Teljes cikk - 2024. február

Lokátorgyilkosok

Vad Menyétek akcióban

Horváth Viktor

1990-ben Kecskeméten és később Taszáron is megjelentek az amerikai légierő vadászrepülőgépei: General Dynamics (ma Lockheed) F-16C Fighting Falconok, majd velük együtt F-4G-k is. A nyílt napok látogatói, de a szovjet katonák és a vendéglátók is ámultak a negyedik generáció képviselőin. Persze a Viper néven is ismert gépen lehet találni negatívumokat is, de egy ikon, az amerikai hadiipar mindenhol eladható és kimagasló minőségű terméke. A vasfüggöny ezen oldalán is ismert volt, sőt, mondhatni fogalom, ha nem is annyira, mint manapság, 50. születésnapjának környékén.

Az Öböl-háborúban az F-117-es „Lopakodók” vitték el a pálmát, valójában egy kis helikopteres csapat nyitott rést az iraki pajzson, de a feladatból éppúgy oroszlánrészt kapott a kezdetektől a spangdahlemi 52. Harcászati Vadászezred is, éppen az az egység, amely 34 évvel ezelőtt Magyarországon vendégeskedett. A valamikori keleti tömb hagyományosan erős légvédelemmel rendelkezett, radarok és a rakéták százai őrizték a „Béketábort”. Az 52. ezred éppen azért volt felelős a NATO-n belül, hogy ezt a rettegett rendszert elpusztítsa. Úgy is lehet fogalmazni, hogy mindenféle egyéb nyugati támadóköteléket kellett testőrként megoltalmazni. 1996 óta a légierő összes ilyen feladatára kizárólag az F-16CJ-kkel repülő századokat alkalmazták.

Az örökség

Az 1960-as évekre a szovjet föld-levegő rakétaütegek olyan mértékű fenyegetéssé váltak, amit nem lehetett megkerülni. A vadászbombázó küldetések során jelentősen megnövekedtek a veszteségek. A világhírt a magányos U-2 lelövése hozta meg számukra, de ennél jóval komolyabb veszélyt jelentettek a közepes magasságban tevékenykedő támadókra. Márpedig Vietnam felett a repülőgépek völgyekbe süllyedése technikai és meteorológiai okok miatt korlátozott lehetőség volt. A bombavetés pontossága és az első generációs irányított levegő-föld rakéták megbízhatósága miatt egy-egy sikeres bevetéshez legtöbbször egy rajra volt szükség, de általában több is kellett ahhoz, hogy a célpont garantáltan megsemmisüljön. Ekkor a világháború után a következő szintre lépő, de még gyerekcipőben járó elektronikai hadviselés alkalmazása mellett is kudarcra volt ítélve a támadás. A technológia még nem tudta teljes biztonsággal csak zavarással „kikapcsolni” a lokátorokat, és megakadályozni, hogy a rakéták eltalálják a behatolókat. A konfliktus második felére változik a helyzet ezen a téren, megjelennek a precízebb fegyverek, az utolsó évben a szabadesésű bombák némelyike már lézer irányítást kap, komolyabb védőernyőt jelent majd az EA-6B Prowler és az EB-66E Destroyer, de a háború első esztendeiben más megoldás kellett.

