Teljes cikk - 2015. december

"Önzetlen" támogatás

Fegyverteszt élesben

Kővári László

Aháború a politika csődje, és ez különösen igaz a jelenlegi szíriai konfliktusra. Izrael szomszédjában már három éve folynak a harcok az Aszad-rezsim és ellenzéke között, ami részben vallási okokra is visszavezethető, bár a 2015 folyamán elmérgesedett konfliktusban már sokkal bonyolultabb és nehezen érthető összefüggéseket lehet találni.

Az USA által is támogatott arab tavasz demokratizálódási folyamatnak indult, és végigvonult Észak-Afrika, valamint az arab világ más részén, de szinte sehol sem azt az eredményt hozta, amit vártak. Az demokrácia "exportja" ritka kivételtől eltekintve nem működik, ahogy annak idején szovjet részről a kommunista ideológia erőszakos terjesztése sem hozott sikert. A szíriai konfliktus minden eddiginél bonyolultabb és sokszereplős, külpolitikai szakértő legyen a talpán, aki eligazodik rajta. Annyi bizonyos, hogy a nagyhatalmak játszótere ez a térség is, ahol az orosz befolyás erősebb az átlagosnál.

A Szovjetunió, majd Oroszország folyamatos támogatója az Aszad-dinasztiának még annak ellenére is, hogy az arab ország irdatlan adósságot halmozott fel fő fegyverszállítójával szemben. Azonban a Földközi-tenger egyetlen olyan kikötője, ahol az orosz hadihajók bármikor kiköthetnek és utánpótlást kaphatnak, sokat megér a Kreml vezetői számára. A jelenlét egy térségben néha elengedhetetlen a hosszú távú straté­giai érdekek érvényesítése szempontjából, márpedig Oroszország, miután magához tért a rendszerváltást követő politikai és gazdasági sokkból, nekiállt újra felépíteni világhatalmi státusát. Az ehhez használt módszerek semmivel sem finomabbak annál, amit más hatalmak vagy a régi szovjet vezetés alkalmazott, azonban az USA sok esetben elhibázott külpolitikája tömegek számára tette "szimpatikusabbá" az oroszokat. Hogy a külföldi katonai beavatkozás nem csak az USA privilégiuma, arra napjaink szíriai eseményei mutatnak példát. Az orosz hadsereg utóbbi évtizedben lezajlott fejlesztése is kellett ahhoz, hogy lehetővé váljon a szíriai intervenció, amely mellett gőzerővel folyik egy másik offenzíva is. Ez azonban nem fegyverrel történik, hanem propagandával. Az orosz mentalitástól nem áll távol a nagyotmondás, a túlhangsúlyozott nemzeti büszkeség és az ellenfél lebecsülése. Erre számtalan példát találunk, főleg az utóbbi években és különösen most, a szíriai beavatkozás kapcsán. Noha ez főleg a hazai közvéleménynek szól, olyan enyhén szólva gusztustalan orosz időjárás-jelentésekkel megtűzdelve, mint hogy "kiváló az idő a bombázáshoz Szíriában", külföldön, közte Magyarországon is sokat veszik be kritikátlanul a propagandát.

Szíriában néha nem egyértelmű, hogy ki ki ellen harcol. A kormányerőkkel szemben álló ellenzéki erők között ott vannak a Szabad Szír Hadsereg, az al-Kaida által támogatott al-Nuszra Front, a kurdok és az egyik legfőbb erőként az Iszlám Állam. A felsoroltak közül több nem csak a kormányerőkkel, hanem egymással is hadban áll. A helyzetet bonyolítja, hogy Törökországnak a kurdok gyengítése az érdeke. Szaúdi, katari, iráni támogatás érkezik a szemben álló feleknek fegyver és pénz formájában, és a nyugati szállítmányok sem azokhoz kerülnek néha, akiknek szánták. Káosz a köbön, és ebbe a zavaros levesbe köptek bele az oroszok. Mielőbbi megoldás természetesen égetően szükséges, hiszen az Európát is sújtó migránsválság egyik oka ez a konfliktus, de az orosz beavatkozás eredménye egyelőre nem látható előre. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a Nyugat rosszul mérte fel Aszad ellenzékének az erejét, szervezettségét és felkészültségét, és még mindig a kormányerőké a fő szerep, de hathatós külső támogatás nélkül nem képesek megoldani a válságot.

A polgárháború néha átcsapott a határokon, pontosabban felette. A török légierővel több incidens következett be, emlékezhetünk a felderítő RF-4E Phantom vagy a légtérsértő szír vadászgépek, drónok és helikopterek F-16-osok általi lelövésére.

