Teljes cikk - 2018. augusztus

Őrjáratozási légtér

A „Zala-hadgyakorlat” felülnézetben

Sáry Zoltán

Ötven évvel ezelőtt a Varsói Szerződés katonái bevonultak a szövetséges Csehszlovákiába. A műveletekben a Magyar Néphadsereg repülő csapatai is részt vettek.

Hazánk 1955-ben alapító tagja volt a Varsói Szerződésnek (VSZ). Bár a katonai szervezetet a kommunista propaganda szerint az „agresszív” NATO ellensúlyozására hozták létre, a tagállamok 1968-ban aktív szerepet játszottak a baráti Csehszlovákia megszállásában, s erre a reformer szocialista vezetés leváltása érdekében került sor.

Gyakorlat élesben

Bár minden érdekelt fél a „prágai tavasz” által eredményezett helyzet békés rendezésére törekedett, már áprilisban megkezdődött a felkészülés egy esetleges katonai intervencióra. Az egyébként igen arrogánsan, sőt fenyegetően viselkedő szovjet vezetés az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló fegyveres összetűzésre készült. Ebben az esetben viszont a szovjetek nem egyedül kívánták megoldani a helyzetet, hanem politikai és katonai szempontból is egy, a VSZ köntösébe bújtatott „internacionalista segítségnyújtást” terveltek ki.

A magyarok felé először egy „gyakorlaton” történő részvételre érkezett felkérés, ami a „Zala” fedőnevet kapta. Később, amikor a legfelsőbb vezetés már szembesült azzal, hogy miről is van szó, a szárazföldi csapatok mennyiségét sikerült a harmadára - egyetlen hadosztályra - lealkudni. A légi biztosítás tekintetében viszont a szovjetek hajthatatlannak bizonyultak és elvárták, hogy a magyarok minden tekintetben maguk oltalmazzák a saját erőiket. Bár a helyzet nem egyik napról a másikra alakult ki, ennek ellenére a magyar katonai vezetésnek nem sok ideje volt a csapatok összevonására, illetve felkészítésére. A repülőegységek tekintetében jelentős gondot okozott, hogy a fő feladatukat a légvédelem jelentette: habár a harci pilótákat a szárazföldi haderőnem támogatására is kiképezték, ez a valóságban másodlagos szerepkörnek számított.

Háborús felkészülés

Az Országos Légvédelmi Parancsnokság (OLP) július 29-én éjszaka adta ki az első, gyakorlatilag általános mozgósítási parancsát. A vadászgépeket széttelepítették a reptereken, mindegyikhez négy teljes javadalmazás lőszert halmoztak fel, többek között a kétüléses MiG-15UTI és MiG-21U harci-gyakorlókhoz is. A taszári ezred MiG-15bisz századát Szolnokra telepítették. A bázisokon felállították a légvédelmi fegyvereket. A túlzottnak tűnő intézkedések nem voltak alaptalanok, ugyanis a szovjet vezetés egy esetleges nyugati ellentevékenységgel, sőt akár egy totális háború lehetőségével is számolt. A Csehszlovákia légterébe behatoló szövetséges repülőeszközök vizuális azonosítását megkönnyítendő, elrendelték két piros gyűrű felfestését a törzsekre. (Ezt még a következő évben készített „őrjárat az égen” című filmben is lehetett látni MiG-15-ösökön!) Nyolc darab, egyébként a kecskeméti 86. vegyes repülő osztály állományába tartozó Mi-1-es futár helikoptert az északi országrészben található „összpontosítási körletbe”, konkrétan Isaszeg körzetébe telepítettek, ezeket a műveletben érintett 8. gépkocsizó lövész hadosztály támogatására jelölték ki. Mivel a magasabbegység átkerült a szovjet Dél Hadseregcsoport alá, áttételesen a forgószárnyasok felett is ők rendelkeztek. További két helikopter Budaörsre települt, ezek szükség esetén a Honvédelmi Minisztérium számára hajtottak végre feladatokat.

A nagyobb léptékű hadműveletek sikeréhez szükség van a légi fölényre, illetve a légi felderítésre, mindehhez kilenc vadászrepülő század is rendelkezésre állt. A taszári, kecskeméti és pápai ezredek, illetve a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola állományából kijelölt alegységek közül négy MiG-15bisz, a többi pedig MiG-21F-13 géppel volt felszerelve. A feladatra összesen 99 darab vadászgépet vontak be.

