Teljes cikk - 2015. november

Búcsúrepülés

A flotta mentőangyalai

Kárpáti Endre

Abrit Királyi Haditengerészet légiereje mint minden évben, az idén is megtartotta kitűnő légi bemutatóját a délnyugat-angliai Yeoviltonban. Az esemény azontúl, hogy kitűnően mutatta be a flottalégierő képességeit, ezúttal az itt található Westland repülőgépgyár centenáriuma előtt is tisztelgett.

Akárcsak repülőgépből, repülőnapból is sokféle van. A skála a szomszéd falu füves sportrepülőterén tartott helyi járatú eseményektől a többnapos, vadászgépek tucatjait és több műrepülőcsapatot is felvonultató nagyszabású air show-kig terjed. Vannak olyan specializált repülőnapok is, amelyek csak egy kisebb szeletét mutatják be a katonai repülésnek, de ezt olyan mélyen, amilyen mélyen a hétköznapi civil néző egyáltalán megismerheti.

Ez utóbbiak sorába tartozott a július 15-én megrendezett esemény is, amellyel egyszerre kettős évfordulóra is emlékeztek. Egyrészt, 75 esztendővel ezelőtt, 1940-ben vették használatba a flottalégierő (Fleet Air Arm) yeoviltoni támaszpontját, amely napjainkra a brit Királyi Haditengerészet két legfontosabb légibázisának egyikévé nőtte ki magát. Ugyanakkor pont egy évszázada készült el az első repülőgép a szomszédos Yeovilban annál a Westland Aircraft Worksnél, amelyet ma az AgustaWestland helikoptergyár egyik alapítójaként, na meg a brit flotta egyik legfontosabb beszállítójaként ismerünk.

A statikus soron nagyon szép felhozatalt láthattunk a centenáriumát ünneplő gyártó gépeiből, igaz, csak a második világháború utáni korszakból. A Westland már 1946-ban meghozta azt a döntést, hogy kivonulnak a merevszárnyú gépek piacáról, és kizárólag a helikopterekre koncentrálnak a jövőben. Ez akkor nagyon kockázatos húzás volt, viszont az előrelátást jól mutatja, hogy napjainkra jóformán már csak ez az egyetlen név a korabeli brit repülőgépgyártók közül, amely még létezik. Amerikai licencek átvételével kezdték az új technika meghonosítását, a statikus sorra jutott is egy Westland Sioux AH.1-es, amelyet máshol Bell 47-esként ismernek. A rácstörzsű gépből világszerte sok repül még, az üzemeltetése sem bonyolult, ellentétben a saját fejlesztésű Westland Wasp/Scout párossal. A hatvanas évek tengeralattjáró-elhárító és felderítőhelikopterét már gázturbina hajtja, de ez nem akadályozott meg pár gyűjtőt, hogy a negyedszázada leselejtezett gépek egy-egy példányánál legyőzzék az üzemeltetési nehézségeket, és azokat újra üzemképessé téve saját rotorján repüljék át a szép vonalúnak nehezen nevezhető masinákat Yeoviltonba. További rég kivont típusok mellett itt voltak a brit fegyveres erők jelenleg is használt helikopterei, illetve jó néhány a gyártó legújabb, friss típusaiból. Többek között vadonatúj, még átadásra váró AW-149-esek, az olasz harci kutató-mentők földi és égi jóval felszerelt EH-101-ese, brit Merlinek különböző változatai vagy egy belga NH-90-es.

