Teljes cikk - 2014. november

Határeset

Nem szimmetrikus ellenfelek

Kiss Roland

Az elmúlt években sajnos még szakmai körökben is elfogadott és gyakran hangoztatott nézet volt, hogy Európában többé nem lesznek háborúk vagy nagyobb konfliktusok, sem határváltozások. Ezért is ért sokakat hideg zuhanyként az az eseménysorozat, amely során jelentős területek szakadtak el Ukrajnától vagy időlegesen kikerültek a kijevi kormány ellenőrzése alól. Ezt átbillenés követte, és sokan gondolták úgy, hogy Oroszország esetleg inváziót is indít, mások egy NATO-Oroszország direkt szembenállást vizionáltak, ám ezen lehetőségek senkinek sem lennének az érdekei.

A katonai terminológia nem szimmetrikusnak nevezi, amikor a szemben állóknak nagyjából hasonló a szervezeti, felszereltségi és technológiai szintjük, de jelentékeny méretbeli, számbeli különbség van köztük. Erre lehetne példa Oroszország és Ukrajna.

Már jóval a forradalom és polgárháború előtt lehetett tudni, hogy az ukrán haderő nagyon komoly válságban van. 2014 elején 130 ezer főt számlált, de a tény, hogy az idei 15,6%-os emeléssel sem éri el a védelmi költségvetés a 4,7 milliárd USD-t, ez mutatja, hogy a sereg jelentősen alulfinanszírozott, amelyet ráadásul rossz vezetés, szakmai hozzá nem értés, gyenge kiképzés és korrupció sújtott. A Szovjetuniótól örökölt hatalmas eszközpark nagy része is üzemképtelen. A morális válság legalább ennyire súlyos, hiszen a harcok kezdete óta a keletre küldött ukrán katonák jelentős része dezertált vagy fegyverestül átállt a szakadárokhoz.

Hasonlóan a többi haderőnemhez, az ukrán légierő is hatalmas eszközparkot örökölt, számszerűen 2750 merev- és 850 forgószárnyas gépet. Természetesen ekkora erőre nem volt szükség, így sok eszközt kivontak, értékesítettek vagy az idő múltával az enyészeté lettek. Az ukrán légierőt éppen egy nagy szervezeti átalakítás közben érte a forradalom, emellett évekkel korábban megkezdték a legfontosabb harci típusok modernizálását, de a pénzhiány miatt csak lassan haladt a korszerűsítés, és csak kisszámú gépen történt meg.

Jelenleg nagyjából 200 harci gép szolgál az ukrán légierőben, amelyeknek körülbelül a harmada repülőképes. A harci típusok pilótái évente csak átlag 40 órát repülhetnek, ez igazából az alapkészségek szinten tartásához is nagyon kevés. A legfontosabb típus a MiG-29-es, amelyből 70-90 darabbal rendelkeznek, de állítólag csak 15-20 bevethető példány van. Ráadásul legalább 40 gép a Krímben, a belbeki bázis lerohanásakor orosz kézbe került, amelyek egy részét visszaadták és szárazföldön elszállítottak, majd néhányat újra repülőképes állapotba hoztak, ám a kelet-ukrajnai helyzet súlyosbodásával az oroszok leállították a visszaszállítást. A Szu-27-esből 36-cal rendelkezik Kijev, de csak kevesebb mint a fele lehet repülőképes, amelyeket a keleti harcok miatt alkalmassá akarnak tenni nem irányított rakéták és hagyományos bombák bevetésére is. Mégis elsődlegesen légvédelmi feladatot szánnak a 27-29-es párosnak, amelyhez csak a régebbi R-27-es és R-73-as rakéták állnak rendelkezésre. A sugárhajtású gyakorlógépek közül 40 L-39-es szolgál, amelyeknek harmada lehet üzemképes, ezek korlátozottan alkalmasak földi csapásmérésre.

Ellenben a Szu-24-es már vérbeli csapásmérő típus, amelyből 70 áll rendelkezésre az M/MR szériából, de kb. egy tucat lehet repülőképes, és hosszú távon nem is számolnak vele. A lázadók elleni harcokban a legfontosabb típus a Szu-25-ös csatagép, ebből 95-öt örököltek, de többet kivontak, másokat pedig afrikai országokba adtak el. A megmaradt gépeket a 299. harcászati repülődandárba vonták össze Kulbakinóba, ahol 41 Szu-25-ös állomásozik, de nagyjából a felük repülőképes. A kelet-ukrajnai helyzet miatt több üzemképtelen Szu-25-öst is helyrehoztak, hogy bevethetők legyenek.