Putyin szeptemberre vélte elérkezettnek az időt a beavatkozásra, amelyhez formális engedélyt kért a dumától, de akkor már minden elő volt készítve. Izraeli hírszerző forrásokra hivatkozva már a nyár végén lehetett olvasni Tartuszba érkező orosz teherhajó-szállítmányokról, később kacsának bizonyuló MiG-31-es áttelepülésekről. A légi szállítási tevékenység is megélénkült, több útvonalon, Bulgária és Görögország felett, a lengyel, szlovák, magyar légtér keresztezésével vagy Irán és Irak felől jelentős kerülővel, és a legalapvetőbb dolgokra is kiterjedt, hiszen a szír hadsereg az ország északnyugati részében lévő területeket csak nehézségek árán tudta ellátni. Még az üzemanyagot is az oroszoknak kellett a helyszínre szállítani az elhelyezési körletként használt kondicionált lakókonténerekkel együtt. Szakítva az eddig megszokott módszerekkel, az orosz katonák ellátása és elhelyezése színvonalas, legalábbis a propagandaanyagok helyszíni képsorozatai ezt bizonyítják. A legtöbb anyag és személyzet természetesen hajókkal, a repülőgépek saját "szárnyon", a kiszolgáló eszközök pedig légi úton érkeztek a Latakia mellett lévő Bassár el-Aszad légibázisra.

Szíria légiereje folyamatosan részese volt a konfliktusnak, de megfelelő felderítés hiányában csak alacsony eredményességgel volt képes fellépni, miközben komoly veszteségeket szenvedett. Repülőgépeiket nem csak a felkelők és a törökök lőtték le, egy alkalommal izraeli Patriot rakétakomplexum semmisítette meg Szu-24-es bombázójukat. Ennek ellenére az orosz utánpótlásnak köszönhetően a légierő bevethető maradt, 2015 közepén szám szerint 27 MiG-21-es, 74 MiG-23-as, 40 MiG-29-es, 47 Szu-22-es és 20 Szu-24-es állt üzemben, amelyek kb. 70%-os bevethetőségi aránnyal vettek részt a harcokban.

Az orosz légierő gépei áttelepítésének előkészítése szeptember 7-én kezdődött, amikor a Szocsi közelében lévő Mozdok légibázisról négy An-124-es és hat IL-76-os szállt fel Latakia úti céllal. Rövidesen új útvonalat kellett keresniük, mivel Bulgária amerikai kérésre megtagadta az átrepülési engedélyt, a görögök azonban egészen szeptember 24-ig nem teljesítették a hasonló kérést. Akkor már folyt a harci helikopterek áttelepítése An-124-esek fedélzetén, kerülő úton Irán és Irak légterén keresztül. A vadonatúj Szu-30SzM gépek a Domna légibázisról először ugyancsak Mozdokba repültek, majd teherszállítók kíséretében települtek át Szíriába. Hasonló módon történt 12 Szu-25-ös, köztük két kétüléses UB és hét korszerűsített SzM áttelepítése, de ezek rövidebb hatótávolságuk miatt Iránban leszálltak üzemanyag-felvétel céljából. Szeptember 21-én érkeztek meg a Szu-24-es bombázók, köztük öt modernizált M2-es verzió hasonló útvonalon, majd utolsóként érkeztek meg a Szu-34-esek szeptember 27-én. Addigra üzemképes volt a 12 Mi-24-es is, amelyeket az első időszakban főként a reptér környékének biztosítására szántak.

Néhány nappal később kérte Putyin a duma jóváhagyását a támadásra, amely szeptember 30-án meg is indult. Addigra az orosz pilóták már számos orientációs repülést végeztek gépeikkel, amelyekről eltüntették a felségjeleket, valamint az utóbbi években rendszeresített szériaszámot. A propagandafotók elkezdtek özönleni Szíriából, de arra gondosan ügyeltek, hogy a pilóták arca egyetlen fotón se látszódjon.

Egy nagyon fontos, de kevesebb figyelmet kapott tényező is érvényesült. Az oroszok is rájöttek, hogy a felderítő drónok felbecsülhetetlen értékű információkkal szolgálnak. Ezek repülései már jóval előbb megkezdődtek, a saját típusaik (Pcsela 11 és Orlan 10) mellett legalább két izraeli eredetű Searchert is bevetettek az előzetes feladattervezés és a későbbi végrehajtás során.