A kiállítás másik fő témája természetesen a haditengerészeti repülés volt, amely Angliában azért komoly átfedésben van a Westland termékeivel. Nagyon sok különböző Sea Kinget lehetett látni a kommandósok szállítógépétől a mini-AWACS-ig, melyek döntő többségét jövőre kivonják a hadrendből. Német és brit klasszikus Lynxek mellett a típus vadonatúj továbbfejlesztése a Wildcat néhány példánya. A Királyi Haditengerészet csak maroknyi merevszárnyú géppel rendelkezik, de ha már nekik nincs, szerencsére jutott ide német és lengyel járőrgép. Érdekes módon az olasz és a spanyol flotta nem képviseltette magát, még az is lehet, hogy nem kaptak meghívást, nehogy megfájdítsák a helyi nézők szívét - ők ugyanis még repülik a Harriert, amit a britek pár éve elkótyavetyéltek, így az F-35-ös érkezéséig nem rendelkeznek igazi harci repülőgéppel. Mindenesetre a francia Aéronavale hozott Rafale M-et, és utoljára még Super Etendard-t is - ezt a típust is leállítják jövőre. A szárazföldi légierők felhozatalából a csatagépek nehézsúlyú veteránját és pehelysúlyú pályakezdőjét érdemes megemlíteni - az USAF A-10-eseit, illetve a Textron AirLand vadonatúj Scorpion harci gépét, amelynek a saját kockázatra kifejlesztett prototípusa egy európai bemutató körút végén jelent meg Yeoviltonban. Élőben látva meglepő volt a mérete, a korábbi képek alapján kisebb gépre számítottam. Noha a gép prototípushoz méltóan jól láthatóan kisipari módszerekkel készült, különösebb meghibásodás nélkül teljesítette a körútját. Egy gépről nem igazán lehet ránézésre komoly véleményt kialakítani, de Európa egy másik pontján (ahol szintén járt a Scorpion) hallottunk olyan vélekedést, amely szerint ott leginkább csak gyakorlógépként számolnának vele.

Míg a Scorpion valószínűleg a jövőt jelenti, addig a múlt idő képviselői is bőségesen kaptak helyet. Yeoviltonban található ugyanis a flottalégierő múzeuma, amelynek állományából ilyenkor ki szoktak gurítani egy-két régiséget a napsütésre. Azért nem a második világháború légcsavaros ritkaságaira kell gondolni, de azért napjainkban már Phantomot és Sea Harriert sem nagyon lehet máshol látni. Igaz, végül nem maradtunk légcsavaros legendák nélkül sem, ugyanis az üzemeltetési zónák egy részét egészen közel helyezték el a nézőkhöz, és az egyikben bizony ott vártak sorukra a Királyi Haditengerészet Történelmi repülőrajának gépei. A RAF-hoz hasonlóan a tengerészek is rendelkeznek egy olyan egységgel, amelynek egyetlen célja a hagyományok ápolása, a korábbi sikerek bemutatása. Ugyan elvileg ők nem részei a haderőnek, hanem hivatalosan egy független alapítványhoz tartoznak, de szintén Yeoviltonban állomásoznak, aktív tengerészek közül kerülnek ki a pilótáik, és lehetőség szerint sok más támogatást is kapnak az egyenruhásoktól. Noha rendelkeznek gázturbinás típusokkal is, de ezúttal olyan légcsavaros legendákat láthattunk itt, mint egy Fairey Swordfish vagy Hawker Sea Hurricane.

