Teljes cikk - 2026. február

Sztálintól szeretettel

Polikarpov-vadászok Hispánia felett

Sáry Zoltán

Aspanyol polgárháborúval kapcsolatban sokszor elhangzik, hogy a nagyhatalmak erőfelmérésének számított. A Kondor Légióról gyakran volt szó, most a másik oldalt mutatjuk be.

A konfliktus kitörésekor a Fuerzas Aéreas de la República Española, azaz a köztársasági légierő 200 repülőgéppel és 150 hajózóval rendelkezett, igaz a technika esetében csak annak töredéke volt bevethető állapotban. A Franco tábornok alá tartozó 90 pilóta hasonló mennyiségű géppel indulhatott harcba. Ezeket viszont egy jelentős méretű olasz kontingens támogatta technikával, katonákkal. Ez a folyamat nemcsak titokban történt, hanem Mussolini büszkén hirdette is.

Kell valami

Az egyre inkább szorongatott helyzetben lévő köztársaság különösen a légierő tekintetében bizonyult problémásnak. Ez azért is jelentett gondot, mivel az ellenséges bombázók már a városokat is támadták, ami jelentősen aláásta a közhangulatot. A fegyverbeszerzések viszont nem zajlottak olajozottan, mivel a konfliktusra a legtöbb ország hivatalos reakciója a semleges státusz volt.

Az egyik legelső forrás végül a szomszédos Franciaország lett: az olasz és német reakciót látva 1936 nyarán hozzájárultak néhány tucat Dewoitine vadászgép és Potez bombázó eladásához. A gépek titokban, katonai jelzések és fegyverzet nélkül érkeztek, hivatalosan önkéntesekből álló századok felszereléseként. Bár a harcok során jól teljesítettek, egyértelmű volt, hogy a gépek és hajózóik nem fognak tudni ellenállni az egyre nagyobb nyomásnak. Ráadásul 1936 szeptemberében a Kondor Légió révén a németek is színre léptek.

Nemzetközi összefogás

A köztársasági oldal a kezdetektől fogva a baloldali csoportok vegyes halmaza volt, melyben a kommunisták vezető erőnek számítottak. Folyamatosan egyre több önkéntes érkezett, 1936 nyarától pedig a szovjetek is fokozatosan támogatni kezdték őket, igaz kezdetben próbálták ezt még rejtetten megoldani. A háború során viszont összességében rengeteg hadianyag került átadásra: mintegy 600-800 repülőgép, több, mint 300 harckocsi és 1000-1900 tüzérségi eszköz. Ezekhez katonai tanácsadók is érkeztek, akik sok eseteben saját maguk üzemeltették a technikát, például repülték a gépeket. Egyidőben általában 500 körüli létszámról beszélhetünk, de a háborúra kivetítve több ezer főről volt szó, ami - különösen a speciális képzettséget tekintve - hatalmas segítséget jelentett. Sztálin nem csupán „elvtársi segítségnyújtás” céljából küldött technikát: a spanyolok kőkeményen fizettek is érte, ennek hivatalos indoka kezdetben a köztársasági javak biztonságba helyezése volt. Később viszont az elszállított arany, illetve valuta a szállítmányok fedezetéül is szolgált. A szovjetek egyébként igencsak egyoldalúan kalkuláltak: az aranyérmék esetében például csak a nemesfém tömegének értékét vették figyelembe, mintha tömbökben lett volna, ami ugyebár jóval kevesebb. A folyamat egyébként később, a háborút követően még évtizedeken át vita tárgyát képezte.

Hatékony támogatás

A köztársasági légierő szovjet vadászgépei közül az első 25 darab I-15-ös 1936. október végén érkezett Spanyolországba, néhány nappal később pedig egy újabb 15 gépes szállítmány is befutott. Ezekkel együtt 25 szovjet pilóta is a támogatás része volt. A típus a „pisze” orráról a Chato nevet kapta. Az első bevetésre mindössze egyetlen hetet kellett várni: két-két Ju 52-est és CR.32-est lőttek le, mégpedig veszteségek nélkül. Ezt követően további 91 példány érkezett. A típus felülmúlta az ellenség elavultabb típusait, a kétfedelűek legújabb generációival pedig körülbelül egyenértékűnek bizonyult.

