Teljes cikk - 2011. február

Férfikönnyek

Tőrös István

Arepülőgép-vezetők - talán foglalkozási ártalomként - nem egy sírós fajta. Számukra az élet, a halál, a repülés, dicséret, fenyítés a mindennapok olyan velejárója, amit el kell viselni. Így aztán nekünk - a katonai repülés perifériáján élőknek - adatik meg, hogy ebbe a férfias világba megpróbáljunk érzéseket becsempészni. Megfoghatatlan rajongás ez, hiszen tudjuk, ha néhány röpke óra erejéig el is juthatunk egy hátsó kabinban a felhőkergetők világába, ez a világ az övék, nekünk csak a rácsodálkozás marad.

Rácsodálkozás a gépekre, rácsodálkozás az emberekre. Pilótákra, műszakiakra - mindenkire, akik az égi körhintát üzemeltetik. Számunkra ünnep, ami az ő számukra munka. Nekünk ünnep minden, ami az ég katonáival történik. És néha bizony elfutja a szemünket a könny...

1995. május 8., a Győzelem Napja. Az egykori magyar Messzer-pilóták számára a háború vége, esély a túlélésre. Amennyi pénzem volt, befizettem Tobak Tibort, Cserny "Lapost", Pintér Öcsit és Michna Gyurit egy kis repülésre a szentesi repülőtéren Németh Zolival a bal ülésben. A repülés önmagában is megérne egy misét, és talán majd egyszer azt is elmesélem. A szárnyalást egy jó hangulatú vacsora követte a kecskeméti Tanya csárdában, itt ért utol Hegedős "Gege" telefonja. - Gyertek be hozzánk a bázisra, megmutatjuk az öregeknek a "Nagyvasat". Nehéz egy ilyen invitálásnak ellenállni, így csak egy kérésem volt a Puma század parancsnokához - intézze el a beléptetést. Én akkor már tudtam, hogy felesleges és veszélyes a tigris farkát húzgálni...

Gege és Németh Zoli a repülőtér kapujában várt minket, és pár perc múlva az egykori pumások ott állhattak a MiG-29-esek mellett. Láttam rajtuk, hogy imponál nekik a robusztus géptörzs, a két hajtómű, a pilótafülke műszerrengetege, de igazából nem ez volt a pillanat, amikor "angyal szállt át" a légtérben. Az öreg pilótaszemek akkor kezdtek párásodni, amikor megsimogathatták a frissen felfestett üvöltő pumafejet a "Nagyvas" oldalán. Negyven év mellőzés - koncepciós pereket követő börtön - után számukra talán ott, a kecskeméti betonon került egyensúlyba az Élet mérlegének két serpenyője. Valamit visszakaptak, ami nem pénzbe került, csak szeretetbe és a repülőmúlt tiszteletébe.

Más helyszín, de a szereplők részben azonosak. A pápai repülőtér bezárása nem volt örömünnep. De amikor a beton fölött végigmennydörgött az ezred összes hadra fogható MiG-21-ese, abban erő volt, becsület volt, tisztesség volt. Tudtuk, hogy mennek a rozsdatemetőbe, de utoljára még áthúztak a beton felett fegyelmezett sorokban. Úgy, mint amikor még szükség volt rájuk, úgy, mint a díszszemléken, amikor bizonyítani kellett, hogy a magyar légtérnek milyen őrzői vannak. Sok nyarat látott pilóták mellett álltam akkor az immár zászló nélküli zászlórúd mellett.  Mindannyiunk szemében ott csillogott a könny, azért a típusért, azért a repülőtérért és a földönfutóvá vált hajózókért.

2010 decembere sok ember számára megspórolt egy ilyen katartikus pillanatot. Ez a pillanat már örökre elveszett, hiánya a magyar katonai repülés történelemkönyvének fekete oldalaira került bejegyzésre. Pedig azt a néhány könnycseppet nem sajnáltam volna a szemem sarkából a hivatalosan - ünnepélyesen - elköszönő MiG-29-es géppárt látva. Megérdemelték volna a gépek is - és az emberek is...