A repülőprogramot a helyi hagyományoknak megfelelően egy Sea King helikopter áthúzása nyitotta meg. A piros orrú kutató-mentő a Királyi Haditengerészet zászlóját hozta, most utoljára - a tervek szerint márciusban nyugdíjba vonul ez a változat. A sorban következő gépet viszont már régen selejtezték, de szerencsére azóta helyreállították: egy buborékkabinos, magas svancú Seafire XVII-es. A Griffon-motoros késői változat különösen harmonikus formáját szépen kiemelte a kétszínű festés - személyes véleményem szerint ez a legszebb példány a jelenleg repülő Spitfire-változatok közül. Nem ez volt a repülőnap programjának egyetlen Supermarine-vadászgépe, az Angliai csata emlékraj két példánnyal is beköszönt otthoni repülőteréről felszállva. A közös áthúzások után sor került néhány szemberepülésre is, ezt ettől a típustól eddig még nem nagyon lehetett látni. Kortársuk, a Sea Hurricane Yeoviltonból felszállva tartotta meg néhány áthúzásból álló bemutatóját, amelyre a lehető legjobb helyen került sor - ez a példány 1941-42 során az itt állomásozó 801. és 880. repülőszázadnál szolgált. A hatalmas torpedót cipelő Fairey Swordfisht a nagy sikerű tarantói rajtaütés egyik gépének színeire festették - 1940. november 11-én 21 lassú kétfedeles megtámadta az olasz flotta honi kikötőjét, és két gép elvesztése árán elsüllyesztettek egy csatahajót, valamint két másikat olyan súlyosan megrongáltak, hogy hosszú időre javításra szorultak. A repülőnapon a flottalégierő pilótáinak szabvány-hajózóegyenruhában kellett helyet foglalniuk a nyitott pilótafülkében, elég furcsán mutattak a bőséges huzalmerevítése miatt Cekkernek is csúfolt gépben a modern vadászgépeken is használt sisakokban. Ha ruházatuk nem is passzolt a 74 éves gépükhöz, ők adták elő a repülőnap egyik legszebb jelenetét, amikor a kétfedelessel lassan eldübörögtek a nézők előtt, a pilótafülkébe állított zászlórúdon a Királyi Haditengerészet lobogójával, miközben a két megfigyelő végig a nézők felé fordulva tisztelgett.

A múltidézés nem állhat meg 1945-tel egy brit repülőnapon, kaptunk gázturbinás típusokat is. Eredetileg ígértek egy norvég lajstromban levő MiG-15UTI-t is, amely sajnos műszaki okok miatt nem jutott el Yeoviltonba, így csak egy Vampire géppárral tudták megtartani visszafogott bemutatójukat a vikingek ivadékai. Sor került még egy De Havilland vadászra, mellyel szerencsére sokkal látványosabban repültek. A néhány éve még a Red Bull színeit viselő Sea Vixen visszakapta az eredeti festését, amellyel valóban sokkal jobban néz ki, mint amikor még egy doboz energiaitalnak öltöztették. Ráadásul az angolosan érdekes formavilágú vadász pilótája tisztességes bukfences-orsózós-belehúzós műrepüléssel kápráztatta el a nézőket. A két norvég és a brit kéttörzsű közös műsorszámban is fellépett, nem akármilyen sztárvendéggel: két áthúzás erejéig összeálltak az Avro Vulcan egyetlen működőképes példányával. A vadászok leszállása után az öreg nehézbombázó került egyet a környéken, vagyis beköszönt még két környékbeli repülőnapra (Angliában kicsit gyakoribbak az ilyen rendezvények, mint mifelénk…), majd végrehajtotta egyik utolsó bemutatóját. Ez ezúttal sem volt túl bonyolult, mennydörgő hanggal végzett áthúzások, amelyeket időnként egy látványos harcfordulóval zárt le. Noha úgy néz ki, hogy a bemutató után két és fél hónappal immáron végleg a földre kényszerült a gép, azért még az utolsó alkalmak egyikén sem csavarták meg a szokásosnál jobban a Vulcant. A hatalmas gép ezúttal itt fejezte be a programját, és a szervezők ügyes húzással gyakorlatilag a nézők közé gurították be a földet érés után, a kordonban úgy alakítottak ki egy öblöt, hogy oda beállva három oldalról is meg lehessen csodálni a hatalmas deltaszárnyút.

