Teljes cikk - 2019. április

Vissza a jövőbe

Vadászgépből fegyverkamion

Kővári László

Az Egyesült Államok légiereje 2001-ben rendszeresítette utolsó negyedik generációs harci repülőgépét, azóta „csak” a korszerűbb ötödik generációs típusok beszerzése folyik. Az egyelőre még jelentős többségben lévő régebbi gépek életkora azonban riasztóan hangzik, a légvédelemért felelős három aktív és öt Nemzeti Gárda század F-15-öseinek legfiatalabb példánya 32 éves. Más típus ilyenkor már a bontóban és múzeumokban hirdeti a dicső múltat, ezzel szemben a „Sasok” pótlása még mindig nem megoldott.

Az F-22-esekből kevesebb mint 200 példány készült, a tömeges rendszeresítés alatt álló F-35A pedig nem elsősorban elfogóvadász, hanem többfeladatú típus. Ugyanakkor tény, hogy már az USAF számára is luxus a specializált típusok fenntartása, a kb. 200 db F-15C/D Eagle vadászra azonban mégis szükség van. Korszerűsítésük kis lépésekkel folyik, például a „Sasok” többsége már megkapta az APG-63(V)3 AESA rendszerű fedélzeti radart, fegyverzetükben ott vannak a legújabb AIM-9X Sidewinder-ek a közeli, és az AIM-120D AMRAAM rakéták a távoli légi célok megsemmisítéséhez. A pilótafülkében megjelent a 11X9 colos méretű többfunkciós kijelző, azonban egy nagyon fontos korszerűsítési lépés elmaradt. A régi ALQ-135 elektronikus önvédelmi és zavarórendszer a folyamatos modernizáció ellenére mára már nem felel meg az elvárásoknak, ezt pótolja az EPAWSS (Eagle Passive Active Warning and Survivability System), amely már DRFM (Digital Radio Frequency Memory) digitalizált technológia segítségével működik. Az „öreg Sasok” eszköztárából azonban egyelőre hiányoznak ezek, mivel takarékossági okokból csak a csapásmérő F-15E Strike Eagle alakulatok kapják meg, 2019 augusztusától kezdődően. Az egyik indok szerint a vadász „Sasok” csak légvédelmi feladatkört látnak el az USA-ban, a brit Lakenheath-ben és az okinawai Kadenán, ahol nem kell a korszerű ellenséges légvédelemmel számolni. Jelenleg valóban ez a helyzet, de a jövőben lehetséges, hogy egy konfliktus esetén a „gárdista Sasoknak” is részt kell vállalniuk egy külföldi akcióban, ahol szükség lenne az új önvédelmi képességekre.
Az öreg gépek másik problémája strukturális. Egy átlagos vadászbombázóhoz képest az F-15C/D gépek sokkal nagyobb igénybevételnek vannak kitéve, hiszen egyetlen feladatuk gyakorlása során a manőverező légiharcé a főszerep, amely közben normálisnak számít a 9 g-s túlterhelés. Ennek ellenére már többször hosszabbították a gépek üzemidejét, és komolyan terveztek egy nagyobb arányú, az eredeti élettartamot megduplázó programot is.

A „Sasokra” ugyanis az F-22-esek alacsony mennyisége miatt hosszú távon szükség van. A megvalósulás fázisába ért az a Talon Hate rendszer, amely megoldja az együttműködést a Raptor-ok többit típusétól lényegesen eltérő adatátvitellel, de minden korszerűsítés ellenére az öreg hordozóplatform emelkedő üzemeltetési költségeket és lassan romló hadrafoghatóságot eredményez.

