Teljes cikk - 2024. március

Valamit valamiért

Alkudozások széles tárháza

Trautmann Balázs

Ritka eset, amikor egy repülőgép-típus beszerzése világpolitikai jelentőségű alkudozások központi témája lesz. Márpedig pont ennek lehettünk szemtanúi, lassan több, mint egy esztendeje. A török taktika bevált, Svédország NATO-tagságának támogatásáért cserébe 23 milliárd dollárért 40 F-16V Block 70 Viper megvásárlására, és 79 Falcon felújítására kapnak lehetőséget.

Még az átlagosnál is szövevényesebb ügy ez, rengeteg fordulattal, drámával, zsarolásokkal, fenyegetődzésekkel, külső beavatkozásokkal - és (mind mennyiségében, mind értékében) jelentős haditechnikával. A Közel-Kelet sosem volt az egyszerű üzletkötések helyszíne, de talán az egyiptomi, a Camp David-i egyezményt követő, viharos oldal- és így típusváltás óta nem tapasztalhattunk ilyen szintű kavarást. De mi is történt Ankarában? Nos, mint mindig, azért itt is akad orosz szál a történetben…

Nem is ez kellett volna…

A dolog igazi szépsége, hogy már a jelenlegi események középpontjában álló F-16V Block 70 Viper tulajdonképpen - pótmegoldás. Szó sincs arról, hogy a Fighting Falcon-család legfiatalabb, sokak szerint azonban egyben a legutolsó változata eleve másodhegedűs szerepre lett volna kárhoztatva. Remek kis vadászbombázó ez, csak hát éppen van nála fiatalabb és többet tudó típus is, méghozzá szintén az amerikai Lockheed Martin gyártásában. Ez nem más, mint az F-35A Lightning II-es, 5. generációs, nehezen felderíthető ki­alakítású „szupergép”. Érdemes megjegyezni, hogy több más típus mellett éppen a Falcon-ok felváltására fejlesztették ki. A Ligntning II-esek sikerét jól jelzi, hogy 2024 január közepén gyártották le az 1000. példányt, igaz a TR3-as szoftvercsomag hibái miatt egyelőre a gyárban is maradt a Villám.

Mint az Aranysas februári számában is olvasható volt, a Sólymok egyik legfontosabb üzemeltetője 1987 óta éppen a Türk Hava Kuvvetleri. A stratégiai szempontból a hidegháború, illetve a jelenlegi orosz-ukrán forró háború idején is kiemelten fontos ország légierejét a kiváló amerikai kapcsolatok jellemezték sokáig - egészen pontosan a 2010-es évek közepéig. Így teljesen logikus lépésnek tűnt, hogy a NATO számos más, európai államához hasonlóan itt is Falcon-Lightning II-es váltás történjen. Nem kis üzletről volt szó: már az első pillanattól kezdve legalább 100 darab gép megvásárlását tervezték. Ezzel Európa és a Közel-Kelet legnagyobb üzemeltetői lettek volna. De nem lettek.

A politika azonban - legalábbis úgy tartják - néha elég messze tud kerülni a racionalitástól. Ez történt Recep Tayyip Erdoğan elnök esetében is. Az országot vaskézzel irányító és regionális középhatalmi, egyben a Közel-Kelet vezetői szerepét célként kitűző vezető a MIM-104F PAC-3+ légvédelmi rakétarendszerek vásárlását határozta el. Arról, hogy a 2011-ben kirobbant szíriai polgárháború miatt is a légierőnél hadrendbe állított közepes hatótávolságú légvédelmi rakétarendszerek, így a modernizált MIM-23 I-HAWK-ok és az igazi veteránnak számító Nike Hercules-ek mellé szükség van egy korszerű nagy hatótávolságú fegyverre, még a 2010-es évek közepén született meg a döntés. Nem meglepő módon az Amerikai Egyesült Államokhoz fordultak a PAC-3+ beszerzésének szándékával. A washingtoni engedély hamar meg is érkezett: 2018 decemberében a külügyminisztérium jóváhagyta egy ezredre és azon belül négy ütegre elegendő (összesen 20 M903 indítójármű) eszköz megvásárlását, melyhez 80 darab MIM-104E Gui­d­ance Enhanced Missiles (GEM-T) és 60 PAC-3 Missile Segment Enhancement (MSE) rakéta járt volna. A teljes csomag értéke elérte a 3,5 milliárd dollárt. A kiszivárgott információk szerint a tárgyalások végül ott akadtak el véglegesen, hogy a török fél nem csak az eszközöket, de a rendszert működtető, összetett, teljes forráskódot és persze az ehhez szükséges fejlesztői szoftver átadását is követelte, melyet mind a gyártó cég, a Raytheon, mind Washington mereven elutasított. A tárgyalási taktikák egyik izgalmas eleme volt az orosz érdekeltség feltűnése: az Sz-400-as Triumfok kerültek a beszerzők látókörébe.