Bár a csehszlovák gyártású L-29 Delfinekkel az előző évi Vértes-67, majd az 1968. májusi Zenit hadgyakorlatokon harcászati felderítő feladatokat is végeztek, a típus az eddigi információk szerint semmilyen szempontból nem vett részt a hadműveletekben. Ennek oka talán abban keresendő - bár ez csak a szerző véleménye -, hogy mivel eredetileg oktatásra tervezett típus volt, ezért az éles harci képességek másodlagosak lehettek. Egy csehszlovák gyártású típust amúgy se lett volna szerencsés az adott ország ellen bevetni, már csak a vizuális azonosítás miatt sem. Ugyanakkor mindkét gondolathoz ki kell emelni, hogy a VSZ katonái bizony harcra készültek! A valóságban a felsoroltnál jóval nagyobb erőre volt szükség: mivel időközben a hazánkban állomásozó szovjet csapatok is részt vettek a megszállásban, ezért az ő feladataikat is át kellett vennünk. A jelentős légiforgalom, illetve az esetleges ellencsapás miatt a „gyakorlaton” közvetlenül részt nem vevő állományra is hatalmas szerep hárult, leginkább a légvédelem biztosításában. Erre a feladatra valószínűleg inkább a radarral felszerelt elfogóvadász típusokat (MiG-17PF, MiG-19PM és MiG-21PF) használták - fegyverzetük amúgy is csak korlátozottan volt alkalmas a földi célpontok ellen. Ezeket a gépeket nem látták el azonosító jelekkel, így nem léphették át a csehszlovák határt sem.

A Magyar Néphadsereg szerencséjére az inváziót eltolták néhány héttel, a repülőerőknek augusztus 19-én reggel nyolc órakor készen kellett állniuk a bevetésre. A kiadott intézkedések alapján a fegyverhasználatra a magasabb parancsnokság adhatott engedélyt. Ez alól egyetlen kivétel lehetett: ha a saját gépre légvédelmi rakétával tüzelnek, ugyanis abban az esetben az azonnali jelentés mellett az ellencsapást is engedélyezték. (Más források szerint repülőtámadás, illetve csöves légvédelmi tűz esetén is lehetőség volt az önvédelemre.)

Támadás!

Augusztus 20-án éjfélkor megindult a hadművelet és az Isaszegen települt Mi-1-esek átrepülték a csehszlovák határt. (Ezzel kapcsolatban tetten érhető a szovjetek felsőbbrendűségi komplexusa: az okmányok többsége moszkvai időt, azaz hajnali kettőt tartalmazott. Így a magas beosztású elvtársaknak nem kellett számolgatniuk, viszont ez a végrehajtók körében komoly káoszt okozott.) A feladaton legalább tizenkét helikopterpilóta vett részt, a gépek többsége széttelepítve különböző egységekhez került. Egy Mi-1-es Bakó János százados vezetésével Lakatos vezérőrnagy, hadosztályparancsnok személyi helikoptere volt. Eközben egy földi lépcső is útnak indult, amely Nyitrán egy csapatrepülő bázist is kialakított. Az ott dolgozó műszaki csapat olyan jogosultságokkal is rendelkezett, hogy a helikopterek javításközi üzemidejét tíz százalékkal kitolhatták. Amikor pedig a megnövelt értéket is lerepülték, a forgószárnyasokat a munkálatok elvégzésének érdekében hazai területre vonták vissza.

A Mi-1-esek a szárazföldi csapatokkal együtt a hadműveleti területen maradtak és összesen 1228 felszállásból 622 órát teljesítettek. A futár feladatokon kívül az utánpótlási hiányosságok miatt posta szállítására is igénybe vették. Egy gép időjárási körülmény (széllökés), illetve a pilóta viszonylagos tapasztalatlansága miatt összetört. A helikoptereknek egy csehszlovák tehén is áldozatuk lett: az állat valószínűleg megijedhetett és így sérült meg.