Bár a típus spanyolországi története sikernek tűnik, érdemes összevetni a szovjetek saját tapasztalataival. 1934-35-ben 382 készült, a következő évben pedig mindössze kettő. A spanyoloknak átadott gépek tehát használtak voltak. Az is érdekes, hogy a szovjetek igencsak elégedetlenek voltak a típussal: a számos konstrukciós hiba egyike az üzemanyag szivárgás volt, ami tűzeseteket okozhatott. Ezen kívül számos minőségi probléma is felmerült. Az, hogy egy típus gyártását leállították, sokatmondó a sztálini időkben. Így tehát joggal merülhet fel, hogy a használt gépek jó részét „rásózták” a spanyolokra, akik viszont örültek neki, mert volt mivel harcolniuk. Ráadásul a szállítmányoknak repülőbenzin, motorolaj, üzemanyagszállító autó és indításra szolgáló gépkocsi is részét képezte.

A spanyolok a számukra mégis kedvező tapasztalatok alapján 297 Chato licencgyártását tervezték. A szovjetek 1937-ben átadták az ehhez szükséges tervrajzokat és egyéb dokumentumokat. Ennek ellenére a kijelölt két üzem jó ideig csak a meglévő gépek javításával foglalkozott. 1939 januárjáig végül 237 példány készült, azonban az utolsó 96 már nem kapott motort és a többi felszerelés is hiányos volt.

Versenygép géppuskákkal

Az I-16-os egy hónappal később érkezett meg Spanyolországba, de néhányat szintén helyben szereltek össze. A típusból kezdetben két széria állt rendelkezésre: az úgynevezett 5-ös és 6-os verzió. Ezek a motoron kívül még egy sor rendszert tekintve is különböztek egymástól. Hatalmas előrelépést jelentett, hogy pilóták immár fölényből indulhattak harcba. A köztársasági fél a Mosca (légy), az ellenség pedig a Rata (patkány) nevet adta neki. Utóbbi egyébként olyannyira elterjedt, hogy a második világháború idején sok országban - hazánkban is - így nevezték a szovjet vadászgépeket. Ez generációk tudatába vésődött bele, idősebb emberek még az ezredforduló környékén is emlegették. Spanyolországban kezdetben a civilek és az újságírók jó része azt gondolta, hogy formája alapján amerikai gépről van szó.

Az I-16-osok érkezésének híre már az első felszállás előtt hatalmasat lendített a harci morálon. Az éles bevetések esetén igen komoly előnyt biztosított a köztársaságiak számára: sebességben és emelkedőképességben gyakorlatilag az összes ellenséges típust túlszárnyalta. A vetélytársak többségénél 60-80 km/órával gyorsabb volt. Ezzel a géppel már függőleges manőverekbe is érdemes volt belekezdeni. Jó példa erre az új, „sólyomcsapás” elnevezésű manőver, amely a nagy magasságból indított gyors támadáson, illetve az azt követő függőleges menekülésen alapult. Az eljárás valósággal sokkolta az ellenséget: az olasz pilóták parancsba kapták, hogy a Ratákkal szemben csak egyértelmű létszámfölény esetén szabad harcba bocsátkozni. Egy másik alkalmazott taktika abból állt, hogy pont fordítva, alulról közelítették meg az ellenséges köteléket, onnan, ahonnan nem számítottak rájuk. Sok forrás úgy tartja, hogy a típus ekkor kapta a nem éppen jól hangzó nevet.

Strapabíró csataló

Ez a helyzet a Bf 109-es megjelenéséig, 1936-37. teléig fenn is maradt. Ennek ellenére a Messzer sem számított csodafegyvernek: a korai B változat gyorsabb volt ugyan, emelkedőképesség és manőverező jellemzők tekintetében viszont nem bizonyult jobbnak. Ezen a két téren a Bf 109-es későbbi, C, D és E verziói tudták túlszárnyalni a Polikarpovot. De még akkor is volt, amiben a szovjet gép jobbnak bizonyult: csillagmotorja révén nem rendelkezett sérülékeny hűtőrendszerrel, a mechanikai problémákat is jobban tolerálta, sőt a szemből érkező lövedéktől gyakran megvédte a pilótát.

