Teljes cikk - 2022. január

Európa nyilai

A magyar Gripenek új légiharc-rakétái

Trautmann Balázs

Óriások ellen nehéz küzdeni. A legenda szerint Dávidnak sikerült, de leszögezhetjük: ritka az ilyen győzelem. Nem egyszerű az ezer részre szabdalt európai védelmi ipar helyzete sem, ha mondjuk a légiharc-rakéták (nyugati) piacán fennálló amerikai hegemónia ellen akar eredményesen fellépni…

Főleg, ha ez a tengerentúli túlerő már sok-sok évtizedes múltra tekint vissza. Márpedig a kis hatótávolságú, infravörös rakéták területén ez a helyzet: akad egy 1953 óta gyártott és folyamatosan fejlesztett fegyver, amelyet Sidewinder néven ismerünk. Ez gyakorlatilag a NATO és a nyugatbarát (vagy legalábbis érdekszövetséges) légierők vadászgépeinek alapfegyverévé vált az elmúlt 60 esztendő során. Az AIM-9X Block II-es persze már kevés részletében azonos a Tajvani-szoros felett, majd Vietnamban bemutatkozott, korai B változatokkal, de a „Csörgőkígyó” a mai napig a legütőképesebb és az eladási adatok alapján a legnépszerűbb fegyvernek számít kategóriájában.

Európai szemmel nézve hasonló történet a közepes/nagy hatótávolságú, aktív radarvezérlésű légiharc-rakétáké is. Mint ismeretes, az AIM-7 Sparrow félaktív vezérlésű fegyver az 1960-as évek elejétől sok-sok évtizeden át a nyugati vadászgépek legfontosabb tűzeszköze volt. Őt követte a Magyarországon is jól ismert, a kecskeméti JAS-39EBS HU Gripen vadászbombázó repülőgépeken is használt, de hamarosan a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezrednél az amerikai-norvég NASAMS-rendszerrel is hadrendbe álló AIM-120 AMRAAM, mely a röppálya végén immár saját radarfejével tapad rá a kijelölt célpontjára. Ezt az eszközt a modernizált F-4E/F Phantom II-esektől „felfelé” gyakorlatilag minden amerikai vadászgép alkalmazza, sőt a már említett JAS-39 Gripen mellett az igazán európai Eurofighter Typhoon-család alapfegyverzetének is számít.

Kellene valami…

…aminek a tervezése, a gyártása, a szoftverkódja, az értékesítési joga - mindene valóban európai. Ez a gondolat korántsem friss, hiszen azért beszélhetünk európai légiharc-rakéták fejlesztésének, gyártásának múltjáról is. A gyökerek egészen a II. világháborúig, a különböző, korukat megelőző német elgondolásokig nyúlnak vissza. A háború menetét azonban ezekkel sem sikerült megfordítani, így a stafétát a franciák vették át - és ha őszinték akarunk lenni, maguknál is tartják - az 1950-es évek óta. A Matra gyár termékei közül az R.550 Magic és a továbbfejlesztett Magic II-es jelentette az első, a Dassault Mirage-családon kívül is szélesebb körben elterjedt, infravörös önirányítású, kis hatótávolságú rakétát. Ezt követte az MBDA MICA-család, mely a szovjet-orosz hagyományoknak (és persze a nem túl sikeres, félaktív radarirányítású, korai AIM-9C-nek) megfelelően rögtön két, infravörös és aktív radarvezérlésű változatban jelent meg. Az Egyesült Királyság Firestreak, Red Top, majd a ma is hadrendben álló AIM-132 ASRAAM rakétái sem terjedtek el igazán, még annyira sem, mint a francia Matra, majd később az MBDA megoldásai.

Hasonlóan lehangolónak tűnhet a kép a közepes és nagy hatótávolságú, fél- vagy teljesen aktív vezérlésű rakétáknál is. A Matra R.530 és Super 530F/D mellett a brit Skyflash és az olasz Aspide említhető: ez utóbbiak viszont a jó öreg AIM-7 Sparrow-ra alapultak, nem önálló módon készültek.

