Teljes cikk - 2017. augusztus

Fehér csillagos születésnap

Az amerikai légierő története - 1. rész

Trautmann Balázs

Kevés olyan komoly katonai vagy biztonságpolitikai feladat van, melynek kezelésében nem vesz részt az amerikai légierő a maga sajátos eszközeivel, módszereivel. Bár a levegőből valóban nem lehet megnyerni egyetlen háborút sem, de az idén 70 éves haderőnem nélkül nincs kivívott győzelem, sem sikeres NATO-művelet.

Az amerikai légierőt 1947. szep­tember 18-án alapították meg az 1947-es nemzetbiztonsági törvény beiktatásával. Mára a világ vezető légierejévé nőtte ki magát, de az idáig vezető út bizony sok minden volt, csak nem zökkenőmentes…

Kezdetek

1907. augusztus 1-jén az amerikai hadsereg távközlő erői (us army signal corps) keretében létrejött egy aprócska, akkor forradalmian újnak számító csapat, az aeronautikai osztag. „Mindenért felelnek, ami a katonai légballonokkal, légi gépezetekkel és minden hasonló szerkezettel kapcsolatos” - szólt a parancsuk.

Az első, igazi repülőgép kipróbálására sem kellett sokat várni. 1908. augusztus 20-án a Virginia állambeli Fort Myer mellett szállt fel egy Wright Model A. Sajnos az első, tragikus repülőbaleset hamar megtörtént: Orville Wright a hadsereg júniusban kísérleti célokra megvásárolt Model A gépével szeptember 17-én lezuhant. Utasa, Thomas Selfridge hadnagy életét veszítette.

1909. augusztus 2-án állt hadrendbe a hadsereg első, az „1-es számú repülőgép” jelzést kapott, továbbfejlesztett Wright Flyere.

1913-tól már megindult a „légjárók” szervezett formában történő kiképzése is. Sőt, a kiképzés alatt álló pilótákat és megfigyelőket már kora tavasszal Texasba vezényelték át, ahol a 2. hadosztály hadgyakorlatát kellett támogatniuk. Itt állították fel március 3-án Charles DeForest Chandler százados vezetésével az 1. ideiglenes repülőszázadot, mely az első igazi egysége lett a leendő amerikai légierőnek. Az úttörő csapat 6 tiszt pilótát, 51 altisztet és legénységi állományú katonát, valamint 9 repülőgépet jelentett. Az elsőség megmaradt: december 8-án ugyanis eltűnt az „ideiglenes” jelző, s az alakulat tovább folytatta munkáját. Az alegység a mai napig hadrendben áll, az 1. felderítőszázad jelenleg a 9. felderítőezred alárendeltségében, a kaliforniai Beale légi támaszponton dolgozik. Feladata a Lockheed U-2S és az RQ-4 Global Hawk típusokra kerülő hajózók és specialisták képzése.

Az új alakulat első, éles felderítő bevetéseire Mexikó ellen 1916. március 16-tól került sor, ahol a rendelkezésre álló Curtiss JN-3-asok számos hiányosságára derült fény. A fa légcsavarok megrongálódtak a folyamatos nagy hőségtől, az erős, gyakran viharos szelek és a 3-4000 méteres hegycsúcsok miatt a kis teljesítményű, a gyakori porviharok miatt amúgy is elgyötört motorokkal felszerelt JN-3-asokkal lehetetlen volt a hegyvidéki szorosokban a mexikói banditákat felderíteni.

Közben persze 1914. július 28-án kitört az első világháború, melytől az Amerikai Egyesült Államok egészen 1917. április 6-ig távol tudta tartani magát. 1914. július 18-án az aeronautikai osztag mellé egy repülési részleget is felállítottak, melynek feladata volt minden légi jármű beszerzése, azok felszerelése, beleértve a fegyverzetet, a kamerákat és a rádiórendszereket is. A kiképzés is az új részleg feladata lett, legyen szó pilótákról, megfigyelőkről vagy a repüléssel kapcsolatos más katonákról, rendfokozattól függetlenül. A régi szervezet is megmaradt, de már csak a részleg washingtoni irodájaként működött tovább.