Egy radar nem akkora, mint egy erőmű, a bombázóknak a rakétákkal szabdalt légtérben nem volt idejük keresgélni, hogy megtalálják a viszonylag kisméretű berendezést. Hegyes vidéken, alacsony magasságban már akár egy ZSzU-23-4 gépágyú is egészen kockázatossá tette volna a harci feladatot. A rakétákkal más baj volt: méretük okán esetleg könnyebben észre lehetett venni az ütegeket, de a vietnámi kezelők megtehették, hogy áttelepítik a technikai eszközöket. Ezekre a kérdésekre adott választ az új program. Eleinte egyfajta küldetést jelölt, aminek kifejezetten az ellenséges légvédelem megsemmisítése volt a célja. Szinte azonnal kiderült, hogy a radarrendszerek, a rakétaállások, és a csöves tüzérség (AAA - Anti Aircraft Artillery) elpusztítása különleges felszerelést és harceljárásokat igényel. Nem lehet csak úgy kiosztani egy közönséges vadászbombázó század hajózóinak ezeket a bevetéseket. Az első specializált repülőgépek 1965 decemberében jelentek meg Vietnám egén, hogy elhárítsák az akadályokat a légierő támadóegységei elől. A flottánál a hasonló akciókat Iron Handnek hívták, de a hordozókra csak kicsit később, 1966-ben települtek a különleges EA-6A-k és az A-6B-k. A légierőnél az F-100F Super Sabre, az F-105F (néha EF-105F, 54 db 1966-67), az F-105G (61 db 1967-től), és az F-4C (nem hivatalosan EF-4C, 36 db 1969-től) viselték a Wild Weasel I-IV nevet. A kezdeti időszakban a hátsó ülésen szolgáló hajózókat gyakran B-52-es, vagy RC-135-ös személyzetekből válogatták ki, nyilván az EWO-k (Electronic Warfare Officers - elektronikai hadviselési tisztek) közül. A küldetések során AGM-45 Shrike (Gébics) és AGM-78 Standard ARM (Anti-Radiation Missile - radarellenes rakéta) rakétákkal támadhattak.

A WW farokkódra rövidített név magyarul Vad Menyétet jelent. Találó. A Földön élő egyik legkisebb húsevőnek pont úgy kell osonnia a nagyragadozók uralta vadonban, ahogy a különleges bevetésen kellett odalopózniuk a támadóknak a radarállomások és ütegek közelébe, anélkül, hogy a személyzet és az értékes technológia áldozattá ne váltak volna. Manapság már a hivatalos megnevezés is jobban ismert: Suppression of Enemy Air Defenses, SEAD. A háborúban eleinte a rakétaütegek voltak a fő célpontok, de ahogy az egyre érzékenyebb berendezések révén fel tudták deríteni a radarállomásokat, sokkal hatékonyabbá vált a vadászat. A lokátor elvesztése több üteget is kivont a pillanatnyi harcból. Bizonyos értelemben a személyzet csaliként is szolgált, ha a jelenlétükkel felhívták magukra a radarkezelők figyelmét, akkor könnyebben bemérhették és leküzdhették azokat. Az AGM-45 nem mindig volt hatásos, ha kikapcsolták a sugárzást, de megérte a csak dollárban mérhető veszteséget vállalni a kötelékből esetleg kilőtt gépek helyett, nem beszélve a hajózók épségéről. Az AGM-78 szerencsés esetben már tárolni tudta memóriájában az állomás helyét. A SAM-ek nagy száma miatt egyértelműen ezek a bevetések voltak a legveszélyesebb vállalkozások. A nemrég elhunyt Viktor Beljenko beszámolója szerint a szovjet hadvezetés azt a propagandát terjesztette, hogy ezeken a küldetéseken vagy rendkívül magasan fizetett, nem hivatásos állományban lévő zsoldosok, vagy drog hatása alatt állók repültek. Nyilván, miután megjelent a szovjet légierő saját MiG-25BM Foxbat F hasonló feladatra kifejlesztett vadászbombázója, megváltozhatott ez a vélemény.