Az egyre szorosabban együttműködő Európai Unió politikai és katonai vezetése számára mind fontosabbá válik a saját lábra állás és az önellátás a fegyverek és más haditechnikai eszközök területén. Ennek látványos és az exportpiacok szempontjából létfontosságú területe a vadászgépek légiharc-rakétáinak „saját kézbe vétele”. Bár az alapok ehhez - mint a fentiekből azért kiolvasható - adottak voltak, de ugyanúgy a folyamatba kódolt konfliktusok is - ám erről majd később...

IRIS-T, a sikersztori

Kezdjük a jelen - európai mértékkel - meglepően sikeres fegyverével, az IRIS-T-vel. Az alaphelyzet első pillantásra teljesen egyszerű: mind az AIM-7 Sparrow, mind az AIM-9 Sidewinder utódtípusra várt az 1980-as években, a hidegháború végső(?) évtizedében. Ekkor már javában dolgoztak Európában is a továbbfejlesztett amerikai F-15C Eagle-k, megjelentek az F-16C Block 25-ösök, de rengeteg F-4 Phantom II-es és számos F-104G, illetve olasz F-104S Starfighter is készült a Varsói Szerződés légierejét tizedelni. Ehhez azonban modern fegyver is kellett, például egy, az eddigieknél jobb manőverezőképességű, érzékenyebb infravörös keresőfejjel rendelkező légiharc-rakéta. Ennek kifejlesztését az Egyesült Királyság és a Német Szövetségi Köztársaság „nyerte el”, hiszen - mint már említettük - Nagy-Britanniában jelentős tapasztalatok gyűltek össze az ilyen rendszerek tervezése, építése és gyártása során. A németek pedig - hát, ők a németek - saját légi iparral, ráadásul precízek és remek mérnökök, no és persze ne felejtsük el, hogy a britekkel közösen ekkor már nyakig benne voltak a későbbi Eurofighter Typhoon-programban.

Látható tehát, hogy egy több európai országot érintő és ráadásul meglehetősen bonyolult projektről van szó. Ezért sem meglepő, hogy maga a fejlesztés is igen hosszadalmasra és számos érdekes csavarral bonyolítottra sikerült. A név szinte mindent el is mond magáról a fegyverről: IRIS-T, azaz infravörös képalkotó keresőfejű, a gázsugár eltérítésével manőverező rakéta (Infra Red Imaging System Thrust Vector-Controlled). A minden eddigi rakétánál jobb fordulékonyság már a kezdetektől a legfontosabb követelmények egyike volt, és a mérnökök számításai szerint ezt hagyományos kormányfelületekkel nem lehetett volna elérni - így a hajtóműből kilépő gázsugár „eltérítésével” megy a rakéta arra, amerre a feje irányítja. A modern elvárásokhoz egy régi, 1968 és 1980 közötti fejlesztést vettek elő: a brit Hawker Siddeley Dynamics SRAAM (Short Range Air-to-Air Missile) elképzelését. A kifejezetten a közeli, manőverező légi harchoz szánt, egyedi megoldásként kettős tubusból indítható és egy speciális, szintén a távozó gázsugár elterelésével irányított eszköz prototípusával 1974 és 1977 között több kísérleti indítást végeztek, de végül nem lett belőle hadrendbe állított rakéta. Viszont remek alapot jelentett egy új fegyver építéséhez, amelyben a német fél vállalta az új keresőfej kifejlesztését, a hátsó rész megalkotása pedig maradt brit feladat. A projekt haladt a maga útján, amikor bekövetkezett egy erősen váratlan fordulat: a Nyugat megnyerte a hidegháborút. Ez nem csupán a védelmi költségvetésekre jelentett óriási csapást, de a két Németország egyesítésével (pontosabban a Német Demokratikus Köztársaság beolvasztásával az NSZK-ba) igen jelentős mennyiségű hadianyag is gazdát cserélt. Többek között a keletnémet légierőnek korábban leszállított MiG-29A-k és a NATO-szerte rettegett R-73-as (AA-11 Archer) infravörös légiharc-rakéták, melyek a korukat megelőző sisakcélzó rendszerrel együttműködve egészen hihetetlen képességeket biztosítottak a remekül manőverező MiG-29-eseknek. Ez nem kerülte el az új tulajdonosok figyelmét sem…