Az eredeti török elképzelés szerint a két rendszer egymás mellett, de nem összekötve üzemelt volna. 2017 szeptemberében meg is született Ankara és Moszkva szerződése a négy ütegnyi (ütegenként 9 indítójárművel) Triumf beszerzéséről, méghozzá orosz hitel segítségével. Itt viszont már sokkal erősebb vészcsengők kapcsoltak be a Pentagonnál. Racionálisan gondolkodva valóban nehezen volt elképzelhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya tétlenül fogja nézni, ahogyan a NATO legpotensebb vadászbombázóját és a Lockheed Martin legkurrensebb export típusát az orosz mérnökök és más szakemberek támogatásával működő Sz-400-asok fürkésszék repülés közben. Mint minden hasonló esetben, gyakorlatilag biztosnak vehető, hogy a légierőhöz érkező orosz tanácsadók az összes, számukra megszerezhető adatot és információt továbbították volna haza.

Ezt először csendesen, a színfalak mögött, majd a diszkrét beszélgetések hatástalannak bizonyulta után már egyre nyíltabban, végül már a sajtótermékek címlapjain is jelezték: vagy Triumf, vagy Lighting II-es. 2019 márciusának végén ezt kerek-perec kijelentette Patrick Shanahan amerikai védelmi miniszter török kollegájának, Hulusi Akarnak írt levelében.

A meglehetősen kusza események végére hivatalosan 2019 júliusában került pont. A washingtoni kormány ekkor közölte, hogy immár hivatalosan törölték Törökországot az F-35-ös program résztvevői közül. Erre csupán napokkal azután került sor, hogy július 12-én orosz An-124-es Ruszlan-ok fedélzetén megérkezett az első Sz-400-as üteg a Murted légibázisra. Ezzel a maradék remény is elpárolgott a helyzet politikai rendezésére, így immár véglegesnek tűnik a Lightning II-esek kitiltása Törökországból.

A dolgot némiképp tovább színesíti, hogy Törökország azt az 1,4 milliárd dollárt is szeretné betudni a Viper-vásárlásba, amelyet az F-35-ös programba fektetett be, még a szakítás előtt. Ankara ezt gyakorlatilag egyfajta hitelnek tekinti, mellyel az ország megfinanszírozta a Lightning II-esek fejlesztési és gyártási programját és amelyet most jogosan követel vissza. Igaz, Recep Tayyip Erdoğan azt is jelezte: a sima visszautalást is elfogadják.

Azzal főzzünk, ami van…

A teljes szakítás azonban - érthető módon - egyik ország érdekében sem állt. A politika olyan, amilyen, az elnökök is jönnek-mennek az óceán mindkét oldalán. A félig ázsiai, félig európai ország stratégiai helyzetéből fakadó fontossága azonban marad: és marad a világ második legnagyobb F-16 Fighting Falcon-flottája is, nem is beszélve a TUSAS repülőgépgyár karbantartási képességeiről és feladatairól, mely a NATO-n belül is kiemelkedően fontos szereplője a típus nagyjavításában és modernizálásában.

Éppen ez az a megbízható alap, amire a török légierő építeni szeretné a saját, nagyszabású modernizációs programját. Az eredeti elképzelések szerint nem csupán jelentős mennyiségű, 40 darab új építésű Vipert állítanának hadrendbe, de 29 darab F-16C/D Block 50+ és 50 darab Block 40M nagyjavítással és üzemidő-hosszabbítással egybekötött modernizálásához elegendő készletet is vásárolnának. A jelenleg hadrendben álló Falcon-flotta műszakilag legjobb állapotú példányait építenék át helyben V változatra, mellyel költséghatékonyan lehetne tovább éltetni az alaposan „felokosított”, így például a L3Harris Technologies-féle Viper Shield AN/ALQ-254(V)1 digitális elektronikai önvédelmi rendszerrel is felszerelt, a gyári összeszerelésű gépekkel azonos képességű, használt C/D-ket.

Ez a lépés korántsem példa nélküli: Tajvan 2023 decemberében fejezte be 141 darab, még 1997 és 2001 között hadrendbe állított F-16A/B Block 20-asának Viperré átalakítását. A török kormány még 2021. szeptember 30-án küldte el a vásárlásról szóló szándéknyilatkozatát Washingtonnak. Ezután azonban megakadtak a folyamatok: tárgyalás követett tárgyalást, védelmi miniszteri találkozókat felváltották a tanácsadók csendes hotelek kávézójában lefolytatott beszélgetései. A dolgok belassulásának semmi köze nem volt a katonai repülés szigorúan vett területéhez: a bel- és külpolitika vette át a főszerepet. A 2016-os, hivatalosan katonai puccsnak beállított, de mindenképp izgalmas törökországi eseményeket követően a helyzetből győztesen kikerült Erdoğan erős kézzel fogott hozzá az ország és annak hadereje átalakításának. Ez a hivatalosan a demokráciát igen nagyra becsülő washingtoni kormánynak egyre kevésbé tetszett, így ennek megfelelően egyre jegesebb lett a viszony is. Ez sajnálatos módon befolyásolja a nagyértékű haditechnikai eszközök és rendszerek vásárlását is. S mint kis hazánkban is tudjuk jól, szakmai vélemények ide, adatok oda, a végső szót továbbra is a politikusok fogják kimondani - a katonák pedig végrehajtják a rájuk szabott feladatokat.