A McDonnell Douglas által a hetvenes évek elején kifejlesztett F-15 Eagle repülési képességei és jellemzői alapján kortalan, manőver paraméterei, hatósugara, teherbírása ma is az élvonalat jelenti. Nem véletlenül született meg a változatlan aerodinamikai kialakítású F-15E Strike Eagle vadászbombázó verziója, amelyből ugyancsak 200 körüli áll szolgálatban az USAF színeiben.
Az ötödik generáció megjelenése nem tette elavulttá a negyedik generációs típusokat. Ennek fő oka, hogy a költséges „lopakodó” technológia tömeges alkalmazására jelenleg egyedül az USA képes. Az oroszok Szu-57-eséből belátható időn belül nem lesz több egy tucatnál, és azok is megmaradnak a kísérleti alakulat állományában. Kínában a J-20-as sem lesz tömegesen szolgálatba állítva, és bár az alacsony észlelhetőségű technológia előnyei nyilvánvalóak, nem várható belátható időn belül más országok sikeres fejlesztése sem ezen a téren.

Az előző generáció harci repülőgépeinek létjogosultsága éppen ezért nem csökken. Az természetesen fals magyarázat orosz (és svéd) részről, hogy a lopakodó technológia okafogyott, felesleges - éppen ellenkezőleg: a jelentősége a jövőben felértékelődik. Ezt bizonyítja az európai közös törekvés is, amely szerint párhuzamosan kettő új alacsony észlelhetőségű harci gépet fejlesztenek, de ezek szolgálatba állítására csak a 2030-as években kerülhet legkorábban sor, már ha egyáltalán megvalósulnak.

Az USAF vezetői szerint a rendelkezésükre álló gépmennyiség elégtelen. A jelenlegi parancsnok Goldfein tábornok 386 repülőszázad fenntartását tartja indokoltnak, aminél most jóval kevesebb van, „csak” 312. Mivel a világon hosszú távon kell számolni a 4+ generációs harci gépekkel, ezért azok ellen felesleges minden esetben a legkorszerűbb rendelkezésre álló erő felhasználása. Még évtizedekig lesznek szolgálatban az orosz Szu-27-esen alapuló korszerűsített többfeladatú harci gépek, amelyekkel szemben jó eséllyel vehetik fel a versenyt például a modernizált elektronikával és fegyverzettel ellátott F-15-ök.

Éppen ezért merült fel annak lehetősége, hogy a jelenlegi állományt új gyártásúakkal kéne felváltani.
Egy dolog az igény, egy másik a konkurens cégek érdeke és egy harmadik, hogy mire biztosítanak pénzt a politikusok. Kétségtelen tény, hogy a McDonnell Douglas jogutódja a Boeing harci gép fejlesztő és gyártó kapacitását érdemes fenntartani, ha egyetlen cég, a Lockheed Martin marad egyeduralkodó, az nem feltétlenül hasznos. A louisianai St.Louis-ban lévő Boeing gyárban még javában folyik a Super Hornet, a Growler és exportra az F-15-ös gyártása, de a megrendelési állomány véges, néhány év múlva már nem lesz munkájuk. Hacsak nem merül fel újabb lehetőség, és itt jön a képbe az USAF nemrégiben nyilvánosságra került igénye.
Hogy ez milyen komoly, arra utal az a tény, hogy a 2020-ra szánt amerikai katonai költségvetés tervezetében van egy 1,2 milliárd dolláros tétel, ami új gyártású F-15-ösökre szól. Ez hangsúlyozottan terv, még szerződéssel nincs megerősítve, ahhoz előbb meg kell kapni a politikai jóváhagyást.

Kétségtelen tény, hogy az Egyesült Államok korszerűbb 4+ generációs harci repülőgépeket exportál, mint amilyenekkel az USAF rendelkezik. Egyetlen amerikai felségjellel repülő F-16-os sem alkalmas az illeszkedő póttartályok hordozására, egy sem rendelkezik beépített aktív elektronikai zavarórendszerrel, a jelenlegi fedélzeti radarjaik is alacsonyabb képességűek, mint amilyenek a lengyel vagy éppen a görög gépekben üzemelnek.

