Teljes cikk - 2022. április
Az elfeledett óriás
North American A-5 Vigilante
Trautmann Balázs
AzF-14 Tomcat mellett a valaha volt legjobban kinéző haditengerészeti hordozófedélzeti repülőgép, a hidegháború igazi harcosa: sebességre született, de végül a kamerái jelentették a legnagyobb veszélyt az ellenségre...
Az újévet az Aranysas 2.0 Facebook-oldalunkon egy körkérdéssel köszöntöttük: ki miről szeretne olvasni magazinunkban? A legelsők között „esett be” virtuális postaládánkba a Vigilante típus történetéről szóló kérés - és ennek most lelkesen teszek eleget. Azért örülök, mert szeretem a ritkán emlegetett, de mégis fontossá vált merev- és forgószárnyasokat: márpedig a North American egyik utolsó remekműve igen is maradandót alkotott. Csak éppen nem pontosan úgy, ahogyan a tervezői és a hadvezetés szakemberei eredetileg elképzelték…
Hajóról, de gyorsan!
Soha nem felejtem el azt a fényképet, amit már szerintem legalább 20 éve láttam a neten. A képen a vietnami háború idején, egy amerikai hordozón áll egymás mellett - a katapultokra erősítve, felszállásra készen - egy-egy A-4 Skyhawk és RA-5C Vigilante. Egészen hihetetlennek tűnt a két repülőgép közötti méretkülönbség: Dávid és Góliát indult feladatára a hidegháború egyik legforróbb csatatere fölé. Azóta szívem csücskévé vált ez a viharsebes melák, amely eredetileg az amerikai haditengerészet egyik legnagyobb méretű és repülési sebességű bombázógépe volt.
A típus születéséhez egészen 1953-ig kell visszamenni. A North American Aviation - amely már eddig is olyan csodálatos repülőgépeket adott a világnak, mint a P-51 Mustang, a B-25 Mitchell, az F-86 Sabre vagy éppen a T-6 Texan - zseniális mérnöke, Frank G. Compton egy kis csapatot maga köré gyűjtve fogott bele új, kifejezetten kis repülési magasságú, az ellenséges terület fölé nagyobb távolságra is behatolni képes támadó repülőgépe kifejlesztésébe. Az ekkor még általános támadógépnek (North American General Purpose Attack Weapon, NAGPAW) nevezett projekt eredeti célja között már a legelső pillanattól szerepelt a nukleáris fegyverek célba juttatása is. Ne felejtsük el, ekkor már javában izmosodott a hidegháború, három éve dübörgött a koreai - a két világrend közötti - proxy háború. Így leginkább az a fegyvernem számíthatott szinte korlátlan pénzügyi erőforrásra a kormányzattól, amely az atomfegyverek alkalmazására specializált rendszerek fejlesztésébe fogott - persze csakis az elrettentés jegyében. Ebből a lehetőségből pedig nem akart kimaradni a haditengerészet sem. A hajó- és tengeralattjáró-fedélzeti rakéták kifejlesztése azonban igen nehéznek és számos kudarccal terhelt folyamatnak bizonyult. Kézenfekvő volt a hajófedélzeti támadógépek alkalmazása erre a speciális feladatra, hiszen az amerikaiak számítottak mindig is e „műfaj” vezetőinek. Igen ám, de az 1950-es évek elején a North American csak a meglehetősen kis példányszámban gyártott, lassú, bonyolult felépítésű és üzemeltetésű AJ-1 Savage-t tudta felmutatni - a 3,3 méter hosszú, másfél méter széles és közel 5 tonnás Mark 4-es és a valamivel könnyebb Mark 6-os atomfegyverek hordozására - alkalmas hordozófedélzeti gépként.
A két, egyenként 2400 lóerős Pratt & Whitney R-2800-44W Double Wasp 18 hengeres léghűtéses csillagmotorral és a farokrészében egy 20 kN tolóerejű Allison J33-A-10 sugárhajtóművel felszerelt Savage-t pedig eleve átmeneti típusnak gondolták. Tudták ezt a nagy üzletben reménykedő North American vezetői is, így zöld utat kapott Frank G. Compton elképzelése, miszerint a pusztító erejű, szabadesésű bombákat egy olyan hordozógéppel tervezte párosítani, amelybe az akkor elérhető legmagasabb technológiai színvonalat jelentő berendezések, megoldások kerülnek beépítésre. Gyors megjegyzés: ez sikerült is, hiszen a Vigilante lett az első támadógép, amely digitális számítógépet használt a bombavetéshez és navigációhoz, emellett inerciális navigációs rendszere automatikusan együttműködött a Ku-sávban dolgozó, már korai talajkövető üzemmódra is alkalmas fedélzeti radarral és a kamerarendszerrel a még pontosabb helyzetmeghatározáshoz. A pilóta a fejmagasságban elhelyezett kijelzőn (HUD) megjelenő adatokkal dolgozhatott, és a gép az AN/ASB-3 célzóberendezés és a robotpilóta összekapcsolásával teljesen automatikus bombavetésre is alkalmas volt. S míg el nem felejtjük: az első, sorozatgyártott fly-by-wire kormányberendezés, illetve a változtatható geometriájú hajtómű-beömlő nyílások ugyancsak ezzel a típussal léptek be a katonai repülés világába.