A vietnámi háború után jelent meg a Wild Weasel V, az F-4G, ami már nem rögtönzött átalakítás, hanem egy hosszas munkával kifejezetten erre kialakított F-4E átépítés volt. 116 példányt adtak át a Légierőnek, az Ogden Logistic Center 1978 áprilisára készült el az elsővel. Az ágyú helyére az Texas Instruments AN/APR-38, majd -47 rendszer került, a repülőgépen 52 antenna gyűjtötte a radarjeleket. Általában egy AN/ALQ-119, később -131 zavarókonténert is hordozott. Az APR-47-re váltás után a fő fegyverzet az AGM-88 HARM (High speed ARM) rakéta lett. A jelfeldolgozó rendszerek memóriáját folyamatosan lehetett frissíteni az újabb típusú radarok kisugárzási adataival. A szovjet vélekedéssel ellentétben valójában 25 hetes kiképzési program után ülhettek a tisztek a különleges Phantom II hátsó ülésébe. A kiképzés során minden magasságon elsajátították a bevetési profilok helyes végrehajtását. Nem csak működtették az elektronikát, hanem a fellépő üzemzavarok elhárításához is értettek. A pilóták legalább 500, F-4E-n repült óra után jelentkezhettek. A legáltalánosabb harceljárás szerint a feladat során időnként felemelkedtek a géppel közepes magasságra, ekkor volt képes a rendszer az légvédelmi radarok elektromágneses jeleit begyűjteni. Minimálisan három letapogatás után ezeket a rendszer számítógépe tárolta, és mikor elég információ gyűlt össze a helymeghatározáshoz, kezdődhetett a támadás a rakétákkal, más esetekben a kísérő „fegyverkamion” F-4E-k (általában három E kísért egy G-t) a kazettás bombákkal és AGM-65 Maverick-ekkel „tarolhatták le” a felderített célpontot. 1986 során a Líbiával kialakult konfliktusban a légierő nem küldött SEAD egységeket, a feladatot az A-7-esek és F/A-18-asok oldották meg 36 HARM és 8 Shrike kilövésével. Az Öböl-háború volt az F-4G-k legértékesebb hadműveleti szereplése és egyben jutalomjátéka is, mielőtt az F-16CJ-k átvették feladataikat. Irak felett a szövetségesek 1000 AGM-88-ast lőttek ki, és a rakétaütegeket lényegében működésképtelenné tették. Igaz, hogy az USA vezette koalíció veszteségéért így is az iraki légvédelem volt felelős, de a küldetések óriási számát figyelembe véve elenyésző volt a sikeres védekezés eredménye. A beszámolók szerint egyetlen alkalommal történt meg, hogy az F-4G-k kíséretében lévő kötelékből radarvezérlésű rakétával találtak el támadógépet.

Nos, a hosszúra nyúlt ismertető nem teljes, de talán jól megvilágítja, milyen is az a feladat, amit a Fighting Falcon utolsó amerikai változatával repülő harci pilótáknak hiba nélkül teljesíteni kell, méghozzá úgy, hogy nincs mögöttük EWO-tiszt, egyedül kell kezelniük az egyetlen kis konténer által gyűjtött adatokat, és a magas fokban automatizált rendszerek, frissített szoftverek segítségével útnak indítani az AGM-88-asokat.

C vagy CJ - variációk egy bevetésre

Jogos a kérdés, hogy a légierőnél miért nem a kétüléses verziót használják a Wild Weasel küldetésekre, mint ahogy gyakran a flotta és például az IAF is az EA-18G és F-16D gépeket alkalmazza erre a célra. A válasz két részre bontható.

Eleinte az F-16C Block 30/32-es verziók jelentek meg az F-4G-k kisérőiként. Elsősorban tehát az F-4E-ket váltották fel. A kötelékben a jelfeldolgozást az öreg Phantom II személyzete végezte, az adatokat a Falconra továbbították, amely aztán vagy AGM-45, vagy AGM-88 indításával tette fel a pontot az i-re. HARM-hordozóként manapság már ritkábban van szükség az öregebb Viperekre, az újabbak elég nagy számban szolgálnak, így önállóan is elegendő erőt képviselnek.

Amikor már látszott, hogy a Phantom II-eseket 18 év után, 1996-ban végleg ki kell vonni a szolgálatból, a légierő megrendelte a Block 50 típust. A nem hivatalos elnevezés F-16CJ/DJ lett. Ebből a szériából választották ki azokat, amelyek a SEAD feladatú századokhoz kerültek. Az első megépített a 91-0336-os volt, ez éppen a spangdahlemiek gépe lett. A fedélzeti számítógépe jóval többre képes, mint a korábbi szériáké, segíti a légvédelem elleni tevékenységekhez kifejlesztett szoftverek futtatását. A Wild Weasel VI megszületéséhez kellett egy kis „doboz”: az AN/ASQ-213 HTS (HARM Targeting System). Ez a legkisebb célmegjelölő konténer az F-16-osokon, mivel sem lézer, sem optika nincs beleépítve. Viszont képes arra, amit korábban az F-4G valóságos antennaerdővel oldott meg: megjegyzi, hol van ellenséges radar, és az adatokat a fedélzeti számítógépnek továbbítja. Beceneve a dobozba zárt menyét.