A korszak egyik érdekessége volt, hogy a kétmotoros harci gépek - bombázók, felderítők - fejlődése sok esetben gyorsabb volt, mint a vadászgépeké, a kétfedelűek gyakran nehezen tudták sikeresen végrehajtani az elfogást. Ez a spanyol polgárháborúra is igaz volt, különösen a német típusok megjelenését követően. Az I-16-os ilyen szempontból is jól teljesített. Az első konstrukció, mellyel szembekerült a hárommotoros Ju 52-es volt, melyet bombázásra is használtak. Kialakításának, viszonylag kisebb sebességének köszönhetően ez még nem jelentett túl nagy problémát. A minél későbbi észlelés érdekében a Raták általában alulról, földháttérből támadtak. A jóval gyorsabb, felderítésre és csapásmérésre egyaránt bevetett Do 17-es már komolyabb kihívást jelentett: a kétfedelű I-15-ös nem boldogult vele, modernebb rokona viszont már igen.

A He 111-es Spanyolországban igazán hatékonynak bizonyult: akkori szemmel nézve nagy sebességgel, hatékony védőfegyverzettel, továbbá páncélzattal rendelkezett. Emiatt a Mosca pilóták leginkább a szemből támadást választották, ami a személyzet kiiktatásának lehetőségével is kecsegtetett. Csakhogy ehhez kötélidegzet kellett, ráadásul az összeadódó 700 km/órás közeledési sebesség következtében mindössze három másodperc állt a pilóta rendelkezésére, ez körülbelül 140 lövés leadását tette lehetővé. Ráadásul így a kiválás során több lövész fegyvere ontotta a lövedéket a Ratára. Ennek ellenére a módszer hatékonynak bizonyult, sőt pont ennek köszönhetően sikerült egy Heinkelt leszállásra kényszeríteni, melyet így a szovjet szakemberek megvizsgálhattak.

Problémák

A csúcstípussal természetesen komoly gondok is felmerültek. A két géppuska tűzereje elégtelennek bizonyult, ahogy a pilóta és az üzemanyagtartály páncélzatának hiánya is megoldásra várt. A motor nem bírta a hőséget és a port. A legnagyobb hiányosság az volt, hogy tervezési hiba miatt manőverezés közben több gép szárnya leszakadt. Más jellegű gondot jelentett a Moscák Spanyolországba juttatása. Bár eredetileg hajókkal történt, az ellenséges haditengerészetek egyre hatékonyabb blokádja miatt a vízi útvonal megszakadt. A szomszédos Franciaországon át szintén kérdéses volt a szállítás, hiszen a semlegességre hivatkozva hivatalosan akadályozták a hadviselő felek ellátását.

Az üzemeltetési és harci tapasztalatok alapján a szovjetek elkészítették a Mosca 10-es verzióját, ami többek között megerősített törzset és szárnyat, javított olajhűtést, plusz két géppuskát és reflexüveges célzókészüléket kapott, ami kisebb távolságon használhatóbbnak bizonyult. A pilótaülés mögé nyolc mm vastag páncél került, amely hatékony volt a CR.32-es nehézgéppuskáinak lőszerei ellen. Érdekesség, hogy a zárt kabint nyitottra cserélték. Ennek az volt az oka, hogy az eredeti, előre csúsztatva nyitható tető nehezen működött, emiatt a pilóták nem szerették. Azt gondolták, hogy vészhelyzetben bent ragadnak, ezért sokan nyitott pozícióval repültek. Az új megoldást még a korábbi verziókon tesztelték, de a 10-esen került véglegesen bevezetésre. Ebből a javított modifikációból szintén érkezett a spanyolokhoz, sőt az első 31 darabos szériát már eleve nekik készítették. Ezek a gépek a Super Mosca, később egyszerűsítve a Super nevet kapták. Mivel a nehezen kezelhető típus kiképzési szempontból igencsak gondot okozott, négy darab UTI-4-es is érkezett.

Az újabb Messzerek megjelenésével a Super Mosca is csak egyre kevésbé felelt meg a követelményeknek, különösen a csúcsmagassággal adódtak problémák. A spanyolok szereztek 24 darab, fegyvercsempészektől származó, már feltöltővel rendelkező Wright Cyclone motort. Ezen család szolgált az I-16-osba épített szovjet erőforrások ősének, így a módosítás viszonylag könnyen ment. A 4. század tucatnyi Polikarpovja került átépítésre, melynek során a pilóta számára oxigénrendszert is beépítettek. Így már akár 8000 méterre is felemelkedtek, ám a valóságban jelentkezett egy komoly probléma: befagytak a géppuskák. Újabb módosítás következett: a meleg levegő odavezetésével sikerült úrrá lenni a helyzeten.