A szeptember 30-án megkezdett támadásokról azonnal közölték a drónvideókat, szinte minden esetben rögzítették a becsapódásokat, ami a kiértékelést megkönnyítette, szükségtelenné téve az utólagos felderítő repüléseket. Első alkalommal vetették be a régen fejlesztett, de sokáig rendszerbe nem állított KAB-500Sz típusú műholdas vezérlésű bombákat. A saját GLONASSZ rendszert használó fegyverek pontosságával azonban még nincs minden rendben, állítólag azért, mert távol vannak a földi referenciaállomások, ezenkívül a célterület topográfiai adatbázisa sem lehet teljes. Mindezen túl a felderítés is kisebb hibával határozza meg a koordinátákat, ezek együttesen a pontatlanságot növelik. Arról nincs információ, hogy a Szu-34-esek, amelyek az új fegyverhordozó eszközei, képesek-e önállóan egy radarral felderített cél koordinátáit meghatározni. Valószínűbb, hogy előre ismert pozíciójú fix célokat támadtak a KAB-500Sz bombákkal.

Félreértésekre ad okot, hogy a drónkamerák szálkeresztje nem mindig volt a célon, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a bomba nem talált. Néha azonban egyértelműen látszott, hogy az épületek melletti nyílt területen csapódtak be a fegyverek, amin nem lehet csodálkozni, hiszen ez a "műfaj" még új az orosz pilóták többsége számára. A műholdas változat mellett bevetették a KAB-500L fél­aktív lézeres változatát is, a Szu-24-esek ezenkívül hordozták a régi H-25ML ugyancsak félaktív lézeres változatát. Ahogy az a háborúk során megszokott, igyekeznek gyakorlati körülmények között kipróbálni az új fejlesztéseket, állítólag már Szíriában vannak a KAB-250-es bombák, amelyek érdekessége, hogy akár szuperszonikus sebességnél is leoldhatók. Ezzel növelhető a repülési távolsága, eközben inerciális rendszere segítségével navigál, majd a cél közelében bekapcsol az orrban lévő infrakamera, amely összehasonlítja a látott képet a célról előre betáplált digitális fotóval, és ennek alapján helyesbít.

A legnagyobb mennyiségben azonban a hagyományos "buta" FAB-250-es és 500-as (a szám a tömegre utal kg-ban) bombákat használták, amelyeket természetesen csak tömegesen ledobva lehet eredményesen alkalmazni. Mivel az ellenfél főként a lakott területeken helyezkedik el, a városok pusztítása folyik, és így elkerülhetetlenül civilek is áldozatul estek. Mivel a felkelők rendelkezhetnek MANPADS légvédelmi eszközökkel, ezért a bevetéseket közepes magasságból hajtják végre, így a rakéták hatómagassága felett maradnak. Néha éjszakai bevetéseket is végeztek, erre alkalmasak a korszerűsített Szu-25SzM gépek is, a Szu-24-esek és az új 34-esek pedig már alapból képesek voltak erre.

Az orosz propaganda szerint csak a "terroristák" ellen folynak a bevetések, a minősítés azonban nézőpont kérdése. A közölt térképek alapján megállapítható, hogy a csapások 80%-ban a Szabad Szír Hadsereg és az al-Nuszra Front által ellenőrzött nyugati területeken történtek, és csak elenyésző része jutott az Iszlám Állam ellen. Ennek ellenére mindenhol az ISIS "fejvesztett meneküléséről" lehet olvasni, és ez nyilvánvalóan túlzás.

Az éles fegyverteszt része volt október 7-én a szárnyasrakéta-támadás, a Kaszpi-tengerről egy fregatt és három korvett fedélzetéről összesen 26 Kalibr NK-indítás történt. Az amerikai Tomahawkhoz hasonló méretű és képességű fegyver akár 2000 km-re lévő célpontot is elér mélyrepülésben, azaz a légvédelem korlátozottan képes ellene tevékenykedni. Az orosz lépést nyilvánvalóan egyeztették az iráni és iraki vezetéssel, hiszen repülésbiztonsági szempontból veszélyes lett volna a dolog. Állítólag négy szárnyas rakéta út közben megsemmisült Iránban, ezen nem lehet csodálkozni, az említett hasonló amerikai fegyver sem sokkal megbízhatóbb. Éppen emiatt úgy határozzák meg a repülési útvonalat, hogy elkerüljék a lakott településeket. A Kalibr NK vadonatúj fegyverrendszer, három éve állt szolgálatba, de az megint csak a propaganda része, hogy "sokkolta" a nyugati politikusokat és szakértőket. Meglehetősen naiv hozzáállás az, ha valaki manapság meglepődik egy olyan új orosz fegyverrendszer létén, amelynek nyugati megfelelője már a nyolcvanas években létezett.