„Ártékony” fegyver: AGM-88 HARM

To harm: angol ige, jelentése: ártani. Bár a legújabb verziót, az AGM-88E AARGM-et már tesztelték az F-16-oson, még nem rendszeresítették a Sólymon. Ahogy a negyedik generációs vadászrepülőgépek is jóval több évtizedet húznak ki a szolgálatban, mint a korábbiak, ez a rakéta sem mai gyerek: 1986-os első használatakor már három éve koptatta a levegőt. A kétszeres hangsebességet is elérő fegyver hatótávolsága kis híján 50 km, 70 kg körüli robbanófeje majd 13 000 repeszre robban, a volfrámeső bőven elegendő a radarantennák megsemmisítéséhez. Nem feltétlen igényel a külső rendszertől adatokat: 0,7 és 1,8 GHz közötti frekvenciatartományban dolgozza fel a jeleket két saját antennarendszere segítségével, a processzor pedig a impulzusok jelerősségének, periódusának, és a kisugárzás időtartamának elemzésével ismeri fel a célpont típusát. Az adatokat a hordozó repülőgépre továbbítja. Egy inerciális rendszer segít abban, hogy az ellenséges radar kikapcsolása után is jó eséllyel csapódjon be az antennába a HARM. Folyamatos fejlesztések kísérik a rendszert, a hatósugár és a sebesség növelése mellett a célpont helyének meghatározásában és pontosításban a NAVSTAR műholdak is segítenek a későbbi verzióknak. Az ára 300 000 dollár körül alakul. Soknak tűnhet, de ha egy bevetésen megóv egy négygépes rajt, akkor már 100 milliós nagyságrendű megtakarítást eredményez, és az emberéletről még nem is esett szó.

2003-ban a HARM bizonyította, hogy nem csak a valamikori szovjet és az orosz gyártású technológia ellen hatékony. Korábban egy B-52-es védekező radarját sikerült kirobbantani a BUFF vezérsíkja alól egy Phantomnak. Az Iraqi Freedom hadművelet idején az amerikai MIM-104 Patriot rendszerek gyakran befogták a nyugati szövetségesek vadászbombázóit is. Sőt, indítottak is, egy Tornadot eltaláltak, mindkét hajózó hősi halált halt a baráti tűz következtében. Ennek megtörténte hozzájárulhatott ahhoz, hogy másnap, március 24-én egy F-16CJ pilótája nem habozott, amint besugárzást érzékelt, azonnal útjára indította az AGM-88-ast. Az amerikai radar megsemmisült, de a kaotikus állapotoknak nem lett vége: áprilisban egy F/A-18 és pilótája veszett oda egy újabb elhamarkodott Patriot-indítás miatt. A sikeresen védekező Sólyomról nem tudni, melyik alakulattól érkezett: a SEAD missziókban a 22., 23., és 157. század is részt vett.

Menyétcsapatok

Az USAF ma három ezredben hét olyan századdal rendelkezik, amelynek elsődleges feladata a légvédelmi rendszerek megsemmisítése. Ez papírforma szerint 175 repülőgépet jelent, ami még akkor is tekintélyes erő, ha a kb. 28 kétüléses DJ-t nem számítjuk bele, bár egyszer-egyszer azok is részt vesznek éles bevetésen. Az F-16.net adatai szerint néhány egység kevesebb, mint 25 gépet üzemeltet, de van, amelyik akár 26-27-et is rendszerben tart, így az összlétszám valós. Az eloszlás megmutatja a prioritásokat: Európában egy, Ázsiában kettő, otthon négy alakulat, bár érdekes módon mind keleti-partiak. A Block 50-est a következő sorrendben kapták meg: 1993-ban a 480. (amely szinte azonnal fel is oszlott és a 23. repülte gépeit 2010-ig), 1994-ben a 13., 14., 77., 79., 1995-ben a 157., és utolsónak 1997-ben az 55.

Tailcode: WW - a 35. Vadászezred

Ázsiában áll őrt, Japán főszigetének, Honshunak az északi partjáról, az Oroszországtól egy nyíllövésnyire fekvő Misawa AFB-ről szállnak fel repülőgépei. Ma egyértelműen Kína és Észak-Korea miatt aggodalmaskodnak a Távol-keleten, a Csen­des-óceáni Légierő (Pacific Air Force - PACAF) illetékességi területén. A közelben számos „vipera- és sasfészek” van: Dél-Korea, Japán, és az USA kötelékeit kell oltalmaznia egy esetleges konfliktusban az egység két századának.

