Teljes cikk - 2026. július
Talpig fegyverben
Az égi mindenes: UH-60-as Black Hawk
Trautmann Balázs
Aközepes szállító helikopterek felfegyverzése jelentette a forgószárnyasok támadóképességének kiépítését. A sokféle megoldásból kiemelkedik néhány legendás típus: ilyen az amerikai UH-60 Black Hawk is. Az UH-1 Iroquois váltótípusából igazi nehézfiúkat faragtak a mérnökök az évtizedek alatt…
A közepes szállító helikopterek felfegyverzése jelentette a forgószárnyasok támadóképességének kiépítését. A sokféle megoldásból kiemelkedik néhány legendás típus: ilyen az amerikai UH-60 Black Hawk is. Az UH-1 Iroquois váltótípusából igazi nehézfiúkat faragtak a mérnökök az évtizedek alatt…
A jelenlegi ismereteink szerint az első lépést bizony nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem a gall harcosok tették meg. A francia hadsereg ugyan is egy véres, megnyerhetetlen háborúban próbálta megtartani a gyarmataként ellenőrzött Algériát. A helyi harcászati és terepviszonyok között a katonák ellátása, szállítása és kimentése leginkább a szállító helikopterek feladata lett. Erre a légierő mellett a hadsereg repülőalakulatait (Aviation Légère de l’Armée de Terre, ALAT) is átvezényelték az afrikai országba, ebből született meg a Groupe d’Hélicoptères No.2 nevet viselő repülőezred. A korai, még klasszikus dugattyúmotoros típusok között itt dolgozott a Sikorsky H-19 Chickasaw és továbbfejlesztett változata, a H-34 Choctaw is. Ez utóbbit már a deszanttérből oldalra tüzelő, amerikai, 12,7 mm-es M2-es nehézgéppuskával és a német fejlesztésű, a második világháborúból ismert Mauser MG151/20 20 mm-es gépágyúval is felszerelték - így született meg a Pirate, azaz kalóz becenevű támogató változat. A munka oroszlánrészét azonban a „repülő banán”, azaz a Piasecki H-21C végezte el: a 190 ezer repült órából 87 ezret ez a típus teljesített. A kiváló csapatszállítónak és kutató-mentőnek bizonyult, jellegzetes helikopterrel a légimozgékonyságú erők bevetéseit is támogatták. Ehhez előre tüzelő, 7,62 mm-es géppuskákat, illetve hatos indítókonténerekben elhelyezve már SNEB nem irányított rakétákat is alkalmaztak.
Az előd nyomában
A szállítóhelikopterek felfegyverzése a már gázturbinás meghajtású UH-1-es Iroquois-nél sikerült először igazán hatékonyan. Az 1B, majd a vietnámi tapasztalatok alapján erősebb hajtóművel épített 1C, majd később a még erősebb 1M változatok már komoly képességekkel rendelkező támogató helikopterek voltak. Sőt, elkészült az UH-1P változat, melyet a 20. különleges műveleti század használt, 7,62 mm-es Minigun hatcsövű géppuskákkal és 70 mm-es nem irányított rakétákkal felszerelve.
A történelmi hagyományokat figyelembe véve nem véletlen, hogy a vadonatúj Sikorsky UH-60A Black Hawk hadrendbe állításával szinte egyidőben a mérnökök fejlesztési lehetőségeket kerestek az UH-1-eseknél jelentősen nagyobb képességekkel kecsegtető szállítóhelikopteren. Nem is eredménytelenül…
Az első és legkézenfekvőbb megoldás természetesen az ajtólövészek fegyverzetének megerősítése. Az alapváltozat esetén mindkét oldalon egy-egy 7,2 mm-es M60-as közepes géppuska szolgált az önvédelemre. A fegyver hatótávolsága és a lövedékek átütési képessége miatt ezekkel a hagyományos eszközökkel ezt a feladatot nem igazán lehetséges hatékonyan ellátni. Főleg, ha sűrű növényzet borítja a terepet - mint például a vietnami dzsungel vagy egy nyugat-európai erdő. Növelni kellett az ablakokba építhető tűzerőt, méghozzá kétféle módon is. Ha kaliberben kell „felmenni”, akkor jönnek a 12,7 mm-es M2HB nehézgéppuskák. Ennek lövedékei már könnyedén semlegesítik felülről még a könnyű páncélzattal rendelkező járműveket is. A másik irány a tűzgyorsaság növelése: erre remek megoldás a sokszor alkalmazott, 7,62 mm-es M134D Minigun. A hatcsövű fegyverrel tüzet nyitva, a nyomjelzős lövedékek használatával olyan a látvány, mintha egy lézersugárral pásztázná célpontjait az ajtólövész.
