Teljes cikk - 2020. január

Vörösfarkúak

Tuskegee öröksége

Trautmann Balázs

Boeing T-7A Red Hawk - ez lesz a hivatalos típusmegnevezése az amerikai légierő leendő, minden technológiai csodával felszerelt, sugárhajtású, hangnál sebesebben haladó kiképzőgépének. Az F-35 Lightning II-esekre felkészítő, az öreg T-38 Talon-okat végre nyugdíjba küldő merevszárnyú elnevezésével történelmi események előtt tiszteleg a fegyvernem.

A nevéről szóló döntést maga Matthew Donovan, a Pentagonban jelentette be szeptemberben. Mint leszögezte, a Red Hawk név természetesen a második világháború egyik leghíresebb egysége, az amerikai hadsereg légierejének 99. elfogó százada, a „Tuskegee Airmen” előtt tiszteleg. Ez volt a légierő első egysége, ahol afroamerikai hajózók is szolgálhattak - később a 100., a 301. és a 302. század követte az úttörőket. 1944 májusától a négy század együtt, a 332. vadászrepülő csoport alárendeltségében szolgált. A bombázóerőknél a 477. ezred játszott hasonlóan úttörő szerepet, először kiképző, majd harcra felkészített egységként.

Pilóta kell, nagyon sok…

De ne szaladjunk ennyire előre: sok idő szükségeltetett ahhoz, hogy a jellegzetes, vörös színűre festett farokrésszel repülő vadászgépek megjelenjenek Németország és szövetségesei felett. Először is, kellett maga a náci Németország: a két világháború között komoly szovjet segítséggel és együttműködéssel, rejtetten felkészülő Luftwaffe 1935. február 26-án, a versailles-i békeszerződést felrúgva lépett elő a nyilvánosságra. Ezután már rohamos volt a fejlődés, melynek eredményeképpen 1939-re egy, a spanyol polgárháborúban edződött, a modern légharcászati eljárásokat (például a Rotte - géppár és Scwarmerm - két géppár kötelék) kicsiszoló légi armada kezdte meg a második világháborút, melyre joggal tekintett rettegve minden velük szemben álló fél. Ez az amerikai felderítés és katonai vezetés figyelmét sem kerülte el, ahol - elsősorban az anyagi erőforrások elmaradása, s részben az elzárkózáspárti politika miatt - óriási hiány volt a németekhez képest mind modern repülőgépekből, mind hajózókból. Az első, a technikai gondot az amerikai tervezők, majd a hihetetlen méretű tömeggyártó kapacitást kiépítő ipar megoldották. A második viszont keményebb diónak bizonyult. Itt jött képbe Franklin Delano Roosevelt, az Államok 32. elnöke, aki 1938. december 27-én mutatta be a még októberben, Henry H. „Hap” Arnold tábornok bábáskodásával létrehozott, polgári pilótákat képző programot (Civilian Pilot Training Program, CPTP). No, ez körülbelül annyira lehetett civil, mint 1989 előtt a magyar MHSZ: nem titkolt cél volt egy olyan, motoros légijártassággal rendelkező tömeg hatékony és ipari méretekben történő kiképzése, mely megfelelő alapot jelenthet egy esetleges háború során a katonai hajózók biztosítására. Erre a feladatra az akkori három legnagyobb polgári repülőiskolát sikerült a tábornoknak megnyernie - méghozzá úgy, hogy állami pénzügyi források biztosításáról az idő tájt még szó sem volt. Az 1939 áprilisában és júniusában elfogadott jogszabályokkal és persze az állami forrásokkal zöld út nyílt évi 20 ezer egyetemista pilóta alapképzésére: 72 órás földi tanfolyam, majd 35-50 repült órás kiképzés. Ennek fontosságát a második világháború szeptember elsejei kitörése tette - még a korábbi kételkedők számára is – világossá.

A szükség törvényt bont

Ehhez a programhoz csatlakozott az alabamai Tuskegee Egyetem is. A szerepük minden szempontból úttörő volt, hiszen még az első világháborúban sem engedélyezte a hadsereg afroamerikai származású katonák hajózó beosztását, még megfigyelőként sem, nemhogy pilótaként. Emiatt Eugene Bullard, az első afroamerikai vadászpilóta is a francia légierőnél szolgált. Csak 1939. április harmadikán született meg az első jogszabály, amely a CPTP-ben részt vevő, s a feladatra hajlandó iskolák számára biztosított külön pénzforrásokat afroamerikai pilóták képzésére. Ekkor még a „fehér tiszt - afroamerikai beosztott” elvet követte a hadsereg, mert nem tekintették őket vezetésre alkalmasnak. Az első, csak afroamerikai pilótákból álló alakulat, a már említett 99. elfogó század (amely 99. kiképző repülőszázad néven a mai napig létezik) 1941. szeptember 11-én az Illinois állambeli Rantoul melletti Chanute repülőtéren állt hadrendbe. A műszakiak képzése még júliusban kezdődött el. A tananyag hatékony oktatása miatt lehetetlen volt az akkor még általános faji szegregáció: mind a 271 besorozott katona együtt tanult. A szeptemberi hivatalos századalapításkor már 47 tiszt, 429 tiszthelyettes és sorállományú katona alkotta az egységet. A Moton repülőtér hamarosan szűk lett, így a század átköltözött a Tuskegee melletti katonai repülőtérre (Tuskegee Army Air Field). Érdemes megjegyezni, hogy a repteret alig fél esztendő alatt az első, afroamerikai alapítású építésziroda a McKissack & McKissack irányításával építették meg, akkori árakon 1,6 millió dollárért.