A 13., a Párducok, mióta a WW-t viselik vezérsíkjukon, tíz alkalommal repültek harci bevetéseket Irak, Afganisztán és Jemen felett. A 14.-kel, a Szamurájokkal együtt 2007-ben a Bagdadtól 65 km-re lévő Balad támaszpontra települtek. Innen 2800-szor szálltak fel, ezalatt 11 500 órát töltöttek levegőben. Protokolláris eseményeken, évfordulókon a vezérsíkokra felkerül az 5. Air Force címere, ugyanis létezik még a számozott légierők rendszere is.

Az USAFE (USAF in Europe) élcsapata - az 52. Vadászezred

A spangdahlemiek az 1980-as évek végén a német Tornado ECR-ekkel és a brit Tornado GR1A-kal vállvetve készültek a Varsói Szerződés SAM-rendszerének leküzdésére. Jelenleg csak egyetlen század, a 480. alkotja a harcoló állományt, de érdemes a már megszűnt egységek történetébe is bepillantani.

A 81. kakukktojás, érdekes módon becsapós elnevezéssel bírt: Wild Weasels szerepelt a felvarróikon, ám ez volt az egyetlen század, amelynek nagyon sokáig nem volt alapvető feladata a SEAD, „csupán” a légi harc és a földi célpontok megsemmisítése. Pályafutásuk utolsó hónapjára kapták meg a fejlettebb Vipereket, így 113 radart is megsemmisíthettek az Irakban levegőben töltött 25 000 óra és 12 000 bevetés alatt. A 81-esek történetéhez azért tartozik egy jelentős esemény: Craig „Trigger” Stevenson 1993. január 17.-én az Irak északi része felett a repüléstilalmi zónában járőrözött egy F-4G-t kísérve, légi harcba keveredett egy MiG-23-assal. Az Öböl-háború második évfordulóján az AIM-120 AMRAAM ismételt éles indításával megszerezte az amerikai F-16-osok második légigyőzelmét. Egyébként a gépe, a 86-0262, amely az első „big mouth”, azaz szélesebb levegőbeömlővel gyártott Falcon, ma is szolgálatban áll, Texasban. 2010-ben az Ohio Légi Nemzeti Gárda színeiben Kecskeméten is megfordult. Az alakulat 1993-ban feloszlott, helyét a 22. vette át.

A 22. századról, a Stingersről nem közismert, de be volt osztva egy speciális feladatra is: a nukleáris csapásmérésre, Mk. 61 bombával. 1999-ben 12 HARM-ot indítottak pilótái a Northern Watch keretén belül, és ugyanebben az évben Szerbia légvédelmét iktatták ki az Allied Force műveletben. Ekkor 202 alkalommal mondhatták be a rádióba, hogy „Magnum”, ez ugyanis az AGM-88 indításának a kódja. 2003-ban kulcsszerepet játszottak az iraki radarállomások elpusztításában. Minden jelentősebb további műveletben is részt vettek 2010-es feloszlatásukig.

A 23. század, a Fighting Hawks, a „Harci (valójában inkább vadász, azaz idomított) héják”, amelynek hajózói a Fighting Falcont, a Vadászsólymot üzemeltették 1987 óta. 1995-ben Bosznia felett 224 küldetést teljesítettek. Aki elég régen született hozzá, az emlékszik, hogy 1997-ben a kecskeméti repülőnapon Steve Barter, a Lockheed Martin gyári berepülőpilótája egy, a 23-asoktól kölcsönzött gépen fúrt lyukat az égbe, lényegében a felszállás utáni pillanatban. 1999-ben nem maradhattak ki a Balkán újabb háborújából: 1000-nél több bevetésen 191 HARM-ot indítottak, így kb. 100 szerb rakétaüteg maradt irányítás nélkül.