2023 januárjában már olyan információk szivárogtak ki a sajtóban, hogy az Antony Blinken vezette külügyminisztérium informálisan jelezte a Kongresszus a témában érintett honatyáinak, hogy a kormány a 40 új építésű F-16V Block 70/72 Viper és 79, a meglévő C/D-k modernizálására szolgáló csomag megvásárlását engedélyezné Ankarának. Ehhez hozzácsapva 900 AIM-120 AMRAAM-ot illetve AIM-9X Sidewinder-t, továbbá 800 irányított bombát, máris egy 20 milliárd dolláros csomagot kapunk. Ez volt az ára annak, hogy Törökország rábólintson Svédország NATO-tagságára.

Rossz szomszédság

Summa summarum: előállt egy olyan helyzet, amivel a török légierő a 4+ generációban ragadt - legalábbis középtávon mindenképp. A probléma (mármint az egyik) viszont az, hogy a szomszédos Görögországnak ugyanakkor rendelkezésére fog állni az új technika, hiszen Athén már többször határozottan leszögezte, hogy Lightning II-esekkel képzeli el saját Falconjainak (legalábbis részleges) leváltását. Ehhez partnerként állt hozzá Washington is, így vélhetően Antony Blinken amerikai külügyminiszter január eleji, görögországi látogatásának központi témájaként szerepelt a függőben lévő beszerzés. Ezt jó előre megígérte a helyi sajtóban is George Gerapetritis, a görög külügy vezetője is. A kétoldalú beszélgetések meglehetősen látványos sikerrel jártak: január 26-án az amerikai külügyminisztérium összesen 40 darab „légierős” F-35A vásárlását engedélyezte. Az üzemeltetéshez szükséges támogatások és szolgáltatások minden csomagját is beleértve az üzlet értéke eléri a 8,6 milliárd dollárt. A Lockheed Martin is igen lelkesen viszonyul az üzlethez és természetesen szóba került a görög légiipar bekapcsolása a gyártási folyamatokba.

Hazai megoldás

A török repülőipar bevonásával és tömérdek kormányzati forrás biztosításával (és megfelelően képzett és Nyugaton tapasztalatokat gyűjtő ifjú mérnökök alkalmazásával) megvalósíthatónak tűnik a szándék: egy modern hi-lo mix kialakítása, méghozzá saját fejlesztéssel. A tervek szerint a Turkish Aerospace Industries már 2028-ra leszállítana 20, immár sorozatgyártott példányt a TAI KAAN (helyben Milli Muharip Uçak, azaz Nemzeti Harci Repülőgép néven is ismert) ötödik generációs vadászbombázót - milyen meglepő, hogy ez a már korábban emlegetett görög Lightning II-esek vélt beérkezési dátumával esik egybe.

Az önálló török védelmiipar ékkövének szánt típust hivatalosan kifejezetten a hadrendben álló F-16C/D-k leváltására kezdték el fejleszteni.

Az erről szóló döntést alig 14 esztendeje, 2010-ben hozta meg a témában illetékes kormányszerv, a török védelmi pari vezetői bizottság (SSİK). Igaz, ekkor még arról volt szó, hogy az F-35A-k mellé érkezne bajtársként a hazai típus, de mint említettük, a politikai döntések sorozatának végén egészen más forgatókönyv állt elő. Cikkünk szempontjából a projekt másik fő érdekessége a méretkülönbség.

A Turkish Aerospace Industries több változatot is kidolgozott számítógépeken, végül 2015 januárjában egy olyan konfigurációt választottak ki, mely sokkal inkább az F-22-essel vagy éppen a bulvársajtó cikkeiben néha felröppenő Szu-57-essel mutat hasonlóságot, mintsem a karcsú F-16-osokkal vagy a sajátos szépségű, de szintén egyhajtóműves F-35-össel. A már elkészült és még gyártás alatt álló prototípusok video- és fényképfelvételeiből jól látható, hogy egy kéthajtóműves, dupla, kifelé dőlő függőleges vezérsíkkal ellátott, nagyméretű vadászgépről lesz szó. A 21 méteres hossz és a 14 méteres fesztávolság alaposan meghaladja az F-16V 15 és 10 méteres adatait…

Ehhez azonban még eléggé hosszú út vezet, hiszen a prototípus első felszállását is többször elhalasztották már, így az még cikkünk írásának időpontjában sem történt meg. Ez azonban nem szokatlan jelenség, ha egy teljesen új típusról van szó: minden mérnök a kockázatok minimálisra csökkentésének őszinte híve. Ráadásul igen rossz sajtója lenne a legelső repülésén balesetet szenvedő vagy megsemmisülő gépnek… Ezt a védelmi iparát nemzeti büszkeségként kezelő politikai és katonai vezetés sem kívánhatja, így marad a türelmes várakozás, számunkra is.