dollár), de repülendő óraszámban (közel 37 ezer) is. Ahhoz, hogy az elvárt repült időt teljesíteni lehessen, közel 150 magánvadászra és a megfelelően képzett pilótáira van szükség. S természetesen további korszerűsítésre is, hiszen a csillagos-sávos harci gépek már régen nem az öreg MiG-21-esek ellen készülnek. A 4++ és még inkább az 5. generációs ellenfelek korrekt szimulálásához a legmodernebb, látóhatáron túli rakéták virtuális alkalmazása mellett a digitális rádiórendszerek zavarására és szintetikus vagy mechanikus apertúrájú fedélzeti radarokra van (azaz mint később látjuk, lenne) szükség.

Itt jelentkezett be a SAAB, mely pont a legkorszerűbb orosz és kínai gépek megszemélyesítésére fejlesztette ki a Gripen Agressor változatot. Meglepetés: szintén a gigaméretű amerikai megrendelésre kacsint a svéd gyártó. Természetesen nem maga akar beszállni a kiképzési üzletbe, csupán az új „szárnyas célszerszámot” értékesítené a Drakenhez vagy az ATAC-hez hasonlóan többéves tapasztalattal rendelkező amerikai cégeknek. A 2017 szeptemberében, a londoni DSEI nemzetközi haditechnikai kiállításon bemutatott Gripen Agressor-koncepció alapja a jól bevált JAS-39C együléses vadászbombázó. Ugyan az orrban ott marad a PS-05/A Mk4 radarrendszer, de a 27 mm-es fedélzeti gépágyút és a rakétákat már csak szimulálva lehet használni, hiszen éles légiharcfegyverzet nem lehet magánkézben. A Link 16-os adatátviteli eszközzel felvértezett repülők szárnyaira a szokásos telemetrikus adatközlő konténer is felkerülhet. A SAAB reményei szerint mind az amerikai ADAIR, mind a Nagy-Britannia védelmi minisztériumában formálódó ASDOT légi kiképzési program 4++ generációs „ellenséges” kiképzőgépe lehet majd az Agressor. Megjegyzendő, hogy a Draken és az ATAC vezetése egyértelműen pozitív várakozásokkal tekint az új belépőre, hiszen a már alkalmazott típusoknál (mint a Cheetah, a Mirage F1-es, az A-4-es, a MiG-21-es vagy akár az L-159-es) valóban sokkal többre lehet képes. Kérdés, hogy egyrészt milyen költségekkel járna egy vadonatúj típus megvásárlása és üzemeltetése, másrészt honnan lesz elegendő JAS-39C az átalakításhoz…

De minek is?

Azt hiszem, a beszerzések s a fejlesztések mellett érdemes azt is megvizsgálni, hogy miért nőtt ez az eredetileg aprócska piac hirtelen dollár-megamilliárdos üzletté? Azért, mert nincs pénz. Furán hangzik első hallásra, pedig tényleg erről van szó. De induljunk a hangártól: a hidegháború befejezése (vagy ahogy egyre inkább látszik, csupán felfüggesztése) után nemcsak Nyugat-Európában, de az Egyesült Államokban is erősen csökkentek a védelmi kiadásra szánt költségvetési források. Mivel a katonai repülés az egyik legdrágább „sport” a fegyveres erőkön belül, így érthetően itt különösen egyszerű volt sokmilliárdos azonnali megtakarításokat elérni - hogy az elvesztett képességeket most nagyon sok pénzért lehet újra kialakítani (lásd az elektronikai hadviselést például), arra akkor még senki nem gondolt. A nadrágszíjmeghúzás nem kerülte el a kiképzést sem. Sorra szűntek meg az ellenséges légierők eljátszására specializálódott századok. A híres Top Gun iskola is eltűnt, hiszen 1996-ban beleolvadt a haditengerészet nevadai Fallon légibázisán működő csapásmérő és légi hadviselési oktatási központba.

De nemcsak a századok és a gépek fogytak el, hanem az emberanyag is. Ennek oka többek közt a sorozatos leépítések hatása, a 2001 után óriásira nőtt műveleti tempó, de nem kis részben a kereskedelmi repülésben fellépő pilótahiány és az innen eredő, sokkal magasabb fizetésekkel megtámogatott elszívó hatás. Márpedig minden légierő annyira hatékony, amennyire képzettek a hajózók (s persze a műszakiak, logisztikusok, elemzők stb.), úgyhogy valamit tenni kellett.