Nos, a fejlesztők első és legnagyobb problémáját pont a nukleáris fegyver jelentette, helyesebben az annak detonációját követő események sora. A nagy hatóerejű robbanás feleslegessé teszi a nagyon pontos célzást és lehetőséget nyújt a „hajításos” bombavetésre. Cserébe viszont érkezik a közel hangsebességű lökéshullám, amit a támadónak illik elkerülnie. Így a gépnek képesnek kell lennie a transzszónikus sebességről gyorsan szuperszonikusra gyorsítania, megelőzendő, hogy utolérjék a gyorsan mozgó „légfalak”. A nagy robbanásig azonban el is kell jutni: a tervezők számára komoly falat volt annak megoldása, hogy a nagy távolságú és repülési idejű, de alacsony berepülés során a navigáció elég pontos legyen ahhoz, hogy egyáltalán bombázni lehessen a kijelölt célpontot.
Csodamasina
Az amerikai haditengerészet szubszonikus sebességű A3D Skywarrior bombázóit, az egyetlen „éles” hajófedélzeti felszállásra tervezett, startrakétával is felszerelt P2V-3C Neptune-jait és a már említett AJ-1/2 Savage támadógépeket a North American egyetlen új típussal szándékozta kiváltani, s ezáltal a legyártandó darabszámot is maximalizálni. Nagy vállalásnak tűnt ez, és a különleges feladat különleges megoldásokat igényelt. Az egyik specialitás a géptörzsbe, a két hajtómű közé épített lineáris bombakamra lett, mely a nagy repülési sebesség miatt kellett. A hengeres alakú kamrában egy „fegyvervonatnak” becézett szerelvényt helyeztek el: a Mark 28-as nukleáris fegyver mellé két pótüzemanyagtartály fért el. A „hajításos” támadás esetén a ledobható farokkúp után távozott volna a rekeszből minden, hiszen a hazarepüléshez az üres tartályokra sem volt már szükség. Érdekesség, hogy kidolgoztak és két FJ-4F Fury kísérleti gépen ki is próbáltak egy gyorsítórakétát is: ekkor a tartályokba üzemanyag helyett hidrogén-peroxid (H2O2) kerül, s egy AR-1 rakétahajtóművel, nagy repülési magasságon, a bomba elhajításakor a hangsebesség 1,6-szereséről kétszeresére gyorsíthatott volna a Vigilante. Mivel azonban a beépített hajtóművek is megfelelő tolóerőt adtak le, így ezt az ötletet elvetették.
A haditengerészetnek hamar megtetszettek a gyártó tervei, de számos ponton változtatásokat, továbbfejlesztéseket kértek a mérnököktől, többek között azért, hogy a gépeket szélcsendes időben is indítani lehessen a fedélzetről. A feladatkör szintén változott: az alacsony magasságú behatoló helyett magasan repülő, Mach 2-vel haladni képes, szuperszonikus bombázógépet akartak a tengerészek. A megrendelő diktál, így az új, jócskán átdolgozott tervek alapján 1958-ra már el is készült az első YA3J-1 prototípus, mely augusztus 31-én hajtotta végre szűzfelszállását az Ohio állambeli Columbus repülőteréről. A kísérleti gépekkel az akkor megszokottakhoz képest szinte zökkenőmentes volt a tesztidőszak, így 1959 januárjában már meg is született a megrendelés az első 55 darab A3J-1 bombázógépre. Mint már korábban említettük, számos „elsőséget” is hoztak az 1962-es egységesítéskor A-5A típusjelzést kapott gépek, például: a korábban nem elérhető fokú automatizálás és a fedélzeti berendezések fejlettsége miatt két főre csökkent a hajózószemélyzet létszáma is. A pilóta és a fegyverzet/rendszerkezelő a cég által kifejlesztett HS-1A katapultülésekkel tudott távozni a kabinból, ha a gép menthetetlenné vált.
A sorozatgyártású Vigilante-ekkel számos rekordot állítottak fel: 1960. december elsején a megfelelő ballisztikus pályaív kidolgozásával és alkalmazásával, s persze a kiváló teljesítményű General Electric J79-GE-8 utánégetős hajtóművekkel az A3J-1 egytonnás terheléssel közel 27 900 méteres magasságra kapaszkodott fel.