Nem csak a Vulcan volt az egyetlen sugárhajtóműves, amelyet Yeoviltonban most lehetett utoljára látni. A francia haditengerészet bemutatójában ugyanis a modern Rafale M mellett helyet kapott az öreg Super Etendard is. A két géppár először szoros rombusz alakzatban húzott el a nézők előtt, majd a Rafale-ok elmentek légterezni. A nyugdíjra váró nyilazott szárnyúak meglepően fordulékonyan manővereztek, láttuk őket egyszerre késben-tükörben repülve, és előadták az általában csak műrepülő-kötelékektől látott figyelemmegosztó trükköt is: az egyik gép teljesen kipakolva, nyitott futóval, fékszárnnyal és horoggal lassan érkezik balról, magára vonva a tekinteteket, miközben egyszer csak a másik irányból teljes gázzal váratlanul elsüvít vele szemben a társa. Nem egy tipikus vadászgépes manőver. Távozásuk után a Rafale-ok is végrehajtottak néhány géppáráthúzást, bár itt inkább a nagyon erőteljes és időnként erősen szögletes szóló manővereken volt a hangsúly. Toló- és hangerőből a RAF büszkeségénél, a Eurofighter Typhoonnál sem volt hiány. Az egyetlen tereptarka példányukat hozták el, bár ez nem egy mélyrepülésre optimalizált kísérleti festés volt, hanem tisztelgés az Angliai csata hősei előtt: annak a Hawker Hurricane-nek a jelzéseit viselte, amelyben Eric Nicolson megszerezte a vadászrepülő-parancsnokság egyetlen Viktória-keresztjét, a legmagasabb rangú brit kitüntetést.

Egy ilyen méretű repülőnapra már dukál legalább egy műrepülő-kötelék is, most hármat is kaptunk. Az itt elvárható Red Arrows mellett a spanyol Patrulla Águila és a Royal Jordanian Falcons is megtartotta bemutatóját. De bármennyire is füstölték tele az eget gyönyörűen vagy tépték darabokra dobhártyánkat a vadászgépek, Yeoviltonban a házigazda helikopterek voltak a sztárok, ők voltak a legfontosabb és legérdekesebb résztvevők.

Nemcsak látható, de szerencsére hallható is volt egy öreg, ma már civil UH-1-es a jellegzetes csattogásával. Szintén polgári gép volt, szintén különleges hanggal az AgustaWestland AW609 VIP-szállító egyik prototípusa. A civil masina alapvetően nem mutatott be semmi műrepülést, forgolódott kicsit függeszkedésben a nézők előtt, meg végrehajtott néhány igazán gyors áthúzást - csak míg az előbbit felhajtott rotorokkal, helikopter-üzemmódban, addig az utóbbit előrebillentve, repülőgépként. Na, ez az átmenet volt az igazi kunszt, ugyanis egy aprócska konvertiplán prototípusáról van szó. Kíváncsi vagyok, a miniatűr Osprey megállja-e majd a helyét a polgári piacon. A technikai megvalósíthatóságához nem fér kétség, ellentétben a gazdaságosságához. A forgószárnyasok másik méretosztályában a Királyi Légierő CH-47-ese ismét elképesztően látványosan repült. Megdöbbentő volt nézni a nagyméretű gépet, amint rendkívül szűken hullámvasutazott föl-le cikázva, illetve ahogy a két hátsó kerekével a földön gurulva elemelkedett és kifordult - végig hátrafelé haladva!

A hadsereg légi hadteste (Army Air Corps) egy AH-64-es géppárral, vagy ahogy itt ismerik, Apache AH.1-essel tartott látványos demonstrációt, amelyben földi pirotechnikával alaposan megtámogatva mutatták be a gépek alkalmazását, miközben a hangszórókból szólt a két gép közötti rádiózás.

A helyi helikopterektől három bemutatóra is futotta. Az első a Black Cats nevű géppár volt, amelyet az idén fegyvereztek át a Westland Lynxről annak továbbfejlesztésére, a Wildcat HMA.2-esre. Már önmagában az elég komoly precizitást igényelt, ahogy a két gép farkasszemet nézve elkezdett körben forogva emelkedni, de ahogy aztán a végén egymással szemben meredek zuhanásba nyomták át a helikoptereket, amely közben ügyesen elkerülték egymást, az már kimondottan látványos volt.