Hasonló a helyzet az F-15-össel is, a szaúdi megrendelésre gyártott F-15SA vagy a Katar számára készülő F-15QA lényegesen korszerűbb, mint amelyek az USAF rendelkezésére állnak, s ez még annak ellenére is igaz, hogy mint már említettük, a korszerűsített amerikai F-15C „Golden Eagle” gépek többségében már szintén AESA radar üzemel.

Ezen a helyzeten változtatna az újabb amerikai „belföldi” megrendelés, aminek egyre konkrétabb jelei vannak. Az említett szerény összeg egyelőre 8-12 gép legyártására lenne elegendő, a szállítás 2022-ben történő megkezdésével.

Akik a harci repülőgépek szállítási határidőit és költségeit nyomon követik, azok számára hihetetlennek tűnnek ezek a számok. Az egyelőre F-15X néven emlegetett típus ugyanis még nem létezik, prototípusa sincsen, fejlesztéséről sem érkeztek hírek. A dolog mégis lehetséges, azaz elfogadható áron rövid idő alatt megvalósulhat. Ennek oka, hogy az exportra szállított új F-15-ösök nagyrészt ugyanazzal a technológiával rendelkeznek, mint amit az F-15X számára szánnak. Vagyis a fejlesztést már kifizették a gazdag arab országok. Nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy néhány éve a Boeing már komoly munkát és pénzt ölt bele a „Silent Eagle” programba, amelynek célja az F-15-ös radarhullám visszaverő keresztmetszetének nagyságrenddel történő csökkentése volt. Ennek eredményei is rendelkezésre állnak, bár inkább csak a fedélzeti elektronika és a fegyverzet terén elért pozitívumokat hasznosítanák.

Ugyancsak kidolgozták 2015-ben a 2040C programot, ami az F-15C élettartamának 2040-ig történő meghosszabbítását eredményezte volna, teljes szárnycserével, de akkor ez sem nyerte el a légierő tetszését.

Az új F-15X típusról közölt rajzok közös jellemzője, hogy hatalmas mennyiségű fegyverzettel ábrázolják a gépet, ami sokaknak talán túlzásnak tűnhet. Léteznek azonban hosszú távú stratégiai és konfliktuselemzések, amelyek szerint a jövőben nem zárható ki olyan katonai összecsapás, amely során tömegesen támadó légi egységekkel vagy (és) szárnyas rakétákkal kell felvenni a küzdelmet. Ezekben az esetekben már érthető a másfél tucat, vagy még több légiharc-rakéta hordozásának képessége.

Az F-15-öst eredetileg négy szárny alatti fegyverzet-felfüggesztővel tervezték, a belső teherviselő szerkezet ennek megfelelően lett kialakítva. Az USAF és a többi régi megrendelő gépein azonban a külső csomópontok kihasználatlanul maradtak, de a jelenleg exportra gyártott „Sasoknál” már aktiválva lettek. Ezekre a felfüggesztőkre dupla indítósinek helyezhetők, így négy darabbal növelhető a rakétakapacitás. A nagyobb teherbírású belső tartókra a kettő légiharc-fegyveren kívül nagyméretű 2200 literes póttartály, nagy tömegű csapásmérő fegyver vagy további kettő légiharc-rakéta elhelyezésére szolgáló indítósin szerelhető. Mindezen túl kidolgozás alatt vannak az AMBER (Advanced Missile and Bomb Ejection Rack) többzáras felfüggesztők, amelyeken négy-négy SDB kisméretű szárnyas siklóbomba vagy kettő AIM-120 rakéta fér el. A szívócsatornák oldalán lévő illeszkedő póttartályokon és a törzs alatti középső pilonon akár 5 AMBER is elhelyezhető, így a légiharc-rakéta kapacitás 22 darabra nőhet. Ez nem csak tömeges támadás elhárítása esetén lehet hasznos. Amennyiben a maximális, száz kilométert jóval meghaladó távolságból indít az F-15X pilótája 4-6 rakétát az ellenséges gépek ellen, ha csak a harmaduk ér el találatot, már ez is hatalmas előnyt jelent. Nem csak a támadók megtizedelése miatt, hanem a veszteségek pszichikai hatásának köszönhetően is. És egyetlen „Sasnak” még legalább kettő hasonló „sortűzre” van lehetősége, mielőtt közeli légi összecsapásra kerül sor, és ekkor az ellenfél pilótáit már bajtársaik többségének elvesztése is terheli, igen nehéz lelki nyomás mellett kell tehát felvenniük a további hatalmas fizikai és szellemi igénybevételt jelentő manőverező harcot.

