Teljes cikk - 2013. január
Uganda fehér hercege
Kalema Kimbugwe, azaz Czingáli Tibor
Ugandában a függetlenség napján tartott légi bemutatót október 9-én Czingáli "Cingi" Tibor nyugállományú őrnagy, aki az első ugandai repülőnapon is ámulatba ejtette a közönséget. A kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis egykori vadászpilótája korábban két évet már eltöltött az afrikai országban, akkor az ugandai légierő "feltámasztása" volt a feladata.
Czingáli Tibort már másodszor hívták meg a hazánknál több mint kétszer nagyobb kelet-afrikai országba. Cingi az internet segítségével osztotta meg élményeit az ARANYSAS olvasóival.
"Nagy üdvrivalgással, ismerősként fogadtak kinti kollégáim, egykori tanítványaim, hiszen korábban már két évet dolgoztunk együtt, akkor közösen támasztottuk fel hamvaiból az ugandai légierőt. Az országnak korábban ugyanis MiG-21-esei voltak, de két súlyos légi katasztrófa után ezek a gépek többé nem szállhattak fel, ezért két évig Ugandának nem voltak hadra fogható repülőgépei. Museveni elnök egy amerikai polgári céggel kötött szerződést a vadászpilóták új nemzedékének a felkészítésére. Az amerikaiak pedig engem bízták meg a leendő pilóták földi és légi kiképzésével. Entebbe nemzetközi repülőterén egy az USA-ból hozott, katapult nélküli Albatrosszal kezdtük meg a felkészülést. Az első csoport hét főből állt, olyanokból, akik korábban csak motoros gépeken repültek. A gyakorlatlanságukra való tekintettel a kiképzésükre rendelkezésre álló idő alatt csak a legalapvetőbb feladatokat lehetett begyakoroltatni velük: felszállás, leszállás és néhány könnyebb manőver a levegőben. A személyenként biztosított harmincöt óra repülési idő a műszeres repülés elsajátítására már kevés volt, harcászati feladatokat pedig azért nem tudtak végrehajtani, mert az amerikai cég Albatrosa civil, fegyverzet nélküli gép volt. A tanfolyamot hárman végezték el, közülük az egyik vadászpilóta már 46 éves is elmúlt. Ez volt akkor az ugandai légierő.
Az ottani katonai vezetők annyira eredményesnek ítélték a munkámat, hogy a vizsgarepülés után újabb egy évre meghosszabbították a szerződésemet. A második csoportom az évekig nem repült MiG-21-es pilótákból állt, akikkel ezért az előző hallgatókhoz képest jóval gyorsabban haladt a kiképzés, sokkal komolyabb feladatokat is végre tudtak hajtani. Közben Uganda vásárolt négy Albatrost, így a pilótáknak már nem kellett "sorban állniuk". Ez a második csoport is kiválóra vizsgázott, talán ez is közrejátszott abban, hogy felkértek, szervezzek egy légi bemutatót a sokadszorra újraválasztott Museveni elnök beiktatási ünnepségére. Óriási sikerünk volt - színes füstöt eregető sugárhajtású vadászgépeket addig még soha nem láttak az ugandaiak. Most, az ország függetlenné válásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen valami hasonlóan látványos, szép bemutatót kértek tőlem.
Augusztus 6-án, az esős évszak közepén érkeztem meg Ugandába, az egyik barátom fogadott be a Viktória-tó szomszédságában épült házába. Pár napot pihenéssel töltöttem, majd nekiláttam a bemutató látványelemeinek a megtervezéséhez. Kiderült, hogy az elmúlt években sokat fejlődött az ugandai légierő: a négy Albatros mellett két Mi-24-es, egy Mi-17-es helikopter, három Su-30-as és egy MiG-21-es UTI közös repülését kellett megszerveznem. Az előzetes tervek szinte azonban borultak, mert a MiG-21-esről kiderült, hogy a rendelkezésre álló üzemideje legfeljebb pár felszállásra elegendő, a bemutatóhoz szükséges gyakorláshoz viszont már nagyon kevés. Az ugandai katonai vezetők ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vették, de azt kérték, hogy ettől függetlenül tanítsam meg kötelékben repülni a hajózójukat.
Gondolkodás nélkül elvállaltam a feladatot, pedig már több mint húsz éve nem vezettem MiG-21-est. Kicsit aggódtam ugyan, de szerintem az a pilóta, akiben nincs egy egészséges félelemérzet, az nem pilóta, hanem öngyilkos. Pár felszállás elég volt ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam a kabinban, rájöttem, hogy a repülés is pont olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Persze az is sokat jelentett, hogy a korábbi kint tartózkodásomat is beleértve több mint 450 órát repültem már Afrika fölött. Amiatt sem nagyon kellett aggódnom, hogy a magyar szakszolgálati engedélyem már két éve lejárt, Ugandában ugyanis mindenki tudja, hogy nem a papírtól lesz valaki repülőgép-vezető.