A kiemelkedő képességekhez kiemelkedően magas ár is társult, s ez végül megpecsételte a típus sorsát. Még hidegháborús mércével számítva is nagyon elszabadultak a költségek: az 1962-es pénzügyi évben 178, míg 1963-ban már több mint 200 millió dollárt emésztett fel a program. A honatyák szemét erősen szúrta a példányonként 9 millió dolláros beszerzési ár. Valóban, az egy tonna ledobott bombához szükséges költség a Vigilante esetében kiugróan magas lett, összehasonlítva az éppen hadrendbe álló A-6A Intruderekkel vagy a még olcsóbb A-4 Skyhawk-okkal. Nem segített az sem, hogy olyan nagyra nőtt szegény: a 23,3 méter hosszú, 16,16 méteres fesztávolságú 14,9 tonnás saját tömegű gép mozgatása és tárolása igazi rémálom volt a hordozófedélzeten, melyen nem sokat javított az a tény sem, hogy a szárnyak legvégét fel lehetett hajtani.
Ráadásul a haditengerészet légiereje az 1960-as évek elejére a vezérkari főnökök egyesített tanácsának döntése alapján kimaradt a stratégiai nukleáris elrettentési feladatokból, s a taktikai atomfegyverekre korlátozták az elérendő képességét. Észlelve a problémákat, a North American átfazonírozta a típust, így született meg az immáron ismét alacsonyrepülésben brillírozó, hagyományos bombákkal támadó A3J-2, majd A-5B jelzést kapott változat. A protogép 1962. április 29-én szállt fel. A továbbfejlesztésnél figyelembe vették az A3J-1-essel addig szerzett tapasztalatokat is, így erősebb lett a futómű, megnövelték a szárnyfelületet, a fékszárnyak méretét és a betölthető üzemanyag mennyiségét is - erről a jellegzetes, teljesen újratervezett, púpos tetejű törzshátsórész tanúskodik. A szárnyak alá a korábban külső póttartályok hordozására (igen ritkán) alkalmazott, két felfüggesztőpilon mellé még kettő került, s így megduplázódott a külső függesztéssel hordozható fegyverzet (925 kilogrammos Mk 84-es és 459 kilogrammos Mk 82-es bombák) mennyisége. Sőt, az árcsökkentést is bevállalta a gyártó: a „csupasz” A-5B-re 5 millió dolláros árat sikerült felajánlani. Mindez azonban kevés volt: a haditengerészet összesen 18 darab A-5B-re adott le megrendelést, s az 1962 szeptemberétől gyártott gépekből csak kettő lett hadrendbe állított bombázó: a többit már a gyártás során egy egészen új és sokkal sikeresebb változatra építették át…
Bomba helyett kamerák
A Vigilante legemlékezetesebb csatatere mindörökre Délkelet-Ázsia marad. A vietnami háború meg nem énekelt hősei lettek. Pedig a kamerákkal felszerelt RA-5C-k roppant veszélyes bevetéseket repültek, hiszen a vietnami erők pontosan tudták, hogy az amerikai bombatámadásokat rendszerint követi az eredmények kiértékeléséhez szükséges légi fotók elkészítése. „A kamera nem hazudik” - s az objektív felmérés alapján születhet meg a helyes döntés egy esetleges újabb támadás megtervezéséről, elrendeléséről és végrehajtásáról.
Ez azonban azt is jelentette, hogy valaki ismét ugyanott fog átrepülni, ahol korábban a bombázók: erre pedig a légvédelem bizony rá tudott készülni. Szomorú tény, hogy az RA-5C-kkel felszerelt századok szenvedték el arányaiban a legnagyobb veszteségeket a vietnami háború során.
Az RA-5C-t az 1962-es kubai rakétaválság tapasztalatai hívták életre. A fejlesztés gyors volt: egy A-5B változat kapott a törzse alá elhelyezett „kenuba” egy oldalra néző radart, illetve kameracsomagot. A protogép 1962 júniusában szállt fel, és a pozitív tapasztalatoknak köszönhetően 43 A és 18 B változatot alakítottak át, illetve 69 újonnan épített példány is készült. A gépekkel először 1963 decemberében a VAH-3 „Sea Dragon” felderítőszázad hajózói és műszakijai ismerkedhettek meg a gyakorlatban is.
Az új típus vadonatúj lehetőségeket is hozott. A hordozón vagy a repülőtéren kialakított integrált műveleti felderítőközpont (Integrated Operational Intelligence Center, IOIC) szakemberei olyan fotókhoz jutottak a gépről, amelyek minden egyes kockájára „rávésődött” a Vigilante ASB-12-es inerciális navigációs rendszeréből kinyert, igen pontos adatcsomag (a gép földrajzi helyzete, sebessége, magassága). Ezt a csomagot megkapták az oldalra néző radarral és a folyékony nitrogénnel hűtött, igen érzékeny AAS-21 infravörös szenzorokkal felvett képek is, így a különböző felderítési anyagokat minden eddiginél könnyebben lehetett egymással és a megfigyelt helyszínnel összekapcsolni. Az AAS-21 olyan kifinomult érzékelőkkel rendelkezett, hogy a beszámolók szerint egy gyakorlott elemző gond nélkül meg tudta különböztetni az élő növényzetet az álcázásra használt, levágott ágaktól, bokroktól, levelektől.