Érdekes módon az IRIS-T megszületésének másik fontos oka egy vizsgálatsorozat volt, melyet a német védelmi minisztérium rendelt meg még az 1980-as években. Ekkor még mindenki a nagy keleti-nyugati összecsapásra készült, ami hadműveleti méretét tekintve kis légtérben jelentett volna rengeteg katonai repülőgépet, amelyek persze igyekeznek minél jobban rejtőzködve, a terep adta lehetőségeket kihasználva és/vagy aktív elektronikai hadviselést alkalmazva repülni. A vizsgálatok megállapították, hogy kiépített, földi telepített és mobil radarhálózat ide, E-3 AWACS-ek oda, a légi helyzetkép egy ilyen tömegháború esetén olyan zűrzavaros lenne, hogy bizony a biztos célazonosítás szinte lehetetlenné válása miatt eleve megkérdőjeleződik a látóhatáron túli, félaktív vagy aktív lokátorvezérlésű rakéták alkalmazása. Ehelyett a feltételezettnél is nagyobb szerepet kap majd a vizuális azonosítás és ebből kifolyólag a manőverező légi harc. Erre viszont a brit kívánalmaknak megfelelően a manőverezőképesség helyett inkább a minél nagyobb hatótávolság felé elcsúszó AIM-132 ASRAAM már nem felelt meg. Legalábbis a német értékelés szerint, ezért 1989-ben szakítottak a felek, és elindult a „germán megoldás”, azaz a későbbi IRIS-T önálló kidolgozása. Sokáig azért nem maradtak vele egyedül, hiszen néhány esztendőn belül már Görögország, Kanada, Olaszország, Norvégia és Svédország is csatlakozott a sokat ígérő programhoz. 1996 augusztusában már az új, továbbfejlesztett infravörös keresőfejjel átépített Sidewinderekkel hajtottak végre sikeres lövészeteket a Luftwaffe F-4F Phantom II-es vadászbombázójáról. 5 kilométeres távolság az erős hőt termelő cink-szulfid töltettel ellátott, Dornier Do-Sk6 vontatott céltárgytól, 50 fokos eltérés indításkor a rakéta hossztengelyéhez képest - kiemelkedő értékek voltak ezek akkor. 1997 októberében a királyi holland légierő szoftveresen „megpiszkált” F-16 Falconja - a német Bodenseewerk Gerätetechniktől kölcsönkapott keresőfejjel és a holland pilótáknak szánt sisakcélzó rendszerrel - már légi teszteléseket hajthatott végre. Ez jól jött persze a német félnek is: az akkor már igen nagy számban rendszeresített F-16-os típus óriási piacot jelenthetett az új rakétának.

A véglegesnek szánt kialakítású IRIS-T-vel 2000 októberében zajlott le az első éleslövészet a görög légierő F-16-osainak aktív segítségével. Ezek során több sebességtartományban és túlterhelési érték mellett vizsgálták a rakéta leválását és az indulást. Ami számunkra érdekes: JAS-39 Gripenről először 2007. június 12-én indították a típust a Vidsel melletti lőtér felett.