Van, amikor még ez is kevés. A megoldás szintén ismert volt az UH-1-esekről: külső fegyverzetfüggesztési pontokkal ellátott pilonok bevezetésére volt szükség. Ez lett az External Stores Support System, azaz ESSS, mely a mai napig ismert és használt megoldás. Ez nem más, mint az UH-60 felső törzsrészén rögzíthető szárnyak, melyekre külső üzemanyagtartályokat vagy különböző fegyvereket lehet elhelyezni. A hajózók gyorsan megkedvelték az 1986-tól bevezetett ESSS-t, hiszen ugrásszerűen megnövelte a gép hatótávolságát a külső pilonokra helyezhető 870, és a belülre függeszthető 1700 literes póttartályok párosa. Ezt később az amerikai fegyveres erőknél felváltották négy, egyenként „csak” 760 literes, de ütközés vagy becsapódás esetén is robbanásmentes üzemanyagtartállyal. A nagyméretű eszközök azonban zavarták az ajtólövészeket, így hamar megérkezett az ETS (External Tank System), melynek használatakor az oldalanként egy-egy külső üzemanyagforrást már jóval magasabban, a géppuskák tüzelési szektorát nem zavarva függesztik fel.
Az ESSS emellett alkalmas nagy mennyiségű, közel 4500 kilogrammnyi fegyverzet szállítására is. Ezek közül ütőerejében kiemelkedik az összesen 16 darab AGM-114-es Hellfire irányított, többfeladatú levegő-föld rakéta. Ennek alkalmazhatóságát már 1987-ben vizsgálták és arra jutottak: bár a helikopter sebességét és a feltankolható üzemanyagmennyiség korlátozása miatt (hiszen a maximális felszállótömegbe a 16 rakéta és a 4 darab, négyes indítósín is beleértendő) a hatótávolságát is negatívan érinti a Hellfire-ök tömeges alkalmazása, de megfelelően képzett hajózókkal komoly és pontos támogatóképességet lehet összehozni.
A nagyfiúk
Az első, bíztató lépéseket hamar követte egy, immár kifejezetten a csapásmérésre optimalizált változat kifejlesztése. Ez lett az MH-60L DAP, azaz Direct Action Penetration. Mint az elnevezésből is gyorsan kiderülhet, ezt a forgószárnyast elsősorban a különleges műveleti csoportok közvetlen támogatására szánták. Ennek megfelelően mind az önvédelmi, mind a támadóképesség fejlesztésére nagy hangsúlyt fektettek - a hatótávolságot pedig a légi utántöltő csonk beépítésével és a pilóták megfelelő kiképzésével növelték meg. A speciális gépek speciális helyre kerültek: a 160. „Night Stalkers” különleges műveleti repülőezredhez. Az új felhasználók meglehetősen örültek a „felturbózott” Black Hawknak, hiszen ezzel a harci helikopterekhez hasonló, precíziós csapásmérő és közeli légitámogatási képességhez jutottak. S mint a január harmadikai, venezuelai villámakció is mutatta, erre szükség is van. A DAP készlettel átépített gépeket könnyű megismerni: az orr-rész alatti elektooptikai torony, az időjárásfelderítő radar, a négy fegyvertartó pilonnal felszerelt félszárnyak és persze a jellegzetes, fekete festés azonnal árulkodnak a szakavatott szemnek. A gépek digitális vezérlésű önvédelmi elektronikai rendszerekkel és pótpáncélzattal is rendelkeznek. A pilonokra kerülő fegyverzet rugalmasan alkalmazkodik az éppen végrehajtott bevetéshez, illetve az adott helikopter szerepéhez ezen belül. A főszerepet az irányított levegő-föld fegyverek kapják: az AGM-114-es Hellfire II-es család mellett már alkalmazható a kisebb, ezért egy felszállással több példányban alkalmazható APKWS félaktív lézeres vezérlésű rakéta is. Légi célok ellen alkalmazható a Stinger infravörös önirányítású rakéta légi indítású változata. Ritkábban pedig gépágyúkonténerek és 70 mm-es, nem irányított rakéták indítókonténerei is feltűnnek a félszárnyak alatt.