Széles fehér csík

A vadászrepülők közül a kijelölt alegységek 21-én nulla óra 35 perckor kerültek riasztásra, ehhez már egy-két nappal korábban berendelték őket a laktanyákba. A személyi állománnyal azt közölték, hogy Csehszlovákiában baráti segítségnyújtásra kerül sor, mert a „revansista erők” fordulatot kísérelnek meg a NATO, illetve Nyugat-Németország részvételével. (A valóságban ez olyannyira nem volt igaz, hogy utóbbi a kialakult helyzet miatt a körzetbe tervezett hadgyakorlatokat is inkább messze északra helyezte át.) A katonák bő két óra múlva már készen is álltak az éles bevetésre - persze ez nem volt egyszerű, ami jelentős részben megint csak a moszkvai idő használatának köszönhető. Több alakulatnál biztos, ami biztos alapon inkább mind a két időt feljegyezték. Megkezdték a hadműveleti terület feletti légtér ellenőrzését és felkészültek a lövészezredek oltalmazására, illetve nem irányított rakétákkal vagy gépágyúkkal történő tűztámogatására. Ezt a tevékenységet végül öt század végezte MiG-21 F13 és MiG-15bisz gépekkel, amelyek előre meghatározott rendszer szerint váltották egymást.

A hangsebesség alatti típusból két század felderítő feladatokat látott el, a hajózók ezt vizuálisan, távcsővel végezték. Katonáink dolgát jelentősen megkönnyítette, hogy a megszálló szárazföldi csapatok járműveit széles fehér csíkokkal látták el. Igaz ezt a tényt az eligazítások egy részén elmulasztották közölni, mi több, az ezeket tartó elöljárók sok esetben maguk sem tudtak több információt, mint az alárendeltjeik. Bár speciális kameráik is voltak, a rendelkezésre álló információk alapján azokat nem használták. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a visszatérés, előhívás, kiértékelés, majd az információk eljuttatása az érintettekhez túl hosszú időt - több órát - vett volna igénybe. Egy harcérintkezésben lévő szárazföldi alakulatnak pedig nincs annyi ideje, így viszont a hajózók a rádióban azonnal továbbíthatták, hogy mit is látnak. A kétüléses MiG-15-ösöket futár feladatra is igénybe vették, például a kecskeméti ezredhez Tökölről ilyen géppel vitték a szigorúan titkos harcparancsot.

A századokat közvetlenül az OLP harcálláspontja, az egyes géppárokat pedig az oltalmazott lövészezredek összekötő tisztjei irányították. Ez viszont gondot okozott, ugyanis utóbbiak olyan rádiókkal voltak felszerelve, hogy először telepíteni kellett volna azokat - erre viszont a folyamatos mozgás miatt nem volt mód. Hasonlóan nagy problémát jelentett, hogy a VSZ tagállamai elméletileg nem végezhettek egymás elleni felderítést. Ez persze azzal is járt, hogy pilótáink nem rendelkeztek térképekkel, leginkább az amúgy leg­gyakrabban használt 1:200000-es lépték hiánya okozott gondokat. Az említett ok miatt a szárazföldi csapatoktól sem sikerült beszerezni térképeket, amelyek ráadásul titkos anyagnak is minősültek. A magyar vadászgépek akkoriban több füves tartalék reptérrel is rendelkeztek, amelyek használatát rendszeresen gyakorolták. Az események során a Nyugat-Magyarországon található Kenyerit biztos, hogy előkészítették egy éles feladatra. A mezőkövesdi szovjet bázison egy tábori - úgynevezett „együttműködési” - repülőteret is berendeztek.

A bevetések során mindössze néhány kisebb incidens történt. Topolcsányban a laktanya előtt békésen tiltakozó tömeg felett a magyar felderítő MiG-15 géppár több áthúzást is végzett - ezzel nem is lett volna probléma. Akkor érkezett be azonban az egyik szárazföldi alakulat, akik a hajózók számára jelzőrakétával jelölték meg az elfoglalt pozíciójukat. A pilóták persze mindezt ellenséges légvédelmi tevékenységnek gondolták, s ezt rádión jelentették is. Szerencsére a helyzet tisztázódott, s így nem került sor tűzkiváltásra. Olyan hajózó is volt, aki egy parkban kiállított régi repülőeszközről hitte azt, hogy az ellenség lőtte le.