Az RVAH-5 „Savage Sons” század volt az első, amely hordozófedélzetre települve aktív bevetéseket hajtott végre az új típussal. Az első körútra 1964. augusztus 5-től került sor a Csendes-óceán térségében, az USS RANGER (CVA-61) fedélzetéről. Szinte napra pontosan a Tonkini-öbölben történt (vagy éppen csak kitalált) vietnami hajótámadással egy időben: a Vigilante háborúba indult. Nem lehetett könnyű helyzetben a haditengerészet: egyszerre kellett megoldania az olyan komplex, vadonatúj típusok hadrendbe állítását és harci körülmények közötti alkalmazásának rutinná tételét, mint a Grumman A-6A Intruder, az F-4B Phantom II vadászbombázó és az RA-5C felderítőgép. Ez utóbbiakat erősen féltették, hiszen akkori árakon példátlanul sokba - 14 millió dollárba - kerültek. Éppen ezért csak 1965 elejétől kaptak engedélyt arra, hogy Laosz és Dél-Vietnam után Észak-Vietnam felett is bevetéseket hajthassanak végre, így tehermentesítve a RANGER jóval kisebb, egy hajtóműves RF-8A Crusadereit.
Sajnos nem sokat kellett várni az első veszteségre sem: 1964. december 9-én az első, sorozatgyártott RA-5C zuhant le Dél-Vietnam felett, két hajózó életét követelve. 1965. július 20-án pedig megtörtént az első olyan baleset, amikor a helytelenül beállított fékezőkötél-rendszer miatt a fedélzetre érkező Vigilante a kötelet elszakítva a vízbe zuhant. A hajózóknak már nem maradt idejük katapultálni, így a pilóta, az RVAH-1 „Smokin’ Tigers” század parancsnoka és rendszeroperátora életét veszítette. Mivel a katapultok és a fékezőkötelek teljesítményének maximumára volt szükség a nagy tömegű gép indításakor és fogadásakor is, a hibás beállítások okozta balesetek végigkísérték a típus egész karrierjét.
Hamar kialakult az eljárási rutin: magányos repülések (ritkábban F-4B/J Phantom II vadászfedezettel) a légicsapások előtt (célfelderítés) és után (a csapásmérés eredményének kiértékeléséhez fontos képek elkészítése). A másik fő feladat a vízi és szárazföldi utak ellenőrzése, a járműforgalom felderítése és azonosítása. Az A-6A Intruderek és később az A-7 Corsair-ek támadásainak megtervezéséhez szükséges, a célpontok közvetlen környékét bemutató radartérképeket is a Vigilante-ek szállították, meghatározott időközönként „újralokátorozva” a kijelölt területeket. Néhány, erre a célra kijelölt gép feladata pedig az elektronikai felderítés volt: az AN/ALQ-161 berendezéssel felszerelt, így kisebb fedélzeti üzemanyag-mennyiséggel rendelkező példányok rendszeresen repültek Észak-Vietnam határai közelében, a felderítő lokátorok és a rádióadók jeleire és pontos helyzetére vadászva - hiszen az ALQ-161 is összeköttetésben állt az inerciális navigációs rendszerrel.
A fényképezést jellemzően négy kamera együttes alkalmazásával hajtották végre. Az első képrögzítő berendezés előre nézett, míg a másik három pontosan lefelé, az alkalmazott fókusztávolságnak megfelelő szögekben beállítva. Ha az időjárás megengedte, a Vigilante hazatérve, a hordozó felett áthúzva is készített felvételeket, így az ismert tárgyról és a hajón elhelyezett speciális jelzésekről készült felvétel segítségével bekalibrálhatóak lettek a kamerák. Rendszeresítettek többféle panorámakamerát is, de ezeket ritkán használták, hiszen alkalmazásukhoz nagy magasságban és egyenletes sebességgel, illetve irányban kellett repülni - aktív légvédelem esetén ez erősen ellenjavallott volt. A gyorsaság és a kisebb repülési magasság sem segített sokszor: Vietnam felett összesen 18 darab RA-5C veszett oda. Tizennégyet a csöves légvédelem „kapott el”, hármat a légvédelmi rakéták semmisítettek meg, míg 1972 decemberében Hanoi mellett egy MiG-21-es bizonyult eredményesnek a 156633-es számú amerikai gép ellen.