Idegen pályákon
A felfegyverezhető Black Hawk-ok elképzelése azonban nem csak az USA fegyveres erőinek fantáziáját ragadta meg. Személyes kedvencem az ausztrál hadsereg AIR-87 felfegyverzet felderítő helikopter pályázatára kialakított AH-60L Battle Hawk változat. Nem véletlenül: kinek ne nyerné meg a szívét a gép orrára, alulra elhelyezett, vezérelhető, GIAT M621 20 mm-es gépágyú? A pontos célzás érdekében a fegyver összeköthető volt az Elbit Systems által szállított Toplite II elektrooptikai felderítő és célzórendszerrel, illetve a pilóták által viselt, szintén Elbit-féle MIDASH sisakcélzókkal. Ennek a változatnak kemény versenyben kellett győzelmet aratnia: a megrendelésre a Sikorsky és az Elbit Systems kettősén kívül pályázott még a Boeing-BAE Systems Australia (AH-64D), az Agusta-Tenix Defence Systems (A129 Scorpion), a Bell Helicopter Textron-Raytheon Australia-Helitech-Rockwell Australia (ARH-1Z) és az Eurocopter-ADI-Celsius Hawker Pacific- Brown & Root Services Asia-Pacific (EC 665 Tiger ARH). 2001-ben az Eurocopter ajánlata lett a befutó: 2011-re be is érkezett a 22., egyben utolsó harci helikopter. Igaz, nem sokáig maradtak hadrendben, hiszen a rengeteg problémával küszködő, megbízhatatlannak bizonyult európai típus helyére már 2021-ben amerikai AH-64E Apache Guardianeket rendeltek…
A Sikorsky a Battle Hawk exportváltozatot is felajánlotta fegyver- és korszerűsítő csomagok formájában. A fegyveres bemutató modell 20 mm-es ágyúval és természetesen többféle, irányított levegő-föld rakétákkal volt felszerelve. Az Egyesült Arab Emírségek 2011-ben rendelt Battle Hawk-készleteket 23 darab UH-60M-hez. Az átalakított gépek első, nyilvános bemutatójára 2019-ben került sor.
Az ausztrál vonalnál sikeresebbnek bizonyult Kolumbiában az állig felfegyverzett Black Hawkok bevezetése és alkalmazása. A dél-amerikai ország már régóta küzd saját (de nem minden külföldi támogatás nélküli) kormányellenes erőivel. A műveletekben központi szerepet töltenek be a helikopterek, így nagy számban a UH-60-as Black Hawkok is. 1988-óta a légierő, a hadsereg és a rendőrség egyaránt használ ilyen forgószárnyasokat.. A bevált, megbízható platformra pedig izraeli segítséggel építettek ki saját támadó és közeli légitámogató képességet. Ezt a lépést elsősorban az indokolta, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya - némi hezitálást követően - megtagadta az országtól a Bell AH-1Z Viper harci helikopterek megvásárlásának lehetőségét. Ez komoly csapást jelentett a kolumbiai fegyveres erők vezetésének, így haladéktalanul megkezdték az alternatívák kidolgozását. Természetesen szakemberekhez fordultak a feladattal, így a az izraeli Elbit Systems bábáskodott az Arpía nevet kapott típus későbbi változatai fölött. Méghozzá folyamatosan, hiszen ma már a 4. generáció repül.