Az orosz kontingensben a legkisebb számban a Szu-30SzM gépek szerepelnek. A négy új gyártású Flanker vadász őrjáratokat biztosít, amit érdekes módon mindössze négy rakétával végeznek, két R-27R1-essel és két R-73-assal. Meglepő, hogy nem Szu-35Sz gépeket küldtek erre a feladatra, ennek talán az lehet az oka, hogy az még nem bevethető, és csak a csapatpróbák folynak, valamint a hajózók és műszakiak képzése. A Szu-30SzM is új az orosz légierőben, de az nagyrészt azonos az in­diai Szu-30MKI típussal, amellyel bőséges tapasztalat áll rendelkezésre. A rendszeresítés alatt álló aktív lokátoros R-77-es rakétát nem lehet felfedezni a Szíriában készült képeken, csak az említett régi rakétákat.

A harci helikopterek bevetésére is sor került, érdekes módon régebbi Mi-24-eseket vittek az arab országba, amelyek egy részéről hiányzik az L-166-os Ispanka infrazavaró, és a hajtóművek fúvócsövén sincs rajta a keverőberendezés, amely alkohollal hűti a kiáramló forró gázt. Az ok minden valószínűség szerint az lehet, hogy egyrészt jelenleg nincs a felkelők és terroristák kezében elég MANPADS rakéta, ha meg mégis van, azok már korszerűbbek a régi Sztrela 2-esnél, és a régi védelmi módszerek nem hatásosak. A hagyományos infracsapdákat viszont nagy számban alkalmazzák preventív módon, azaz a harcérintkezés közben folyamatosan, mivel a Mi-24-esek még nem rendelkeznek a közeledő rakétákra figyelmeztető rendszerrel.

Október 15-ig, vagyis a beavatkozás első két hetének mérlege szerint kb. 600 bevetést hajtottak végre, amelyek során megsemmisítettek 475 célpontot. Az intenzitás lényegesen változott napi 20 és 80 bevetés között, október végén újra csökkent a repülések száma, és még egy további fontos dolog figyelhető meg a rendszeresen közölt orosz videofelvételekről, e szerint a Szu-34-esek is számos alkalommal "buta" bombákat használnak, talán azért, mert fogytán vannak a precíziós fegyverek. Még a Mi-24-eseket is bevetették bombázóként, négy-négy 250 kg-os bombával, amelyek pontos célba juttatása erősen kérdéses.

Mivel az orosz légi tevékenység földrajzilag szűk területre koncentrálódik, nagy a veszélye annak, hogy a többi részt vevő ország légierejének gépeivel "találkoznak" a levegőben. A török légtér megsértése egy alkalommal előfordult, amire erélyes diplomáciai válasz mellett volt egy lényegesen nyomósabb katonai érv, a török légierő október 16-án megsemmisített egy területük fölé behatoló drónt. A másik oldal információs háborújának része a jelentéktelen esemény széles körű ismertetése, ennek célja az oroszok figyelmeztetése. Katonai repülési szempontból ugyanis az alig egyméteres drón felderítése és lelövése nagyon nehéz feladat, a török F-16-os pilótáját minden bizonnyal segítette a célzókonténer optikai rendszere és a sisakcélzó, hogy egyáltalán meglássa a kisméretű repülőeszközt, amelyet aztán gépágyúval semmisített meg. Egyébként a drón szinte bizonyosan nem az oroszoké volt, inkább a felkelők használhatták, mivel az ilyen kisméretű repülőeszközöknek nagyon korlátozott a hatótávja, és a lelövés helyszíne messze volt a kormányerők által ellenőrzött területtől.

Mivel az USA mellett több más ország (franciák, ausztrálok stb.) légiereje is tevékenykedik Szíria felett, bár főként csak az ISIS ellen, megegyezésre volt szükség annak érdekében, hogy elkülönített légtereket használjanak. Izraellel is egyeztettek orosz részről.

Noha a média jelentős része lelkendezve emlegeti az orosz légi csapások eredményességét, abban biztosak lehetünk, hogy rövid idő alatt és szárazföldi csapatok bevetése nélkül megoldást nem tudnak elérni. A "piszkos munkát", vagyis a levegőből meggyengített ellenfél területének elfoglalását a szíriai kormányhadseregre és a segítségükre érkező iráni katonákra bízzák. Sajnos a konfliktus elhúzódására számítani kell, az orosz jelenlét hosszú távúnak ígérkezik, így a jövőben még bőven ad témát lapunknak.