Miközben már javában folytak az előkészületek, a repülés elemeinek a gyakorlása, megérkezett az a festék, amely ahhoz kellett, hogy az Albatrosok a bemutató alatt az ország zászlajának fekete, sárga és piros színeit jelképező füstcsíkot húzzanak maguk után. Ezt az olajalapú festéket Amerikából kaptuk, a sárgával és a pirossal nem volt különösebb gond, a fekete kikeverése viszont alaposan megizzasztotta a technikusainkat. Először ugyanis szép lilára sikeredett, majd kékesszürke, később pedig szürke lett. Három nap kínlódás után végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttek: mindent összeöntöttek. Sötétszürke színt kaptak, ami viszont a háttérben lévő kék égnek köszönhetően majdnem feketének látszott.
A bemutatóra alig több mint kéthetes gyorstalpalón kellett felkészítenem a részt vevő pilótákat, a kedvezőtlen időjárás, az esős évszak miatt ugyanis nagyon keveset repülhettünk. Talán ha tízszer fel tudtunk szállni, ebből nekem négyszer volt lehetőségem a saját feladatom gyakorlására. Ennek ellenére minden remekül sikerült. A program a két Mi-24-es berepülésével és "légi balettjével" kezdődött, majd három Albatros bal lépcsős kötelékben, nemzetiszínű füstöt húzva repült át az ünneplő tömeg fölött. Három másodperc múlva követtem őket, fehér füstöt eregető gépemmel mintegy négyperces műrepülő-bemutatót tartottam. Függőleges síkban és háton repülhető manővereket mutattam be, de az oldalirányba történő repülésnél nagyon észnél kellett lennem, mert az ünnepséget a belvárosban, egy domb fennsíkján rendezték. Az egyik oldalról toronyházak, szállodák, a másikról pedig három darab 120 méteres antenna határolta be a mozgásteremet.
A szólóm után a másik három Albatros is visszatért, és ismét nemzetiszínű füstöt eregetve, függőleges lépcsőben húztak el az elnök és a tömeg feje felett. Ekkor jött a Su-30-asok hármas kötéléke: kétszer átrepültek, majd a harmadszori megjelenésükkor legyező formában szétváltak. Az eredeti tervek szerint ekkor rakéták elleni infracsapdákat is kilőttek volna, de ez a látványos elem biztonsági okokból végül elmaradt, nehogy a tömeg közelsége miatt a visszahulló darabok valakit megsebesítsenek. Az infracsapdákat aztán végül Entebbében, leszállás előtt lőtték ki, fel is gyújtották velük a repteret.
A bemutató a felszállástól a leszállásig huszonöt percig tartott, ebből mintegy tíz percet láttak az ünneplők. A parádét az országos televízió egyenes adásban közvetítette, én voltam az egyetlen magyar résztvevője. A többi gépeket orosz, izraeli és angol oktatók vezették, az ugandai pilótákat utasként vitték magukkal. Hatalmas sikert arattunk, órákon keresztül fogadtuk a gratulációkat. Természetesen a technikusok segítségét is megköszöntem: az ünnepség után a leszálláskor a gépemmel kiváltam a kötelékből, és 700 km/h sebességgel háromméteres magasságban húztam át a fejük felett. Az ünneplésünk napokig tartott, hosszú ideig nem kellett fizetnem a kocsmákban, és a helyiektől megkaptam a Kalema Kimbugwe nevet. Ennek az első tagja hercegi keresztnév, a második pedig arra utal, hogy az oroszlán klánból származok.
"Keresztszüleim" azt is megígérték, hogy bemutatnak a klán vezetőjének, aki majd akkor hivatalos külsőségek közt felvesz a klán tagjai közé. Aztán kaptam egy telefonhívást is, a CAA (Civil Aviation Authority) helyi képviselője azt kérte, hogy az első ugandai repülőnapon is tartsak bemutatót egy Albatrosszal.
Szóval minden a lehető legjobban sikerült. Azt a feladatot, ami miatt kihívtak, elvégeztem, a repülőjegyem január 11-ére szól, de egyelőre nem tudom, hogy mikor megyek haza Magyarországra. Az egyik régóta dédelgetett vágyam ugyanis az, hogy egy igazi magyar vendéglőt nyissak a barátaimmal Ugandában, ahol gulyással, babgulyással, lecsóval és főzelékekkel várom majd a betérőket.
Ugyanakkor más területen is szeretném kipróbálni magam: olyan magyar cégeknek akarok segíteni, amelyek hajlandók lennének Afrikában is szerencsét próbálni. Itt, Ugandában ugyanis nagy szükség van gyógyszerekre, kórházakra, az úthálózat-fejlesztésre, közművek építésére és képzett szakemberekre."