Az első változatok (Arpía I és II) még hazai elképzelésekkel és egyszerűbb kialakítással rendelkeztek. A FARC gerillái ellen elegendőnek vélték a 75 mm-es, nem irányított rakéták, illetve az ablakokba szerelt, nagy tűzgyorsaságú nehézgéppuskák alkalmazását. Ez az alap, 1991 óta használt UH-60L szállító változathoz képest valóban jelentős előrelépést hozott, de a gyakorlatban hamar kiderült: a tervezett feladathoz komolyabban hozzá kell nyúlni a Black Hawkokhoz. Itt jelentkezett be az Elbit Systems, akinek már jelentős tapasztalatai voltak az amerikai forgószárnyas továbbfejlesztésével kapcsolatban.
Az AH-60L Arpía III már valóban komolyan vette a fegyveres felkelők elleni csapásmérést. Az előre néző infravörös kamerának és a fejlett elektrooptikai felderítőrendszereknek köszönhetően a 12 darabos flottát éjszakai műveletek végrehajtására is alkalmassá tették. Ennél is ütősebb lett a 2015-től használt Arpía IV: ez gyakorlatilag már szinte mindenre képes, amit egy modern harci helikopternek illik tudnia. Teljesen digitális pilótafülke, radar- és lézeres besugárzásjelző, az éjjellátó szemüvegekkel kompatibilis műszerfalak és világítás, ANVIS/HUD 24 sisakcélzó és információs rendszer, az orr alatt Toplite III elektrooptikai berendezés… A fegyverzet is alaposan kibővült: az ajtólövészek új kedvence a 12,7 mm-es, háromcsövű GAU-19A nehézgéppuska lett. A külső fegyvertartó pilonokra pedig a géppuska- és gépágyúkonténerek, a nem irányított rakétaindító blokkok mellett megjelent az izraeli Rafael Spike irányított páncéltörő rakéták teljes palettája, egészen a 30 kilométer feletti távolságban lévő célok ellen indítható Spike NLOS változatig.
Új megoldás a régi kérdésre
A Sikorsky április 15-én, a Tennessee állambeli Nashville-ben megrendezett Army Aviation Warfighting Summit alkalmával jelentette be új fejlesztésű Armed Black Hawk megoldását. A készlet az új vagy a már hadrendben álló UH-60M-ekhez egyaránt alkalmazható. A rendszer lelke a két, új fejlesztésű, a deszanttér fölött kinyúló, rövid szárny. Ezekre lehet rögzíteni a különböző, a típushoz integrált fegyverzetet - azaz nem irányított rakétatárakat, géppuska- és gépágyúkonténereket, illetve különböző típusú és feladatkörű, irányított levegő-föld rakétákat is.
A most bemutatott, már sorozatgyártásra szánt, végleges változat egy, még 2024 augusztusában videón bemutatott megoldás továbbfejlesztésének tűnik. Ekkor a Sikorsky közlése szerint éppen az arizonai Yuma lőtéren zajlottak a típus validációs vizsgálatai és éleslövészetei. Érdemes megjegyezni, hogy a most bemutatott, moduláris fegyverhordozó szárnyak vékonyabbak és kisebb tömegűek a 2024-es prototípushoz képest. Ami viszont maradt, az a hat fegyverállás. Ennek köszönhetően az ablakokra, két oldalt egy-egy 7,62 mm-es M134D Minigun géppuska szerelhető fel, akár előre nézve rögzítve. A szárnyakra pedig a 12,7 mm-es, háromcsövű, Gatling-rendszerű GAU-19-est tartalmazó GP-19 konténer mellett 19 indítós, 70 mm-es rakétablokk (vélhetően a félaktív lézeres irányítású APKWS-re felkészítve), valamint a vevő megrendelésének megfelelő, precíziós irányítású levegő-föld rakéták helyezhetőek el.