A ma is aktív 480. Warhawks 1987-ben váltott Phantom II-ről F-16-ra, 1990-ben az ezredparancsnoki gépet is ők adták, a 85-1552 viselte a cápafogakat Kecskeméten. 1994-ben feloszlott az egység, majd 2010-ben a 22. és a 23. összeolvadásával alakult újra. Mottójuk az egész Wild Weasel program jelmondata már 1965 óta: First in… last out - azaz elsőnek be és utolsónak ki. 2011-ben a líbiai radarok megsemmisítését kapták feladatul, ekkor állították be a leghosszabb ideig tartó éles bevetés rekordját, amiről az Aranysas egy korábbi számában lehet olvasni. Ugyanebben az évben 9000 óra alatt 2259 küldetést repültek az iraki légtérben. Az USAFE jövőbeni tervei között szerepel, hogy a századot Avianoba telepítik az ottani Block 40-esek mellé.

A Keleti Part csapata - a 20.

Dél-Karolina államban, a 9. és a 15. Légierő főhadiszállásán, a Shaw légitámaszponton állomásozik az ACC (Air Combat Command) egyik legfontosabb alakulata. 1993-94-ig a 363. évtizednél régebben üzemeltette a Sólymot, ekkor átszámozták 20.-ra, ezt az Angliában addig F-111E-t alkalmazó egységtől kapták. 2015-ben a vezérgépen egy menyétfigurával emlékeztek meg a Wild Weasel küldetések 50. évfordulójáról. Az ezred biztosítja a közönségnek a nagysikerű, manapság kígyómintás festést viselő géppel repülő Viper Demo Teamet, ami egy szempontból mindenképpen világverő: nemcsak a gép gyönyörű, hanem a pilótanő is, Aimee „Rebel” Fiedler százados.

A 20. elődjénél, a 363.-nál repült Gary L. North, ma nyugalmazott négycsillagos tábornok, aki a PACAF parancsnokaként fejezte be pályafutását. 1992. december 27-én a 90-0778-as sorozatszámú D-vel szállt fel, és érte el az első amerikai F-16-os légigyőzelmet, ezzel együtt az első AIM-120 AMRAAM sikert. A kétüléses gépet csak azért osztották be aznap, hogy minél hamarabb meglegyen a következő nagyobb ellenőrzéshez szükséges óraszáma. Azelőtt inkább a VIP vendégeket reptették vele.

Az alezredes aznap délelőtt egy négygépes kötelék élén indult bevetésre, a Southern Watch hadműveletben a repüléstilalmi övezetet ellenőrizék. Éppen légi utántöltést végeztek, mikor vették egy raj F-15 Eagle és egy E-3 Sentry légtérellenőrző rádióadását. Egy MiG-25-ös Foxbatet észleltek, de a Sasok üzemanyaga fogytán volt az üldözéshez. North és géppárja az iraki vadászgép után indult. A kötelék harmadik és negyedik gépe folytatta az tankolást. Egy második és harmadik bandita is feltűnt egymás után, a vadászirányítók az E-3-ról ki is adták az utasítást az elfogásukra. Ám az iraki gépek mindhárom alkalommal időben elhagyták a repüléstilalmi zónát. Kis idő múlva egy negyedik MiG is feltűnt a légtérellenőrző radarképernyőjén. Ezzel egyidőben egy SAM állás is befogta a két Falcont. Géppárja bekapcsolta a zavarókonténerét, North pedig azonnal engedély kért a rakéta indításra. Öt és fél kilométerről indította az AIM-120-ast. Hat évvel később így emlékezett vissza: „Három kisebb robbanást láttam, a Foxbat orr része és a bal szárnya leszakadt, majd egyetlen tűzgolyóban minden eltűnt.”

A bevetés után egy riporter megkérdezte a győztes vadászpilótát, hogy a kis távolságra lévő célra miért nem az AIM-9-est alkalmazta? Az alezredes kérdéssel válaszolt: ha egy utcai verekedésnél választanod kellene kés és pisztoly közül, melyiket választanád? A 90-0778 végül a Luke AFB-re került, ahol speciális festést kapott abból az alkalomból, hogy North nyugdíjba vonulásakor még egyszer felszállhatott vele.