A kiképzett, fiatal pilóták között már hispano és latino származású, illetve Haitiből és a Dominikai Köztársaságból érkezettek is előfordultak. Érdemes megjegyezni, hogy ez volt az első olyan oktatási központ, ahol az alapoktól egészen a hadra fogható tisztekig egy helyen, egymásra épülő módszertannal oktatták a jelentkezőket. Természetesen kisebb-nagyobb zökkenők folyamatosan kísérték az úttörő képzést: volt olyan reptérparancsnok, akit azért váltottak le, mert úgy gondolta, hogy az őrkatonák és a katonai rendészet tagjai ugyanolyan intézkedési jogokkel rendelkeznek a helyi, fehér lakosság felett, mint - a fehér katonai rendészek. Ugyanakkor előrelépések is történtek, mint például az első afroamerikai repülőorvosok képzése, ami szintén elképzelhetetlen lett volna akár csak öt esztendővel korábban is.

A hajózójelölteket (pilóták, navigátorok, bombázótisztek, repülőmérnökök, rádiósok) a legszigorúbb fizikai és pszichológiai kiválasztásnak vetették alá: az egészségi állapot és az intelligencia mellett vizsgálták a vezetési képességeket, az összetett helyzetben történő viselkedés gyorsaságát és ügyességét is szigorúan górcső alá vették - az egyetemi hallgatói jogviszony vagy (kaukázusi származásúak esetén) az előzetes repülési tapasztalatok alapfeltételként szerepeltek. Nem véletlenül mondta Coleman Young, a 477. közepes bombázóezred hadnagya, Detroit későbbi, első afroamerikai származású polgármestere: „a korosztályunk legjobbjai voltunk, szellemi és fizikai állapotunkat tekintve is. Igazi, többszörösen válogatott és újraválogatott elit.” Ez azonban nem nagyon segített a (mai napig) mélyen begyökerezett faji szegregáció jelentette problémákon. Sok gondot okozott, hogy a végzett tiszteknek nem tudtak beosztást adni. Mint Henry „Hap” Arnold tábornok a hadsereg légierejének vezérkari főnöke leszögezte: „nem alkalmazhatunk néger tiszteket a légierő jelenlegi alakulatainál, hiszen lehetetlen helyzetet teremtene, ha fehér katonáknak parancsolnának”. Messze volt még 1989. október elseje, amikor az első afroamerikai tábornok, Colin Luther Powell vezérezredes elfoglalta a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöki székét…

Tűzkeresztség

Az első hadműveleti terület Tunézia volt, ahol hamarosan komoly harctéri tapasztalatokra tettek szert, vadászként és földi célpontokat támadó vadászbombázóként is. A hadrafoghatóságot hivatalosan 1943 áprilisában érte el az akkor P-40F, majd L változatú Warhawk-okkal felszerelt 99. vadászrepülő század, melyet még másodikán kihajóztak: irány Észak-Afrika, pontosabban Tunézia. Itt a 33. ezredhez csatlakoztak, majd június másodikától számos vadászbombázó bevetéssel igyekeztek a Földközi-tengert megtisztítani - a szövetségesek júliusi, szicíliai partraszállását segítendő. Ennek sikere után a század is a szigetre költözött, s addigi teljesítményéért elnöki elismerésben (Distinguished Unit Citation) is részesültek. De nem a kitüntetés volt a lényeg: bebizonyították, hogy az afroamerikai pilóták és műszakiak ugyanolyan, ha nem jobb teljesítményre képesek, mint fehér bajtársaik. Ennek megfelelően egyre több egységet töltöttek fel Tuskegee-ből: 1944 februárjában már egy teljes - a 100., 301. és 302. vadászrepülő század alkotta - 332. harccsoport is a hadszíntérre került, a Földközi-tenger hadszínteréért felelős 25. Légierő alárendeltségében. Igaz, a 99-eseknek akadtak „baráti” ellenségeik is: William W. Moymer ezredes, a 33. ezred parancsnoka például a század feloszlatását javasolta, mert véleménye szerint „elmulasztottak megfelelő bátorságot és agresszivitást mutatni a harcok alatt”. A washingtoni vizsgálat során azonban kiderült, hogy semmivel sem rosszabbak a mutatóik, mint bármelyik, a hadszíntéren harcoló - a számos hiányossággal küzdő P-40-eseket használó - századé. Megjegyzendő, a vizsgálat alatt érte a századot az elnöki dicséret is, s lezárulta után állították fel a harccsoportot is.