A megoldás - legalábbis középtávon - a sokadik katonai feladatkör kiszervezése: külső szolgáltatóktól vásárolnak repült órákat, melyekhez a cégek adják a pilótát, a repülőgépet s a teljes üzemeltetést. Igaz, azért válogatott társaság szállhat csak szembe a csillagos-sávos vadászokkal, hiszen csak kellő tapasztalatokkal rendelkező (jellemzően a légierőtől vagy a haditengerészettől leszerelt) és persze nemzetbiztonságilag is megbízható hajózókkal lehet eredményesen „harcolni”. Bizony érdemes abba is belegondolni, hogy mondjuk az orosz légierő Szuhojainak emulálásához mennyi és milyen titkosságú információkkal lehet felkészülni…

Dolgozzanak inkább élesben

Az alapelv érthető: a kiképzési-oktatási feladatok alól felszabaduló pilótákat a valódi hadműveletek végrehajtására lehet átcsoportosítani (ne feledjük, csak az amerikai légierő a számára előírt létszámhoz képest több mint 1500 repülőgép-vezetővel, köztük 1000 vadászpilótával „rövidebb”), s így csökkenthető az egy hajózóra jutó terhelés is. Az említett létszámhiány miatt más megoldás nem is létezhet, hiszen a jelenleg meglévő kiképzési folyamat, többletrepülőgép, repülhető óra és oktató hiányában képtelen kitermelni a hiánypótláshoz szükséges létszámú, friss hajózót. A rendszerszintű hibát így csak külső erőforrás bevonásával lehet toldozgatni-foldozgatni, de megoldani még így sem. „Egy tökéletes világban most is lenne elegendő erőforrásunk az egykorvolt agresszor századok üzemeltetésére és az egyre fejlettebb fenyegetések megjelenítésére is” - jegyezte meg Mike „Mobile” Holmes vezérezredes, a légierő légi harcászati parancsnokságának parancsnoka. „Abban a világban viszont, amelyben élünk, korlátozott a pilótáink száma és az erőforrásaink is. Ha egy agresszor századot állítok fel, akkor egy harcival lesz kevesebb - csak házon belül tudok átcsoportosítani, a költségvetés, a hajózók számának végessége, illetve az évente repülhető órák mennyisége miatt.”

A tábornok számításai szerint jelenleg körülbelül évi 400 millió dollárt költenek külső szolgáltatókra, de ez még mindig olcsóbb, mint a légierő pilótáit és gépeit „pazarolni” ezekre a speciális kiképzési feladatokra. Ez az összeg azonban nőni fog: több repült óra szükséges ahhoz, hogy a 2001 utáni hadviselést (közeli légi támogatás, taktikai fontosságú légicsapások végrehajtása gyengén vagy nem védett terület felett) ismét az egyenrangú ellenfelekkel, modern légvédelemmel biztosított hadszíntereken vívott, győzelmet hozó légiharcra készülés váltsa fel. Ez a jelenlegi számítások szerint évi 37-40 ezer (!) „ellenséges” repült órát jelentene 12 légibázisról felszállva. A légierővel jelenleg is együttműködő cégek szerint ez legalább 150 civil, de speciálisan felkészített vadászgépet igényel. Hangsúlyozzuk, ez csak az amerikai igényeket lefedő óramennyiség.

Repülni, de mivel?

Ráadásul nemcsak repülő célpontok szükségesek, de az ötödik generációs orosz és kínai vadászgépeket, azok taktikáit, képességeit is szimulálni kell. Mint említettük korábban, nem a jó öreg MiG-21-esek és MiG-23-asok ellen szükséges „betárazni”, hanem a már belátható jövőben az orosz Szu-57-es (leánykori nevén PAK-FA) és a kínai „lopakodókettős”, azaz a Csengdu J-20-as és a Shenyang J-31-es jelent majd nagyon is konkrét fenyegetést. Mivel az eléggé nehezen elképzelhető, hogy az amúgy is kevés számú F-22-esből vagy az egyre gyorsabban gyártott F-35-ösökből kerüljenek magánkézbe kiöregedett példányok, valamit ki kell találni. Az sem valószínű, hogy dedikált, ötödik generációs amerikai gépekkel ellátott agresszor század álljon fel.