A teherszállító flotta is jelentősen leépült, 25-45 gép áll szolgálatban, vegyesen An-24/26-os, Il-76/78-as és Tu-134-es, a bevethetőségi arányuk a fentiekhez hasonló lehet. A csapatok mozgatásában és támogatásában fontos szerep hárul a szárazföldi erők kötelékébe tartozó Mi-8-as és Mi-24-es helikopterekre, amelyekből 70-70 darab (plusz 31 Mi-8-as a légierőnél) szolgál három csapatrepülő dandárba szervezve. Sokkal itt sem jobb a helyzet, mivel a felük valószínűleg nem repül, és a pilóták repült órája átlag 40-50/év, ellenben az ENSZ-műveletekben részt vevő ukrán pilóták akár fél év alatt 120 órát is összeszedhetnek.

Megjegyzendő még a haditengerészeti légierő, amely a Szovjetuniótól 300 eszközt örökölt, de ez a szám 2014 elejére 10 Be-12-es hidroplánra, 16 különböző szállítógépre és 77 helikopterre (30 Ka-25/27/29-es, 42 Mi-14-es és 5 Mi-6-os) olvadt, ám a Krím elestekor ezen eszközök szinte egésze orosz kézre került a flotta egységeivel együtt. A bevethetőségi arányuk hasonló lehetett az előzőekhez. Érdemes megemlékezni a légvédelmi rakétákról is, a legmodernebb ukrán típusok az Sz-300PS/V és a Buk különböző változatai, rendelkezésre állnak még SA-2/3/4/5/8 típusok is, azonban pontos számuk és bevethetőségi arányuk nem ismert, de a Krímben Sz-300-as és Buk rendszerek is orosz kézbe kerültek.

A rendelkezésre álló és a bevethető gépek számának nagy szórása is utal arra, hogy igencsak átláthatatlan a helyzet, ezért teljesen pontos adatok nem is állnak rendelkezésre, illetve azóta veszteségek is voltak, amelyeket egy későbbi cikk részletesebben tárgyal. Mindenesetre csak a légierő állapotából láthatjuk, hogy Ukrajna a legkevésbé sincs felkészülve egy háborúra, és még a keleti szeparatisták leküzdése is komoly kihívást jelent a haderőnek. Ilyenformán az utolsó dolog, amire Kijevnek szüksége lenne, hogy egyedül nyílt összecsapásba keveredjen Moszkvával.

Az orosz légierő létszáma 150 ezer fő, és közel 1400 harci géppel rendelkezik. Ellenben helyzetünkben érdemesebb csak a déli és nyugati katonai körzetek légierejét megnézni. Az Ukrajnával határos déli katonai körzet 4 MiG-29-es század (ebből egy Örményországban) 63 gépével rendelkezik, köztük az orosz légierő összes 28 MiG-29SzMT-ével és 6 UBT-ével, amelyek a régebbi Fulcrumok mellett az Ukrajnához közeli Millerovóban állomásoznak. További 58 Szu-27-es és 12 Szu-27SzM3-as, 62 Szu-24M és 24 MR, 2 Szu-30M2-es, illetve legalább 4 Szu-34-es is délen szolgál, amelyek további jelentős vadász-, csapásmérő és felderítő képességet jelentenek. A földi csapatok támogatását 129 Szu-25-ös, 24 Mi-24-es és 12 Mi-28N biztosíthatná. Ezt egészíti ki a Fekete-tengeri Flotta repülőereje, amelyet a krími Gvardejszkoje légibázison levő 22 Szu-24-es (ezeket Szu-30SzM-ekkel kezdték el felváltani), illetve Kachan 20 Ka-27-es és Mi-8-as helikopter, továbbá 4 repülőképes Be-12-es hidroplán jelenti. Egyébként a Krím orosz annexiójával a gvar­dejszkojei bázis jelentős fejlesztését tervezik, amely stratégiai fontosságú a keleti mediterráneum irányába.