Az 55., a Fighting fifty-fifth, amelynek valamikor Francis Gabby Gabreski, a legendás P-47 és F-86 pilóta volt a parancsnoka. 1997 nyarán, mindössze 60 nap alatt érték el a legújabb Viperekkel a hadműveleti bevethetőséget, ezzel az légierő rekordját állították be. 2003-ban az Iraqi Freedom műveletben a törökországi Incirlikből szálltak fel, de akkor az ankarai kormány nem engedélyezte a csapásmérést iraki célpontok ellen, így csak járőrfeladatokban vett részt az egység.

A 77., a Gamblers felkészültségüket és elismertségüket mutatja, hogy 2001-2006 között a Noble Eagle műveletben az Air Force One-t biztosították emellett a Keleti Part egy részét is, annak ellenére, hogy nem a nagyteljesítményű F-15-össel repülnek. 2008-ban a századnak jutott az a megtiszteltetés, hogy Diyala tartományban először hajtott végre sikeres támadást GBU-54 LJDAM bombával egy mozgó ellenséges jármű ellen.

A 79. Tigers értelemszerűen elmaradhatatlan résztvevője a Tiger Meet-eknek. Az USAF legfiatalabb Sólymait üzemeltetik, a négy utolsónak legyártott náluk lelt fészekre. Végső Viperként a 01-7053 büszkén viseli a tigriscsíkokat vezérsíkján. Az Allied Force hadművelet során Avianoból szálltak fel SEAD bevetésekre. Az 1999. május 4-i küldetés Michael „Dog” Geczy alezredesnek az amerikai F-16-osok eddigi egyetlen MiG-29-es ellen elért győzelmét is meghozta. A pilóta 1986 óta 2300 órát töltött a Falcon különböző változatain, 1992-ben a nellisi FWS-t is elvégezte. Aznap élete 115. harci küldetésén hívójele Puma 11 volt, hivatalosan egy ideiglenes alakulat, a 78. expedíciós század tagjaként szállt fel. Visszaemlékezése szerint teljes fegyverzettel (2xAGM-88, 2xAIM-120, 2xAIM-9, AN/ALQ-184 zavarókonténer, HTS pod) indult. Ezzel nemcsak a légvédelem ellen készült fel, hanem mivel aznap nem volt F-15-ös biztosítás szerb terület felett - mert a Sasok az utántöltőket és a légtérellenőrzőket védték Magyarország és Bosznia légterében - ez a feladat is rá és társaira hárult. A szerbeket nem becsülte le, tapasztalatai szerint jól képzett és szervezett haderővel álltak szemben. Addigra 700-nál több rakétát indítottak, és két gépet is eltaláltak. Igazából így a MiG-29-esek által jelentett fenyegetést nem érzékelte súlyosnak, a háború már hetedik hete tartott, de az ő egységének még nem volt a Fulcrumokkal harcérintkezése. Május 4-én az első nappali NATO légicsapást kellett biztosítania két F-16CJ köteléknek, a holland, brit és francia vadászbombázókat oltalmazva.