Mint minden fejlesztésnél, itt is számos kisebb-nagyobb probléma merült fel, melyek esetünkben elsősorban a hajtóművet és az irányítás területét érintették. Végül elkészült a 2000-es évek elején legjobbnak tartott kis hatótávolságú infravörös önirányítású légiharc-rakéta. Gyártása során valódi nemzetközi csapatmunkát láthatunk: a legnagyobb szelet természetesen Németországé, de a projektet fővállalkozóként kézben tartó Diehl BGT Defence mellett olasz, svéd, görög kanadai és norvég beszállítók alkatrészeit is magában foglalja a kész rakéta, melyet 2005 decembere óta hordozhatnak a vadászgépek. A 88 kilogrammos tömegből 11,4 kg a robbanótest, melyet csapódó és Ku-sávban dolgozó radarral működő közelségi gyújtó indít be. A rakéta - együttműködve a különböző sisakcélzó-rendszerekkel, az alkalmazó vadászbombázók fedélzeti rádiólokátorával, a beépített vagy függesztett infravörös célkereső és -követő berendezésével (mint amilyen a Typhoon-on a szélvédő előtti EuroFIRST PIRATE) és akár a gépek önvédelmi rendszerével (a besugárzás irányát a célzáshoz felhasználva) - képes a célpontját az indítás után befogni saját infravörös keresőfejével. Mindez igen nagy taktikai rugalmasságot biztosít alkalmazójának a légi harc során. Igaz, éles bevetéséről nincs megbízható információ, de egyes értesülések szerint a szaúd-arábiai légierő Typhoon-jai alkalmazhatták már - a polgárháború sújtotta Jemenből indított drónok ellen.

A vetélytársaihoz képest alacsony ár mellett az IRIS-T képességei (manőverezés, zavarvédettség, hatótávolság) tették lehetővé, hogy meglepően széles körben felhasználhassák. Így a már sokat emlegetett Eurofighter Typhoon-ok mellett a Panavia Tornado-k, a JAS-39 Gripenek, az F-16C/D/E/V Falconok, az EF-18 Hornetek és a thai F-5E/T-k hajózói is találkozhatnak a rakétával munka közben.

Sőt, a francia MICA-hoz hasonlóan a Diehl egész légvédelmi termékcsaládot épített a típus köré. A többrétegű, komplex légvédelmi megoldás elemei a 12 kilométeres hatótávolságú IRIS-T SLS, a 40 kilométerre is hatásos SLM és a 80 kilométeres távolságra tervezett SLX rendszerek.

Messzebbről, gyorsabban!

Az MBDA gyártotta Meteor talán legfontosabb képessége, hogy bejuttatta Európát abba a nagyon is szűk körű klubba, mely a modern, aktív radarvezérlésű, a látóhatáron túli célok ellen is bevethető légiharc-rakéták gyártóit tömöríti. Természetesen az AIM-120 AMRAAM exportsikereit és piaci részesedését egyelőre nem fenyegetik érdemben a Meteor-eladások, de valahonnan el kell indulni. Számunkra és persze a kecskeméti hajózók szempontjából mindenképp bíztató, hogy a rakéta legelőször a svéd légierő JAS-39C/D Gripen vadászbombázóin állt hadrendbe 2016-ban. Megtörtént tehát az integráció mind hardveres, mind szoftveres területen, így elméletileg egy hazai beszerzést követően könnyen és jelentős mértékben nőhetne meg a magyar Gripenek légiharc-képessége is.