A következő helyi bemutatónak is Lynxek voltak a főszereplői, egészen pontosan két régi Lynx HMA.8-as és két Wildcat futamította meg a tengeri kalózokat, akik egy targonca által vontatott gumicsónakban jelentettek komoly fenyegetést a nemzetközi hajózásra. Valószínűleg nem az aszimmetrikus hadviselést akarták azzal példázni, hogy amíg a bekötött fejű gonoszok vigyorogva középkori flintákkal és kardokkal hadonásztak a helikopterek felé, azok a 12,7 mm-es ajtógéppuskákkal viszonozták a tüzet, ismét megdolgoztatva a pirotechnikusokat. Igaz, tisztességes légvédelmi muskéták lehettek a kalózoknál, mert a végső csapás előtt a Lynxekben teljes erővel rátenyereltek az infracsapdaszórók indítógombjára, mielőtt a gumicsónak eltűnt volna egy hatalmas robbanás füstgomolyagja mögött.

Az eddigiek látványosságban azonban elhanyagolhatók voltak a repülőnap legutolsó programpontjához, a közel félórás harcászati bemutatóhoz viszonyítva. A nem mindennapi látványosság előjeleként az utolsó bemutatók alatt a repülőtéren innen is, onnan is helikopterek emelkedtek a levegőbe, majd eltűntek a várakozási légtérben.

Az utolsó vadászgép-műrepülés után napjaink szcenárióinak megfelelően rövid tűzharcot követően a földön terroristák civileket ejtettek foglyul. Gyors felderítés után egy szintén jövőre kivonásra kerülő Sea King HC.4-es géppár érkezett. Ezt a változatot, amelyet a támasztóúszók hiányáról lehet egyszerűen felismerni, a brit tengerészgyalogosok és különleges erők szállítására hozták létre. A Junglie becenevű gépek viszonylag magasan, legalább 50 méteren függtek, és onnan ereszkedtek le gyorskötélen az első kommandósok. A felderítőket kirakó gépek távozása után két nehéz géppuskás Wildcat fedezete mellett igen intenzív fékezéssel két-két Junglie és Lynx érkezett, melyekről már csak néhány méter magasról ereszkedett le hasonló módszerrel egy nagyobb erő. A leendő leszállózónát biztosító csapat azonban már a terroristák frissen beérkező páncélosával került szembe, amellyel nem bírtak el - ideje volt a szárazföldiek Apache-ait bevetni, összhaderőnemivé téve a műveletet.

A fák között nagyon alacsonyan érkező két harci helikopter nagy robbanással semlegesítette a lánctalpast. Balról ismét rotorzaj, a RAF-tól az előző évben átvett négy haditengerész Merlin HC.3-as (amelyekkel a Junglie-ket váltják le) a vadonatúj Wildcatek fedezete alatt leszállt, hogy kirakják a túszszabadítással megbízott tengerészgyalogosokat.

Előttem az utódom: két Junglie külső függesztéssel hozta az utánpótlást, de közben az ellenség is erőre kapott. Ekkor a haditengerészek egyik Hawkja (mert nekik is van néhány, nem csak a RAF-nak) a hangosbemondó szerint „a néhány év múlva hadrendbe álló F-35-öst szimulálva” gépágyús rácsapást hajtott végre - a jövőképpel nincs gond. Szemből további Junglie-k közelítettek a „fű alatt”, mikor nagy füstcsíkkal egy hadgyakorlatokon is használt légvédelmirakéta-imitátort lőttek fel a terroristák, így a helikopterek kitérő manőverre kényszerültek, miközben egyszerre lőtték ki egymás mellett az összes infracsapdájukat. Ismét be kellett hívni az Apache-okat, amelyek a korábbiaknál is nagyobb robbanásokkal fogták le az ellenséget, majd azok elnémítása után két Lynx ismét intenzív lassítással érkezve fedélzetére csörlőzte a sebesülteket. Majd a legvégén két irányból belebegtek a helikopterek a nézők elé, mind a tizennégy (ismétlem: 14) forgószárnyas, megálltak velünk szemben, a pirotechnikusok eldurrantották mögöttük az utolsó, hatalmas tűzfalat, majd a pörgős, hihetetlenül látványos műsor végén egyenként mindenki elrepült, hogy leszálljon. Mi pedig felvettük a földről az állunkat.