A nem manőverező szárnyas rakéták ellen még inkább hatékony lehet az új F-15-ös, de itt már főként az új APG-82 AESA radaré a főszerep a nagy mennyiségű rakéta mellett. A szóban forgó radar is készen áll, folyamatban van a beépítése az F-15E Strike Eagle gépekbe és az export „Sasok” orrába. A pilótafülke alapvetően alakul át, hasonlóan a katari gépekéhez. Ezekben a megszokott hagyományos műszerek és néhány képernyős kijelző helyett már egyetlen nagyméretű display lesz, amely hasonló az F-35-ösnél alkalmazotthoz. Különbség viszont hogy a HUD megmarad még annak ellenére is, hogy a továbbfejlesztett nagyobb kapacitású JHMCS II sisakkijelző szabvány felszerelés. Külsőre az új változat minimális mértékben fog különbözni, a leginkább szembe tűnő módosítások a kabintető két oldalánál, valamint a törzsvégnél elhelyezett optikai szenzorok lesznek, amelyek a gép felé közeledő rakéták észlelésére szolgálnak. A fedélzeti elektronikához szervesen kapcsolódnak majd a külső felfüggesztésű célmegjelölő konténerek, pontosabban erre a célra csak a Sniper szolgál majd, a másik Legion típusú eszköz a légi célok nagy távolságból történő passzív, infravörös felderítését végzi.

Ugyancsak megvan a megfelelő tapasztalat már az új elektronikus kormányvezérlő rendszerrel, amely az új szaúdi és katari gépekben üzemel. Ezek mindegyike kétüléses vadászbombázó, az USAF azonban, amennyiben realizálódik a megrendelés, kétféle konfigurációt akar. Az együléses F-15CX és a kétüléses F-15EX egyaránt képessé válik légi és földi célok megsemmisítésére, amihez nem csak a jelenleg meglévő, hanem még fejlesztés alatt álló fedélzeti fegyverek is lesznek.
A már említett AIM-120D AMRAAM és az AIM-9X mellett megjelenik majd az amerikai harci gépek arzenáljában a LREW (Long Range Engagement Weapon) extra nagy hatótávolságú kétfokozatú légiharc-rakéta, a HCM (Hypersonic Cruise Missile) földi célok elleni szárnyas rakéta, az SACM (Small Advanced Capability Missile) légiharc-rakéta és az MSDM (Miniature Self Defence Munition) rakéta. A két utóbbi fegyver fejlesztéséhez már biztosították a szükséges anyagi forrásokat, a tesztpéldányaik elkészülése a következő két évben várható. Az SACM nagyon hasonló lesz a Lockheed Martin által tervezett Cuda rakétához. Ez pont fele olyan hosszú, mint az AIM-120 AMRAAM, de hasonló az aktív lokátoros önirányító rendszere. A kormányszervek és annak működtető mechanizmusa is a meglévő típustól származik, és egy másik, légvédelmi rakétától, a Patriot PAC-3-tól vették át a végfázis kormányzás rendszerét. Ez több tucat kisméretű oldalirányú töltetet tartalmaz, amelyek az utolsó pillanatokban a szükséges irányban lökik a fegyvert a pontos, közvetlen találathoz. Mivel meglévő és bevált technológiákon alapul, ezért kedvező költséggel és áron lehetne elérhető.