A világháború kitörésekor az 1. repülőszázad volt az amerikai hadsereg teljes légi felderítő képessége. Ez egészen pontosan 12 tisztet, 54 altisztet és legénységi állományú katonát, valamint hat működőképes Curtiss JN-3-as repülőgépet jelentett. A legnagyobb problémát a repülőgépek alacsony száma okozta. Már az első világháború korai szakaszában világossá vált ugyanis: egy katonai századnak legalább 12 első vonalbeli, 12 helyettesítő és 12 tartalék repülőgéppel kell rendelkeznie a folyamatos bevethetőséghez. Ezt az 1. repülőszázad még 1915 decemberére, a közelgő mexikói hadjárat előtti hónapokra sem érte el: 23 gép, 44 tiszt és 224 egyéb rendfokozatú katona alkotta az egységet ekkor. A kevéssé sikeres első harci alkalmazás, illetve az európai nagy háború tapasztalatai miatt az amerikai hadsereg repülőcsapatainak gyors és azonnali fejlesztésére volt szükség. Az 1916. októberi tervek már 24 repülőszázad (hét a hadsereg, 12 nemzeti gárda és öt a partvédelem kötelékében) mellett tüzérségi megfigyelésre alkalmas ballonos alakulatok felállításáról szóltak. 1917 első negyedévében már mind a 24 századot megalakították, de még mindig csak az 1. repülőszázad személyi és gépállománya volt feltöltöttnek nevezhető. Nos, nagyjából ilyen „légierővel” lépett be az Egyesült Államok az I. világháborúba az antanthatalmak oldalán.

A nagy háború öröksége

Némi jogászkodást követően a repülőgépek gyártásáért felelős washingtoni iroda és a katonai repülésekkel foglalkozó részleg összeolvasztásával 1918. május 24-én alakult meg az amerikai hadsereg légi szolgálata, azaz a mai légierő elődje. Az gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a földrajzilag és a hadsereg egyes egységei között is szétszórt, önálló repülőszázadok irányítása, felszerelése és kiképzése háborús körülmények között igen nehézkes. Szükség volt magasabb egységek kialakítására mind az európai (nyugati) fronton, mind odahaza. Elsőként a hadszíntéren vonták össze az azonos feladatokat ellátó századokat egy nagyobb csapatba: így született meg az I. megfigyelőcsoport (Group), melyet hamarosan az 1. elfogócsoport követett. 1918 júliusában pedig az amerikai expedíciós erőkön belül alakulhatott meg az 1. és a 2. elfogócsoportból az 1. elfogóezred. Novemberre már nem kevesebb, mint hét megfigyelő-, öt elfogó- és két bombázócsoport támogatta az Európában harcoló amerikai haderőt. A nagy háború befejezésekor impozáns légiflottával büszkélkedhetett a hadsereg: 185 első vonalbeli repülő- és 86 ballonos század mellett 55 fotófeldolgozó részleg és 15 repülőgépgyár is a győzelemmel végződő harcok résztvevője vagy támogatója volt.

A békekötés után azonban nagyon gyorsan és keményen építették le a repülőcsapatokat. Mivel az Egyesült Államok Európától távol, óceánnyi távolságra fekszik, így a főszerepet a haditengerészet kapta, s az erőforrásokat csaknem teljes egészében elvonták a szükséges rossznak tartott repülőegységektől. A gyors tényleg gyors volt: 1919. november 22-re már csupán 22 harcoló és két kiegészítő repülő-, 32 ballonos század és 15 fotókidolgozó, -értékelő részleg maradt hadrendben. A tisztek száma 19 189-ről 1168-ra, az altiszteké és a legénységi állományúaké 178 149-ről 8428-ra zsugorodott.

1920-ban a hadsereg újraszervezéséről szóló törvényben rögzítették, hogy a légi szolgálat a hadsereg egyik haderőneme marad. A földi csapatokat támogató, taktikai célokra alkalmazható századok a kilenc katonai körzet parancsnoksága alá kerültek. A 20-as években gyakorlatilag egy-egy elfogó-, bombázó- és felderítőcsoport alkotta a hadsereg odahaza állomásozó légi csapatait. A Panama-csatornát és a Fülöp-szigeteket 1-1, míg Hawaiit 2-2 elfogó- és bombázószázad védte.