A nyugati katonai körzet légvédelmet 109 Szu-27-es, 51 MiG-31-es plusz 1-2 századnyi (20-50) MiG-29-es biztosítja, míg a csapásmérő erőt 44 Szu-24M/M2-es és több mint 20 Szu-34-es adja. Csatagépek itt nincsenek, de 60-60 Mi-8-as és Mi-24-es szintén itt állomásozik. Több mint 40 felderítő is idetartozik, vegyesen An-30-as, Szu-24MR és MiG-25RB gépek. A Balti- és Északi-tengeri Flotta légierejében Ka-27/29-es helikopterek és szállítógépek egyformán megtalálhatók, de az északi kötelékébe tartozik egy századnyi Tu-142M/MR nagy hatótávolságú tengerészeti felderítőgép, illetve a Kuznyecov hordozó légi komponense (18 Szu-33).

Jól látszik, hogy csak a helyszínen is az ukránnál jóval nagyobb erők állnak Moszkva rendelkezésére, ám azért a helyzet itt sem felhőtlen. Például az orosz Fulcrumok bevethetősége 50-60% körül van. Valószínűleg a többi típusnál is hasonló lehet a helyzet, a harci pilóták évi 60-100 órát repülnek, ami több mint az ukrán, de szintén nem sok.

Ahogy az energiahordozók ára drasztikusan megnőtt, Moszkva is többet tud költeni haderejére, és minden haderőnemnél komoly fejlesztések kezdődtek, de alapvetően még mindig a szovjet időkben gyártott eszközökre támaszkodnak, így még a fiatalabb gépek is általában a 80-as évek végéről valók. Ezeken korszerűsítést nem nagyon, esetleg néhányon élettartam-hosszabbítást hajtottak végre, de a 2020-as évek elejére már nagyon érik a cseréjük.

A szovjet idők vége óta az indiai, kínai és egyéb megrendelések tartották életben a fejlesztéseket, így a legmodernebb orosz gépek mind exportra kerültek. Érdekes módon zajlanak most is az új beszerzések, például a MiG-29SzMT/UBT-k az elmaradt algériai üzletből származnak. A legjelentősebb fejlesztések között kell említeni a 4++ generációs MiG-35-ös és Szu-35-ös gépeket, amelyek a MiG-29-esek és Szu-27-esek erősen továbbfejlesztett váltó típusai, de láthatólag nagyon új típust nem kockáztattak meg. A MiG-35-ösből 37-t, míg a Szu-35-ösből 48-t rendeltek, a Szu-34-es a Szu-24-es csapásmérő leváltására készült, míg a Szu-30-as máshol már évek óta rendszerben álló, igazi többfunkciós vadászbombázó, ám a felsorolt típusokból még csak néhány tucat áll rendelkezésre. A legjelentősebb előrelépést viszont kétségkívül az 5. generációs T-50 PAK-FA jelenti, amely az első orosz lopakodó technológiájú gép lesz, és 200 rendszeresítését tervezik, de nem valószínű, hogy még ebben az évtizedben ténylegesen szolgálatba áll, ahogyan azt ígérték. A PAK-DA bombázóval pedig a jelenlegi 63 Tu-22M, 62 Tu-95-ös és 16 Tu-160-as gépet kívánják leváltani, de még csak papíron létezik.

Ezért kijelenthetjük, hogy bár kétségkívül Ukrajnával szemben Oroszország jelentős fölényben van, ennek megfelelően pedig Moszkva nagyhatalomként is viselkedik, illetve a NATO-val szemben is mutogatja az izmait, de ez inkább a szovjetektől/oroszoktól megszokott erőfitogtatás, amely, ha épp nem jön be, akkor sürgősen visszavonulót fújnak. Ugyanakkor láthatóan Putyin kevésbé nyílt beavatkozásokkal is támogatni tudja az oroszbarát szeparatistákat, ráadásul sikerrel, ezért sem érdeke egy hagyományos háború kirobbantása, hiszen bár az ukránokkal elbírnának, a további gazdasági szankciókat nem biztos, hogy hosszú távon elviselné a gazdaságuk. Emellett az igazi stratégiai cél teljesült, a Krím, amelyet az oroszok régóta visszavágytak, ismét az övék, de az orosz szinthez képest is nagyon szegény Kelet-Ukrajna annexiója nem lehet cél, hiszen az nemcsak hogy a nemzetközi színtéren okozna állandó torzsalkodást, de még súlyos gazdasági terhet is jelentene. Egyébiránt Kijev hajlani látszik a széles körű autonómia megadására, amely Moszkva számára is egy elfogadható végkifejlet lenne, ráadásul az Ukrajnán belül maradó orosz ajkúak révén a befolyása is jobban megmarad.