Az SACM főleg az alacsony észlelhetőségű harci gépek számára lesz ideális fegyver, hiszen hatótávolsága kevesebb 50 km-nél, és éppen ez az a táv, amelyen belül észlelheti az ellenséges harci gép a saját fedélzeti lokátorával. Mivel jelentősen rövidebb, mint az AMRAAM, ezért kétszer annyit hordozhatnak belőle a belső fegyvertérben az F-22 és az F-35 gépek, de az integráció lehetősége természetesen nyitva áll a többi típus, így az F-15X előtt is. Ugyanez mondható el az MSDM rakétáról is. Ez egyméteresnél is rövidebb, 5-6 cm átmérőjű rakéta, amely passzív infravörös önirányítású, és feladata a repülőgép ellen indított légvédelmi és légiharc-rakéták megsemmisítése, bármely irányból is közeledjenek azok. Tehát a hátulról érkező veszélyforrást is leküzdhetik. Ez a fegyver nem csak a vadászgépek számára lesz elérhető, hanem tervezik rendszeresítését a fejlesztés alatt álló Northrop Grumman B-21A Raider bombázó önvédelmi eszközeként is.

Még egy további potenciális fegyver hordozójaként is szóba jöhet az F-15X. Jelenleg még csak előkészítési stádiumban van egy olyan rakéta, amely alkalmas az emelkedési fázisban lévő ballisztikus rakéták elfogására. Mivel ezek rövid időn belül már légritka magasságba jutnak, ezért meg kell oldani, hogy az elfogó fegyver ne csak aerodinamikai, hanem gáz-sugár kormányzással is rendelkezzen.

Miután ennek a rakétának a mérete legalább hat méter, nehezen lenne elhelyezhető az F-35-ösön, még külső függesztményként is. Az F-15X viszont kettőt is hordozhatna a szárnyai alatt.
Az új Eagle változat tervezett darabszámáról eltérő becslések láttak napvilágot. Annyi bizonyos, hogy ha a 2020-as keretben szereplő 8-12 db megrendelésre kerül, követi majd a többi, hiszen ilyen kis mennyiségnek nincs értelme. Találni adatot 80 darabos, egy teljes ezredet kitevő tételről, de egyes források 150-250 példány legyártását és rendszerbe állítását is elképzelhetőnek tartják.
Az F-15X fedélzeti elektronikája és fegyverzete tehát mindenképpen világszínvonalúnak mondható, de a sárkányszerkezet marad hagyományos, bár talán a kompozit elemek mennyisége növekedhet. Nem valószínű viszont, hogy a hajtómű terén változás történik. Két opció lehetséges, az eredeti Pratt&Whitney F100-229 vagy a General Electric F110-129, ezek mindegyike 13 tonna feletti fékpadi tolóerővel rendelkezik, ami bőségesen megfelel. Viszont ezek a hajtóművek még az előző generációt képviselik, azaz nem számítanak a legkorszerűbbnek. Cserében viszont bőséges tapasztalat áll mögöttük, és megbízhatóan teljesítik a tervezettnél akár több üzemidőt. Erre szükség is lenne, mivel az F-15X élettartamát 20  000 órára tervezik, és nem lenne gazdaságos dolog jó néhány garnitúra hajtómű „elfogyasztása” ezen intervallum alatt.

Az új változat tehát kedvező áron (manapság sajnos a 100 millió dollár körüli ár ennek számít) és az alaptípushoz képest némileg alacsonyabb üzemeltetési költségek mellett hozzáférhető. A már említett megrendelők mellett a Boeing további exportban is reménykedik, hiszen az F- 15X képességei elsősorban az elektronika és fegyverzet terén felülmúlják a szóba jöhető orosz és európai típusokat.