Négy Viper Avianoból, négy pedig Spangdahlemből vett részt az akcióban. Pocsék, felhős időjárás volt, ami közel 9000 méter magasságig nyúlt fel, a franciák kivételével a támadógépek vissza is fordultak. A küldetés során észleltek radartevékenységet szerb részről, de a helyzet nem alakult úgy, hogy HARM-ot kellett volna indítani. Az alezredesnek ekkor már fogytán volt az üzemanyaga, saját bevallása szerint annyira lekötötte a figyelmét, hogy egyszerűen süketnek bizonyult, mikor az E-3 irányítója a közeledő szerb vadászrepülőgépet jelezte neki. Kötelékének negyedik pilótája, „Nut” figyelmeztette a század frekvenciáján egy szolid „Head up!”-pal. A szerb pilóta, Milenko Pavlovic alezredes az utolsónak távozó csapásmérőket próbálta meg elfogni. Mind a négy Falcon megfordult és átlépte a hangsebességet. A vezér géppárja, „DBAL” is jelezte, hogy kevés az üzemanyaga, így a kötelékvezér úgy sejtette, ők ketten kimaradnak majd a légi harcból. Közben rádión kérte a spangdahlemieket, hogy lehetőleg radarjaikkal segítsék őket. A besugárzásjelzője viszont hamarabb szólalt meg: a szerb pilóta párszor befogta gépét, a 91-0353-ast. Az F-16-os pilótája ekkor a pontos azonosítás, a fogyó üzemanyag és a biztos találat feltételeit mérlegelte, majd döntésre jutott: emlékei szerint úgy vélekedett, a kettő több, mint az egy, és az örökkévalóságnak tűnő pár másodpercben útjára indította a két AIM-120-ast a szárnyvégekről. Előtte csak Sidewindert használt gyakorlatokon, és HARM-okat élesben, életének első kettő AMRAAM indítását lenyűgözőnek találta. Mivel Pavlovic élénk manőverezésbe kezdett, az amerikai pilóta azonnal látta, hogy rakétái is íves pályán száguldanak a távolba. Egy balforduló után észlelte, hogy a gépénél kb. két kilométerrel alacsonyabban repülő MiG-29-es felrobban. A 18109-es számú szerb vadászgép Petnica környékén zuhant le, pilótája hősi halált halt. Bár furcsának tűnhet, de az alezredes győzelmi mámora egyelőre még elmaradt, mert a kötelék közel 200 kilométerre volt a legközelebbi tankergép­ől. A szerencsés utántöltés és hazaérés után Avianoban emlékként megkapta a földi kiszolgálószemélyzettől a kilőtt rakéták kábelcsonkjait. Saját bevallása szerint ennek a napnak a kapcsán köteléktársa, „Nut” profizmusa vésődött be leginkább emlékeibe. Higgadtan figyelmeztette vezérét, és radarjával támogatta a küldetés alatt. Ahogy az Amerikában szokásos, kiemelte, hogy sikerének a csapatmunka volt az elősegítője. Ezzel összhangban a mai napig csodálkozik és sajnálatosnak tartja, hogy a Fulcrumot egyedül küldték fel ellenük a szerbek, szerinte az ellenség hadvezetése így eleve esélytelen helyzetbe hozta pilótáját. Később két éven keresztül a 79. századparancsnoka, a 91-0353 pedig a Tigrisek vezérgépe lett.

Dél-Karolinai Légi Nemzeti Gárda (ANG) 169. ezred - a gárdista menyétek

A 157. század, a Swamp Fox 1983 óta üzemelteti a Vipert. 1995-ben, mikor megkapták a legfejlettebb verziót, ritkaságszámba ment, hogy a „hétvégi pilóták” a legújabb technikához hozzájutnak, az pedig már végképp szokatlan döntés volt, hogy SEAD küldetésekre specializáltként számítanak a hátországi légierőre. A Mocsári rókák 1997-ben Katarba, a Doha repülőtérre települtek át, és várták, hogy Irak felé kormányozhassák vadászgépieket. 2000-ben a kurdokat támogatták Szaddam csapatai ellen. 2003-ban 400-nál több küldetésben pusztították az iraki radarokat, és precíziós csapásmérést is végeztek. 2010-ben megduplázták ezt a számot, 800 Combat Air Patrolt (CAP) repültek. 2012-ben 2200 bevetés várt rájuk Afganisztán felett, négy hónap alatt 9400 órát töltöttek a légtérben. 25 Falconnal számolva ez 120 nap alatt közel 90 felszállást jelent gépenként.

Weasel Forever - Mindörökké menyét

1993 decembere óta kicsivel több, mint 30 év telt el. A három évtized alatt az F-16-os volt a Wild Weasel bevetések főszereplője, kiszolgálva a légierőt. Nélkülük a pár tucat lopakodóra és a Tomahawk cirkálórakétákra maradt volna a világhatalmi ambíciók biztosítása. Hagyományos háborúban, ahol a légteret és a szárazföldet is ellenőrzés alá akarja vonni az USA, nincs esély a győzelemre a hét repülőszázad nélkül. 200-300 pilóta (és természetesen a földi kiszolgálószemélyzet) precíz, állhatatos és áldozatkész munkája kell ehhez. Ha kaput nyitottak, akkor kezdődhet maga a hadművelet. Ezután indulhat mindenki más: Sasok, BUFFok, Varacskos disznók.

Menyét nélkül nem megy. Ahogy hitvallásuk tartja: First in, last out.