Márpedig az a kiképzendő Raptor-zsokénak sem segít, ha úgy szedi le a hadgyakorlatokon a Draken-féle Skyhawkokat, mint a legyeket. A könnyű győzelem csekély tudástöbbletet jelent. A Nellis légibázison üzemelő Szu-27-esek és MiG-29-esek (a témában Kővári László írt egy összefoglaló cikksorozatot) mennyisége, illetve a belőlük kirepülhető idő véges. A megoldás egyelőre a cikk elején emlegetett módszer: a hagyományos, már hadrendből kivont negyedik generációs gépek megvásárlása, felújítása, alapos modernizálása (elsősorban a radar-, a felderítő-, az avionikai és a kommunikációs rendszereket érintve), majd azok minél eredményesebb, kifinomultabb bevetése.

Természetesen nem minden feladathoz kell „majdnem lopakodó”. Az amerikai légierő is eleve három kategóriában gondolkodik az ADAIR-program során. Az első csoportba szubszonikus gépeket képzelnek el, alapszintű radarral. A következő lépcsőfok lenne a szuperszonikus vadászgép korszerűbb lokátorral, míg a csúcsot a nagy teljesítményű és manőverezőképességű, szintetikus apertúrájú, elektronikai hadviselésre is alkalmas eszközökkel ellátott, negyedik generációs vadász jelentené, mint amilyen például az F-16 Falconok utolsó gyártási sorozatai. No, ez utóbbi kategória lesz bajosan megoldható a jelenlegi civil gépparkkal: s persze a légierőnek sincs kéttucatnyi felesleges Block 52-ese a célra…

A szakértők szerint meglehetősen szűk azon vállalatok köre, melyek eséllyel - és többé-kevésbé megfelelő gépparkkal - képesek ringbe szállni a megrendelésért. A Draken International mellett a Texton-ATAC, a Discovery Air Defence Services-Top Aces és a TAC Air az, amely komoly érdeklődést tanúsított az üzlet és a vele járó követelménylista iránt. Igaz, már az is világos, hogy bárki vagy bárkik nyerjék meg a gigantikus megrendelést, az első néhány évben egészen biztosan nem lesz elegendő gép és pilóta ahhoz, hogy azonnal teljesíthető legyen a 40 ezer óra - évente.

Külföldi kavarások

Érdemes azt is megjegyezni, hogy közel sem az Egyesült Államok hadereje az, mely igyekszik külső, civil partnerekkel segíteni vadászpilótái képzését. A szomszédos Kanada is ezt a megoldást választotta, melynek leginkább a Discovery Air Defence részvényesei örülhetnek. A 2017. október 31-i bejelentés szerint a kanadai Királyi Légierő 10 éven keresztül (plusz két év hosszabbítási lehetőséggel) veheti majd igénybe négy különböző tartományban is a vállalat Dornier Alpha Jet sugárhajtású kiképző, illetve Learjet 35 üzleti gépeinek szolgáltatásait - ez utóbbi típus nem dolgozik a cég flottájában. Igaz, Ausztráliában is az Air Affairs Australiával összefogva teljesítették az ausztrál Királyi Légierő felé vállalt kiképzési feladatok Learjet 35-ösökre eső részét.

Kanadában elsősorban a CF-188 Hornet-hajózók képzésében, gyakoroltatásában kapnak majd szerepet az Alpha Jetek. Megjegyzendő, hogy a kiváló oktatógép szubszonikus sebességű csupán, és korszerű fedélzeti radarral sem rendelkezik, így csak korlátozottan képes szimulálni a modern ellenséges vadászbombázókat.

Végül érdemes szót ejteni a brit ASDOT-programról is. Itt szintén 10 esztendőre szeretne a brit Királyi Légierő korszerű és költséghatékony oktatási-kiképzési rendszerhez jutni. A legalább 1,5 milliárd fontos megrendelésért számos vállalat küzd, így a Kanadában eredményes Discovery Air Defence is, mely a brit Inzprire és az olasz Leonardo céggel együtt alkot konzorciumot. A verseny kemény lesz, hiszen számít a győzelemre a Babcock, a Draken, a Thales, a QinetiQ és a Textron is. A tervek szerint még 2018 első fél évében kihirdeti a brit védelmi tárca, hogy kié lesz a szerződés.

A feladatok között a klasszikus légiharcok mellett szerepel az elektronikai hadviselés szimulálása (ez vélhetően speciálisan átalakított bizjeteket jelent majd), illetve az előretolt taktikai repülésirányítók (JTAC) számára szükséges repülési feladatok megoldása is.