A Moscából a szovjetek 1938-ig összesen 276 darabot szállítottak Spanyolországba. Ezek közül 112 ellenséges behatás, 62 pedig balesetek során került veszteséglistára.

Többnemzeti csapat

A gépek mellett mindenképpen érdemes megemlíteni az azokat repülő pilótákat is, hiszen a Polikarpovokkal együtt szovjet hajózók is érkeztek. Első körben természetesen ők üzemeltették a gépeket, majd szép lassan a helyiek is kiképzést kaptak rá. A folyamat a Mosca esetében lassabban ment: egyrészt a szinte versenygéphez hasonló szerkezet kevésbé volt kezelhető. Másrészt elit típusnak számított, így például a politikai megbízhatóságot is jobban figyelembe vették. A spanyol hajózók egy része a Szovjetunióban kapott átképzést, de később már otthon is repülték a típust.

A köztársasági légierőn belül számos külföldi pilóta is szolgált, legtöbbjük meggyőződésből, kalandvágyból vagy éppen az igen magas díjazás miatt. A tucatnyi országból érkezett önkéntesek között számos amerikai volt, de még Jugoszláviából, sőt Mexikóból is érkeztek olyanok, akik később sikeresen harcoltak.

A vegyes személyi állományt jól mutatja a gépek különleges szimbólumrendszere. Az eredeti, szovjet zöld festést sok esetben eleve a mediterrán környezetben hatékonyabb színek váltották fel, például homokszínre zöld és/vagy barna kombinációja. A különböző jelvények még színesebbé varázsolták a gépeket. Ilyen volt például a 2. század Chatoinak törzs oldalára festett pingvin vagy a 4. Escuadrilla I-16-osainak függőleges vezérsíkján látható Popeye motívum.

Tapasztalatok

A szovjetek - ahogy a németek és olaszok is - levonták a konzekvenciákat. A légi harcok azt mutatták, hogy a két Polikarpov gyorsabban tudott emelkedni a legfőbb rivális CR.32-esnél. Az olasz géppel viszont szükség esetén hatékonyan ki lehetett válni a harcból: a zuhanó képességeit tekintve jobbnak bizonyult. Ezt egyébként akár dugóhúzóban is meg lehetett tenni.

Az említett tapasztalatok alapján elkészítették az I-15-ös újabb, bisz verzióját, ami más névvel I-152-esként is szerepelt. A repülőgép számos módosításon is átesett, például új szárnyat, motort és fegyverzetet kapott. Ez is útnak indult Spanyolország felé: a 93 darabból 30 érkezett meg a háború végéig, ezeket Super Chatonak nevezték. A többi szállítmány visszafordult a Szovjetunióba.

A harctéri tapasztalatok alapján egy teljesen új vadászgép is készült: az I-153-as mintegy ötvözte az I-15 bisz és a gyors I-16-es kedvező jellemzőit. A gép kétfedeles kialakítással rendelkezett, de futóművét a légellenállás csökkentése érdekében behúzható kivitelben készítették. Hosszabb távon viszont Polikarpov kikerült az élvonalbeli tervezők sorából: bár megúszta a tisztogatást, nem sok babér termett számára. Gépeinek feladatát a Lavocskin, Jakovlev és Mikojan-Gurevics iroda konstrukciói vették át, melyek esetében szintén felhasználták a spanyolországi harcok tapasztalatait.

Nem felejtkezhetünk el a személyi állományról sem. A Chatokat és Moscákat repülő szovjet hajózók - persze aki túlélték a polgárháborút - hazatérve ünnepelt hősöknek számítottak. Sokan közülük a japánok elleni mongóliai hadjárat során is fontos feladatokat kaptak. Csakhogy később többségük a tisztogatások áldozatává vált. A koholt vádakban még olyan állítások is szerepeltek, hogy az illetők Spanyolországban lettek „ellenséges ügynökök” vagy a harcok után emlékként hazavitt vagy éppen dísztárgyként kapott fegyverrel a kommunizmus megdöntését tervezték. A köztársaság spanyol hajózói közül sokan a Szovjetunióba emigráltak, ahol tapasztalt hajózókként még a második világháborúban is harcoltak a korábbi ellenséggel szemben. A nyugati pilóták élete változatos képet mutat: volt, akiket hazatérve súlyos büntetésre - akár börtönre - ítéltek, de amikor kitört a világháború, kormányuk már igényt tartott éles bevetésekben szerzett tapasztalataikra.