1926-ban egy újabb törvényben változott a légi szolgálat légi csapatokra, de leginkább csak a név módosult, az erőforráshiány nem. Kevesebb mint ezer ilyen-olyan állapotú és feladatú repülőgép, ebből 60 elfogó (vadász) és 169 megfigyelő mint harci erő, s melléjük alig 919 tiszt és 8725 altiszt vagy legénységi állományú katona jutott. Igaz, a harmincas években már előremutató események is történtek: megkezdődött például a repülés közbeni üzemanyag-utántöltéssel való kísérletezés. 1929-ben elszánt tisztek egy csoportja Carl Spaatz őrnagy vezetésével január 1-je és 7-e között több mint 150 órát töltött egyhuzamban a levegőben egy hárommotoros Atlantic-Fokker C-2A szállítógéppel. A rekordkísérlethez átalakított, így extra nagy motorolajtartállyal felszerelt gépet a szükséges repülőbenzinnel két Douglas C-1-es látta el. A két „tankergépre” két-két 570 literes benzintartály és egy alaposan átalakított tűzoltófecskendő került, melyeken keresztül „leküldték” a Fokker fedélzetére az üzemanyagot.

Ami akkor még fontosabb volt, az az, hogy megjelentek az első, fémből épült, egyszárnyú bombázógépek, mint a kísérleti Boeing YB-9-es egymást követő, egyre fejlettebb változata, és a hadrendbe is állt Martin B-10-es. Ez utóbbi a rettenetesen csúnya kinézete mellett az amerikai légi csapatok első, behúzható futóművel és zárt pilótafülkével, forgatható géppuskaállásokkal, belső bombatérrel és teljes motorburkolattal ellátott, modern bombázója lett. A korszak amerikai vadászgépei közül kiemelkedik a léghűtésű csillagmotoros Boeing P-12-es, mely aprócska mérete mellett kiváló manőverezőképességével és több mint félezres (586) legyártott darabszámával tűnt ki.

1933-ra már 21 elfogó, 13 megfigyelő, 12 bombázó és 4 támadó repülőszázadra nőtt a légi armada. Igaz, az egységeket az általános tiszthiány miatt őrnagyok helyett általában hadnagyok vezették, de legalább érezhető volt az elmozdulás a 20-as évek pangásához képest. 1933-ban pedig a kétfedelű vadászgépek helyett az első teljesen fémépítésű, alsó szárnyas Boeing P-26 Peashooter is hadrendbe állt.

1935. március 1-jén vette át a főhadiszállás az összes század feletti parancsnokságot. Az újabb, jelentős fejlődéshez a szervezeti változások mellett azonban már leginkább Franklin D. Roosevelt elnök előrelátására volt szükség, aki felismerte: az Egyesült Államokat ismét beszippanthatja a közelgő európai háború. Támogatásával 1938-ra egy közel 7000 repülőgép hadrendbe állását igénylő tervet dolgoztak ki. Roosevelt 1939. január 12-én már egy 10 ezer - közte 7500 harci - gép legyártásáról és alkalmazásáról szóló indítványt terjesztett a kongresszus elé. A derék honatyák végül április 3-án 300 millió dollárt szavaztak meg a fejlesztésre, „legfeljebb 6000 repülőgépre” emelve a rendelkezésre álló reptechnika mennyiségét.

Európai hadszíntér

Kis cinizmussal élve 1939. szeptember 1-je, a ii. világháború kitörése az aranybánya megnyitását jelentette az amerikai légi csapatok számára. Miután Adolf Hitler csapatai végigrohantak Nyugat- és Észak-Európán, s csak Nagy-Britannia maradt talpon, az amerikai politikai vezetés felismerte: csak idő kérdése és ismét Európa vár a haderőre. Azt is felismerték, hogy a Luftwaffe „megenné” a korszerűtlen amerikai repülőerőket, így sürgős fejlesztésre volt szükség. Ebből kifolyólag a repülőtábornokok gyakorlatilag nem tudtak olyat kérni, amit ne kaptak volna meg. Viharos sebességre kapcsolt a harmincas évek elején már elindult technoló­giai fejlesztés. Olyan, a háború menetét alapvetően befolyásoló repülőgépek jelentek meg egymás után, mint a különleges motorelhelyezésű Bell P-39 Airacobra (első felszállás: 1938. április); a korai időszak meghatározó vadászgépe, a Curtiss P-40 Warhawk (1938. október), a „villás farkú ördög”, azaz az első, igazán nagy hatótávolságú elfogó- és kísérő vadász, a Lockheed P-38 Lightning (1939. január); a legendás Rolls-Royce Merlin motor licencgyártott változatával kiemelkedő teljesítményt nyújtó P-51 Mustang (1940. október) vagy a méretével és sérülésállóságával kitűnő Republic P-47 Thunderbolt.