1944 májusában hozzájuk csatlakozott a 99. század is, s kezdődött a közös munka: a B-24 Liberatorok és a B-17 Flying Fortress-ek kísérete a támadások során. A védővadász bevetések során jellemzően Magyarország, Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, illetve Dél-Németország felett harcoltak az ezred egységei, immár az Adriai-tenger partján fekvő Campomarino repteréről felszállva. A géppark is modernebb lett: 1944 márciusában a különleges felépítésű Bell P-39 Airacobra-kra kaptak átképzést, de ez a kapcsolat nem tartott sokáig. A híres, vörösre festett repülőgép-farokrészt ugyanis már egy másik típus, a hihetetlenül masszív felépítésű, a sérüléseket jól tűrő, 18 hengeres, léghűtéses Pratt & Whitney R-2800-59B motorral felszerelt P-47 Thunderbolt hozta el: a méretéből fakadóan is tekintélyes vadászgépen jól mutatott a különleges, minden más ezredtől azonnal megkülönböztethető festés. A „Thud”-okat 1944 júniusában vehették át, majd a megfelelő képzés után gyorsan az egész háború során megszokott feladatkörben találták magukat: amerikai bombázógépek kísérővadászaként kellett mindent megtenniük - sőt afroamerikaiként még annál többet is. Ehhez nyújtott óriási segítséget az 1944 júliusában átvett, még újabb, immáron egészen a győzelem napjáig velük dolgozó típus, a zseniális és halálosan hatékony North American P-51B, majd a buborékkabinos, továbbfejlesztett P-51D Mustang. A Magyar Királyi Légierő 101. ezrede, a „Pumák” is többször találkoztak a bombázógépeket kísérő, vörösfarkú és vörös orrkúpú, sárga csíkokkal díszített szárnyakkal repülő Mustangokkal, melyeket joggal tartottak az egyik legveszélyesebb ellenfelüknek. A hat 12,7 mm-es AN/M2 Browning nehézgéppuskával felszerelt gépekkel nem csupán a bombázókat veszélyeztető vadászokra, de a földi célpontok ellen is hatékonyak voltak: rengeteg teherautó, gépjármű, mozdony, tehervagon, tartálykocsi radarállomás került a számlájukra, melyeket alacsonytámadások közben „vadásztak össze”. Emellett számos alkalommal, így Magyarországon is sikeres támadtak repülőtereket is.

Teljesítményükkel a Luftwaffe pilótáinak tiszteletét és elismerését is sikerült kivívniuk: szlengjükben ők lettek a „Schwarze Vogelmenschen”-ek, azaz a fekete madáremberek. Az európai fronton 1945. május 9-én elhallgattak a fegyverek, de a Csendes-óceán térségében még folyt a világháború. A 332. vadászezredet is erre a hadszíntérre tervezték átdobni, a B-17-esekkel felszerelt 305. bombázóezredekhez csatolva. A Hirosima és Nagaszaki ellen végrehajtott amerikai atombomba-támadások azonban térdre kényszerítették a japán császárságot, mielőtt a „vörösfarkúakat” áthajózták volna a térségbe. Ennek megfelelően az ezredet a New Jersey állambeli Camp Kilmer repülőterére helyezték át, ahol 1945. október 19-én hivatalosan feloszlatták. Persze az Egyesült Államok légierejénél régi szokás, hogy századokat vagy ezredeket „újraélesztenek”, s ez történt jelen esetben is. A 332-eseket 1947-ben a Lockbourne Légibázison aktiválták, de két év után ismét a feloszlatás várt rájuk. Igaz, ekkor már azért, mert a hadseregen belüli faji szegregáció hivatalos eltörlését követően nem volt szükség dedikáltan afroamerikai századokra.

Egy hosszabb szünet következett, hiszen csak 1998-ba hívták életre a 332. expedíciós csoportot a kuvaiti Ahmad al-Jaber légitámaszponton. Ekkoriban vert gyökeret a komplex, teljes értékű, önálló műveletekre képes Légi Expedíciós Erők elképzelése, s ennek részeként éledt újjá a történelmi hagyományú ezrednév, az iraki légtérzárlatot ellenőrizendő. Saját személyi és gépállománnyal nem rendelkeztek, rotációban érkeztek és távoztak mind a hajózók, mind a műszakiak, mind a merev- és forgószárnyas gépek (F-15E Strike Eagle, F-16C/D Falcon, A-10 Warthog, HH-60 Pave Hawk, később MQ-1B Predator). Az „iraki meló” 2001. szeptember 11-e után újabb fordulatot vett: az expedíciós egység fontos szerepet kapott az amerikai és a szövetséges szárazföldi erők közeli légitámogatási feladataiban. Ezt egészen 2011. december 18-ig, az utolsó amerikai konvojok Kuvaitba átgördüléséig folytatták. A 332-eseket ezután 2012. március nyolcadikán ismét nyugdíjazták - egészen 2014. november 16-ig, amikor életre kelt a 332. légi expedíciós csoport, a már jól ismert Ahmad al-Jaber repülőterén. Ez a műveleti ezred a mai napig képviseli az amerikai érdekeket a Közel-Keleten, a híres fekete párducos ezredjelvényt büszkén viselve.