A lehetőségek helyett ugorjunk vissza a múlt megtörtént eseményeihez. A sztori itt is az Egyesült Királyságból indul, ahol az amerikai segítséggel elkészült, a brit Tornado ADV és F-4K/M/J(UK) Phantom II-esek alapfegyverzeteként ismert, félaktív radarvezérlésű Skyflash utódját tervezték kifejleszteni. Nem véletlenül, az Eurofighter 2000-hez mindenképp új légiharc-fegyverzet kellett, mind hazai felhasználásra, mind az exportpiacra. Már ekkor a jövőbe láttak a Staff Requirement (Air) 1239 (SR(A)1239) nevet kapott dokumentum - mely a leendő fegyverrel kapcsolatos elvárásokat tartalmazta - készítői: gyakorlatilag a vadászgéptől a drónokon át a cirkálórakétákig mindent le kellett tudnia küzdeni az új, 2000-ben hadrendbe állítandó csodafegyvernek. Ráadásul a brit elemzők szerint még az 1990-es évek elején igencsak kimagasló képességűnek tartott AMRAAM-ról is azt állapították meg, hogy annak tudása már nem megfelelő az új, kiemelkedően jó manőverezőképességű MiG-29-esek és Szu-27-esek ellen. Pedig az egyik jelentkező éppen a Hughes lett egy, a brit igényeknek megfelelően továbbfejlesztett AIM-120-assal. Vetélytársként a hazai BAE vezette konzorcium (melyben a Saab, GEC Marconi Dynamics és az Alenia vett részt) indult, mely az S225X nevet kapott ajánlatot dolgozta ki. 1994-ben a német Daimler-Benz Aerospace jelentkezett saját, A3M elképzelésével. Az idők változtak: a már említett, a végfázisban fontos kiváló manőverezőképesség mellett a hatótávolság, az elektronikai ellentevékenységgel szembeni ellenállás is fokozatosan előtérbe került. Végül hosszadalmas tárgyalások és alkudozások árán a BAE tudott 1996-ra egy olyan csapatot összehozni (Matra, Daimler-Benz LFK, Saab, Alenia és a GEC Marconi), amely képes volt megalkotni az immár Meteor néven ismert fegyvert, amivel szemben már csak a Hughes ajánlata állt. A csapatbővítés mellett kulcsfontosságúvá vált az az 1998. júliusi egyezmény, melyben az Egyesült Királyság, Németország, Olaszország, Spanyolország és Svédország vállalta: ha a britek a típust választják, ők is ezt fogják alkalmazni. 1999-ben Franciaország is csatlakozott, nyitott pénztárcával: a fejlesztési költségek 20 százalékát vállalták magukra. Érdekes mellékszál: Svédország 1998-ban kilépett, majd 1999-ben visszatért.

A győzelmet 2000 májusában hirdették ki, s az ekkorra már az MBD néven működő vállalatba tömörült Matra, BAE Dynamics, Alenia és GEC Marconi megkezdhette a fejlesztés és tesztelés hosszú folyamatát, majd a 2001-ben csatlakozó Aerospatiale-val a mai MBDA-ra kiegészülve a felkészülést a sorozatgyártásra. Erre, illetve a Királyi Légierő számára szánt rakéták legyártására 2002-ben 1,2 milliárd angol fontot kaptak a brit kormánytól.

2004-ben lezárultak a szélcsatornában végzett aerodinamikai vizsgálatok, majd a Meteor első repülésére 2005. szeptember 9-én, a francia haditengerészet egyik Rafale M vadászgépén került sor. 2006. május 9-én történt az első, még nem éles rakétaindítás Vidsel felett, egy JAS-39 Gripenről. Az első, gyakorló légi cél elleni indításra egészen 2015. április 28-ig kellett várni: ekkor egy Rafale küzdötte le a kijelölt célpontot a Biscarrosse melletti tengeri lőtér felett.

A rakéta legkülönlegesebb része a kettős meghajtás: az indítást követően egy kis méretű hajtómű gyorsítja fel a Meteor-t, majd a hangsebesség elérésekor ez leválik, és a fő torlósugár-hajtómű veszi át a feladatot. A mérnökök szerint a rakéta így háromszor akkora mozgási energiával rendelkezik még a becsapódás előtt is, mint hagyományos meghajtású vetélytársai. Ezáltal a célba vett légi járműveknek sokkal kisebb esélye van a menekülésre - főleg a rakéta és az őt indító Eurofighter és Gripen közötti, a célpontokat vagy azok helyzetét frissíteni képes adatkapcsolatot is figyelembe véve.

A jelenlegi fegyverpiaci trendek alapján az MBDA számára kiemelten fontos, hogy a lassan a nyugati légierők alapvadászgépeként szolgáló F-35 Lightning II-esek is képesek legyenek a szóban forgó típust alkalmazni belső fegyvertárolójukból. Ehhez a rakéta kormányfelületeit kell megváltoztatni: a tervek szerint ezt egy „átépítő készlettel” tudják majd megoldani az F-35-ös üzemeltetők. Japánban ennél tovább mennek: itt az az elképzelés, hogy a Mitsubishi Electric AAM-4B gallium-nitrid technológiát alkalmazó aktív radaros keresőfejét is integrálják a Meteor-hoz.