Mivel egyedül Nagy-Britannia látszott biztos pontnak (s persze a kontinentális Egyesült Államokat is a tenger felől fenyegette a veszély, mellyel az akkori doktrína szerint távolsági bombázóbevetésekkel kellett volna leszámolni), így a nagy hatótávolságú bombázógépek fejlesztése is kiemelt figyelmet kapott. Ennek eredménye lett a hosszas fejlesztés és rengeteg (köztük brit) véráldozat árán kicsiszolt Boeing B-17 Flying Fortress (1935. július) és a könnyebben gyártható, nagyobb bombaterheléssel felszállni képes, de a sérüléseket kevésbé álló B-24 Consolidated Liberator (1939. december). A szállítókapacitás rendben is volt: a Douglas C-47 Skytrain (a briteknek és a barátoknak csak Dakota) a világ akkori egyik legjobb szállítógépének számított.

1939. szeptember 1-jén azonban még kissé hervasztó volt a kép. Az 1500 amerikai katonai repülőgépből alig 800 volt első vonalbeli szolgálatra alkalmas, de 1941 decemberére, Pearl Harbor idejére ez 100-ra csökkent. A világháború kitörésekor a brit Királyi Légierő 1750, míg a Luftwaffe 3750 modern harci és támogató repülőgéppel rendelkezett. Az amerikai élvonal, a Douglas B-18 Bolo bombázó-, a Northrop A-17-es támadó- és Curtiss P-36 Hawk elfogórepülők reménytelenül elavultak voltak európai vetélytársaikhoz képest.

Egyedül a B-17E Flying Fortress volt megfelelő színvonalúnak mondható, de ez a típus ekkor még csak kis darabszámban állt hadrendben, és sürgős modernizálásra volt szüksége, míg az igazán ütőképes B-17G 1943 augusztusában megjelenhetett. Márpedig a magát megvédeni képes, Németország szinte minden szegletét elérő, nagy hatótávolságú bombázókra, a Luftwaffe Bf-109-eseivel és később a Fw-190-esekkel szemben is eredményes a póttartállyal felszerelt vadászgépekre nagy szükség volt. Az 1942 májusától a Carl A. Spaatz tábornok (a légi utántöltés már említett egykori úttörője) vezette 8. légi flotta, majd 1944 januárjától a szintén általa irányított európai amerikai stratégiai légierő Németország ipari és infrastrukturális célpontjainak szisztematikus rombolását végezte. Az óriási polgári áldozatokkal is járó szőnyegbombázások határozták meg az amerikai repülőcsapatok tevékenységét a második világháborúban. A bombázóerők néhol szinte alig elviselhető veszteségeit csak a P-38 Lightningek, majd a póttartállyal felszerelt, megnövelt hatótávolságú, egyben sokkal mozgékonyabb P-51 Mustang kísérő vadászgépek tömeges megjelenése enyhítette.

Nem szabad elfelejteni a csendes-óceáni frontot sem, ahol a hangsúly a még nagyobb hatótávolságon volt. Ennek eredménye a George Kenney tábornok vezette repülőerők „ökle”, a B-29 Superfortress. A világ első, túlnyomásos kabinnal, távirányítású védő géppuskákkal felszerelt, négymotoros nehézbombázója nem csupán gyújtó- és rombolóbombáival hozott pusztulást Japán nagyvárosaira, de 1945. augusztus 6-án Hirosima, majd 9-én Nagaszaki lakossága tapasztalhatta meg a nukleáris háború minden borzalmát, az Enola Gay fedélzetéről ledobott Little Boy, majd a Bockscar bombatárából indított Fat Man fedőnevű atombombák felrobbanásával.

A II. világháború végén az amerikai hadsereg repülőcsapatai már tulajdonképpen teljesen önálló életet éltek, teljes értékű fegyvernemként harcolva a háború utolsó napjáig. Ezt ismerték el az 1947-es nemzetbiztonsági törvénnyel - szeptember 18-án így megszülethetett az amerikai légierő.