A fegyverválaszték valóban jelentős lehet, hiszen már a 2024-es videón is szerepelt egy négyes AGM-114R Hellfire II indító, félaktív lézervezérlésű rakétákkal, illetve a 19 darabos rakétablokk, plusz a két belső pilonon egy-egy GP-19-es géppuskakonténer. Az Army Aviation Warfighting Summit-on bemutatott UH-60M-re még erősebb és vegyesebb fegyverzet került. A bal oldali pilonokon kívül egy AGM-114R II Hellfire, az utódjának szánt AGM-179 JAGM és két Spike NLOS rakéta látható, ez utóbbi adatkapcsolati antennájával együtt, melyet a szárnyvégre szereltek fel. A belső pilonra a fejlesztés alatt álló Air-Launched Effects (ALE) drónhordozó konténert helyezték el, négy indítóegységgel. Ennek integrálásáról még 2025 augusztusában írt alá szerződést a cég és az amerikai hadsereg, 43 millió dollár értékben.
A mérnökök - a marketing legszebb hagyományaira alapozva - természetesen optimisták. A Sikorsky szerint a tábori körülmények között is fel- és leszerelhető készlet segítségével a jól bevált UH-60-asokkal gyakorlatilag minden harctéri feladat megoldható lesz, így nincs szükség külön légi szállítású műveletekre, közvetlen tűztámogatásra, sebesültkimentésre, kutató-mentő feladatokra, felderítésre és megfigyelésre, vagy csak simán taktikai légiszállításra optimalizált, külön típusokra. Ez azért egy erős kijelentés…
Aknavadászat - gépágyúval
Érdekes elképzelés volt a haditengerészet részéről egy gépágyúra alapozott, helikopterre telepíthető aknamentesítő rendszer. Bár az 1994-ben elindult AN/AWS-2 RAMICS (Rapid Airborne Mine Clearance System) végül elbukott a tesztelések után, de érdemes megismerkedni vele. Nem véletlenül került szóba: a valaha volt legnagyobb kaliberű tűzfegyvert építették be.
A célpontjai kizárólag tengeri aknák voltak, melyek „feltörésére” a mérnökök egy módosított Bushmaster Mk 44 Mod 0 30 mm-es gépágyú tartottak a legmegfelelőbbnek. Ezt a fegyvert elsősorban gyalogsági harcjárművek tornyába integrálták, ahol a lövés során érkező, visszarúgó erő közel sem jelent akkora problémát, mint egy törékeny forgószárnyason. A fegyverben az Mk 248 Mod 1 páncéltörő, szárnystabilizált, leváló köpenyes, nyomjelzővel ellátott (APFSDS-T) lövedéket használták, melyet kifejezetten erre a feladatra fejlesztettek ki. A tungstenből készül lövedék kialakítása miatt a vízbe csapódva alkalmas volt a szuperkavitációra, azaz teljes egészében körbevette a nyomáscsökkenés miatt kialakuló gőzbuborék-réteg. Így sokkal gyorsabban képes haladni a vízben, mint a hagyományos lövedékek, és ennek köszönhetően az aknába csapódva jelentősen nagyobb mozgási energiát ad át.
A hordozására kiszemelt légijármű a haditengerészet MH-60S Kinghthawkja volt. A gépágyút egy speciális konzolra építették, melyet a helikopter kabinjába erősítettek be. A sekély vízben elhelyezett aknákat érzékelő szenzorokat egy külső tartóra erősíthető konténerbe helyezték el, mely a helikopter másik oldalán „lógott a levegőbe”. Az AES-1 LIDAR-ból (azaz lézeres távolságmérő eszközből) nyert adatokat digitális tűzvezető rendszer fogadta, majd dolgozta ki a megfelelő lőelemeket a fegyver számára. Végül a gépágyú rövid sorozataival igyekeztek megsemmisíteni a célt. A rendszert úgy tervezték, hogy gyors és hatékony, minél inkább automatizálható aknamentesítési képességet nyújtson. Az első éleslövészeteket 2000-ben hajtották végre, de a 2011-ben a RAMICS programot törölték a korai tesztelések során elért gyenge teljesítmény és az MH-60S Knighthawkok integrációs nehézségei miatt.