Az ellenség szolgálatában

Franco győzelmét követően nagy mennyiségű haditechnika került a kezükbe, ezek jelentős részét hadrendbe is állították, például a Chatok kétharmadát. A jóval értékesebb Raták a Mallorcán található San-Juan bázison állomásozó Grupo 28 de Caza vadász osztály állományába kerültek. Kezdetben 22 darabot üzemeltettek, de a mennyiséget később 52-re növelték. A gépek között legalább egy UTI is volt. A típus az 1W jelzést kapta, amely 1945-ben az új rendszer bevezetésével C.8-asra változott. A köztársasági felségjel helyett természetesen a kokárda került felfestésre. A gépek az 1950-es évek elejéig álltak első vonalbeli szolgálatban. A túlélő példányok ezt követően Morónba, a vadásziskolára kerültek. Az utolsó repülésre valószínűleg 1953. augusztus 15-én került sor. Franco légiereje a zsákmányolt gépek közül egy-egy együlésest, illetve UTI-t átadott a németeknek. A Kondor Légió szintén zsákmányolt ilyen gépet. A Luftwaffe odahaza tesztelésre használta őket, de túl nehezen vezethetőnek találták, a próbák során emiatt még halálos baleset is történt.

Korhű festéssel repül

Bár az 1950-es években a típus kivonásra került, Spanyolországban napjainkban ismét repül egy példány. Az 1990-es évek elején az oroszok hat I-16-os vadászgépet restauráltak az új-zélandi Alpine Fighter Collection vállalkozás számára. Minden munkát a novoszibirszki 153. számú üzemben végeztek, az I-16-osokat a 24-es szériának megfelelően újították fel. A vadászgépeket ASh-62IR motorral szerelték fel - az M-62-es „polgári” változatával, amelyet többek között az An-2-es esetében is használnak.

A 2421039. gyári számú példányt 1937-ben gyártották. Valamikor 1941 és 1943 között került veszteséglistára, fél évszázaddal később Finnországban találták meg. Ez volt az utolsó a hat darab közül, melyet felújítottak, 1998-tól új-zélandi lajstrommal repült. 2005 áprilisában a spanyol Fundacion Infante de Orleans szervezet Getafe Városi Tanács és számos szponzor pénzügyi támogatásával megvásárolta. A CM-249-es oldalszámú gép korhű festéssel rendelkezik, konkrétan a Jose Maria Bravo százados Moscájának jelzéseit kapta.

A hajózó a polgárháború kitörésekor éppen Németországban tanult, de az események hatására hazatért és önkéntesként katonának jelentkezett. Mivel már volt vitorlázórepülő tapasztalata, a légierőhöz került pilótának. Az I-16-osra fél év időtartamban egy szovjet iskolában kapott átképzést. A háború során leginkább két Moscával repült. A bevetések során 1200 órát töltött a levegőben, 160 légi harc során 23 győzelmet aratott. A háborút követően Franciaországba, majd a Szovjetunióba került. Az újabb konfliktus ismét iskolapadban találta, ahonnan a légierőhöz csatlakozott. Személyesen kísérte az 1943-as teheráni konferenciára tartó Sztálin gépét. 1948-ban leszerelt, majd tanárként dolgozott. 1960-ban tért haza szülőföldjére, ahol már nem üldözték az egykori ellenséget. Franco halálát követően azért küzdött, hogy hivatalosan is elismerjék a korábbi köztársasági pilótákat. Ez végül sikerült, őt magát ezredessé nevezték ki. A 2006-os spanyolországi első felszállást a litván Jurgis Kairys műrepülő pilóta végezte, az eseményen a veterán is részt vett. Ő maga három évvel később hunyt el. A spanyolok büszkék az ikonikus Moscára, amely immár hazai hajózóval emelkedik a levegőbe.