Dél körül Nyitrán katonáink a tüntető tömeget fenyegetőnek ítélték, ezért a levegőbe leadott figyelmeztető lövéseken kívül négy darab MiG-21 is a helyszínre repült. A gépek „száraz” - tehát fegyveralkalmazás nélküli - rácsapásokat végeztek. A helyzet kedvezőtlen alakulásáért sokan a politikai vonalon tevékenykedő egyik magyar tábornokot hibáztatták, egyesek szerint őt a helyszínről végül helikopterrel menekítették ki - vagyis inkább szállították el, hogy ne okozzon több gondot. Jelentések szerint Érsekújváron is történt hasonló akció. Belegondolni is szörnyű, hogy hová vezethetett volna mindez, hiszen 1956-ban idehaza az ilyen karhatalmi jellegű feladatok számos civil életét követelték. A helyi hadsereg jelentős erőkkel rendelkezett, ám hagyta magát békésen lefegyverezni: a csehszlovák erők nem tanúsítottak ellenállást, ami leginkább a helyi vezetők józan gondolkodásának, részben pedig a fontosabb légi bázisok szovjet deszantosok általi megszállásának volt köszönhető.

A vadászrepülők Csehszlovákia felett az első napon 94 bevetést hajtottak végre, majd - mivel a harctevékenység végül elmaradt - a feladatok számát rohamosan csökkentették. Szeptember 5-én este visszaálltak az eredeti békehelyzetre, addig 128 felszállásból 124 órát teljesítettek. A valóságban még később is történt néhány bevetés, ugyanis a szárazföldi csapatok kérésére a felderítők részletes légifénykép-sorozatot készítettek a hadműveleti területről. A vadászrepülők jelentős része a légvédelmet biztosította, az erre vonatkozó készenlét 21-én reggel hat órától élt. A várt csehszlovák ellencsapás helyett nekik végül a szövetséges szovjet légierő tevékenysége okozott problémát. ők csak a magyarországi bázisokról 233 repülő eszközzel vettek részt a megszállásban. Ez azt jelentette, hogy a balesetek, illetve a téves azonosítás miatti problémák elkerülésének érdekében előre meghatározott repülési eljárásokat kellett követni. Bár ezeket pontosan megtervezték, a szovjetek gyakran még a saját maguk által megalkotott szabályokat sem vették figyelembe. A légvédelmi vadászok számára gondot okozott a vöröscsillagos légierő fegyelmezetlen tevékenysége, ugyanis sok esetben nem tartották be az előírt légifolyosókat, illetve a különböző paramétereket. Emiatt riasztották az egyik magyar MiG-21PF gépet, a szovjet pilóta azonban először nem reagált az elfogó jelzéseire. A légvédelmi vadász majdnem tüzet nyitott a célra, ám a türelem kifizetődőnek bizonyult, s az incidens végül szerencsésen zárult.

Légihíd

Bár az utánpótlást elsősorban szárazföldön biztosították, a műveletekben a 86. vegyes repülőosztály állományából a kecskeméti repülőtérről két Li-2 Teve is részt vett, egy harmadik pedig tartalékként állt készenlétben. Az inváziós jelzésekkel ellátott gépek többek között a helikopteresek kétheti váltásait is biztosították. A szállítók 132 bevetést végeztek, összesen 76 óra időtartamban. Az invázióban így vagy úgy szinte az egész légierő részt vett, ahhoz hogy ez megvalósulhasson, a személyi állomány nagy része váltásokban bent aludt a hangárokban.

Rendszerszintű problémák

Bár a Magyar Néphadsereg bevetését az illetékes elvtársak sikeresnek minősítették, a valóság azért nem volt ennyire fényes. Maga az OLP vezetése is kijelentette, hogy a légvédelmi szerepkörű szervezet nem igazán bizonyult alkalmasnak a szárazföldi csapatok támogatására. A végrehajtói szinten a térképekkel, illetve a nem megfelelő kommunikációs rendszerekkel kapcsolatos problémák lehettek aggasztóak. Ilyen körülmények között belegondolni is szörnyű, mi lett volna egy esetleges harchelyzet során.

A „Zala gyakorlat” eseményei hosszú évtizedeken át a feledés homályába vesztek. A dokumentumok egy részét, illetve a térképeket később megsemmisítették. A hadműveleti okmányokban a számos bevetés ellenére sok esetben csak egy-két sorban jegyezték fel az eseményeket, a hajózóknak pedig kiképzési feladatként - például iskolakörözésnek - kellett könyvelniük a gyakorlatilag éles bevetéseket. A leghosszabb ideig talán az inváziós csíkok maradtak fenn, amelyeket a legtöbb esetben csupán az időjárás viszontagságai tűntettek el a gépek törzséről.