Az ukrán-orosz viszály érdekes adaléka, hogy mi lesz a közös fejlesztésekkel. Ezek közül a legfontosabb az An-70-es szállítógép, amelyből az orosz légierő eredetileg 60 db-ot rendelt volna, de a konfliktus után nem valószínű, hogy ukrán gyártású gépeket vesznek, illetve az ukránok sem biztos, hogy közösködni akarnak majd, habár a pénz eddig is keletről jött. Azonban Moszkva a stratégiai légi szállítást is ukrán géppel, nevezetesen az An-124-essel tervezte megoldani, amely szintén bukhat. Ugyanakkor az oroszok slágertermékének számító Mi-17-es ukrán hajtóművekkel repül, hasonlóképp a Jak-130-as, Mi-26-os és Be-200-as is ukrán erőforrást használ, de például a PAK-FA és az Sz-350E/400/500 légvédelmi rakétarendszerek is tartalmaznak ukrán gyártású rendszereket vagy részegységeket.

NATO-sakkjátszma

A Nyugat a kezdettől támogatta az ukrán nyugat-párti tüntetőket, persze elsősorban szavakkal és nyomásgyakorlással. Azonban arról, hogy teljes körű támogatásról szó sincs, a krími invázió meggyőzhette a nehéz helyzetbe került ukránokat, és bár folyamatosan próbálkoznak, hogy valahogy "hatékonyabb" nyugati támogatást szerezzenek, mind ez idáig csak gazdasági szankciókkal indítottak offenzívát az oroszok ellen, és kizárt annak lehetősége, hogy Ukrajnáért a Nyugat háborúba kezdjen Oroszországgal. Természetesen mivel Ukrajna nem NATO-tag, ezért a szövetségnek semmilyen szerződéses kötelezettsége nincs, és bár tény, hogy vannak nyugati érdekek az országban, abban mindenki egyetért, hogy egy világháborút nem érnek meg. Azonban sem Washingtonból, sem Brüsszelből nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Oroszország - amely mind a mai napig az észak-atlanti szövetséget a legfőbb fenyegetések közt tartja számon - szabadon és büntetlenül garázdálkodjon a NATO és EU peremterületein.

Ezért erőt kellett mutatni, amely a határokat nem átlépve, mégis jelét adja annak, hogy a nyugati erők készen állnának egy további előrenyomulás megállítására. Erre elsősorban presztízs-, nem gyakorlati okokból volt szükség, hiszen NATO-területre nem léptek orosz csapatok. Másrészről meg kellett nyugtatni - az orosz területekkel határos - Lengyelországot és a balti államokat, hogy szövetségeseik kitartanak mellettük. Elsősorban azért őket, mert történelmükben már néhányszor megértek orosz/szovjet megszállást, amely mindig hatalmas véráldozatokat követelt az ott lakó népektől, ezért az orosz fenyegetéseket északkeleten sosem veszik félvállról. Másrészről Észtországban és Lettországban a lakosság negyede orosz, akiknek a helyzete a mai napig nem rendezett, ezért is merülhetett fel, hogy esetleg a visszacsatolások következő áldozatai ők lesznek.

Mivel a balti államoknak nincs önálló légiereje, ezért NATO-szövetségeseik gépei látják el a légvédelmüket rotációs rendszerben. A krími válság idején épp az USAF 4 lakenheathi F-15C-je települt a litvániai siauliaii reptérre, de a helyzet fokozódása miatt Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter kijelentette, hogy növelik az együttműködést a lengyelekkel és a balti államokkal, nyomatékosításként már másnap 6 további Eagle és egy KC-135-ös érkezett Litvániába angliai bázisukról, 10-én pedig 12 F-16-os érkezett Lengyelországba. Április végén zárult az amerikaiak turnusa, de a NATO-ban döntés született, hogy a "békebeli" 4 gép helyett 12-vel látják el északi szövetségeseik védelmét (ezt mi 2015-ben 2 Gripennel tervezzük!). Ezért 4-4-4 brit Eurofighter Typhoon, lengyel MiG-29-es és dán F-16-os érkezett, utóbbi szokatlanul, egyenesen Észtországba települt. Eközben a franciák 4 Rafale-t és 1 E-3F AWACS-et küldtek Lengyelországba, előbbieket utóbb Mirage 2000-esek váltották. De még a németek és csehek is felajánlottak Typhoonokat és Gripeneket azoknak, akik fenyegetve érzik magukat. A repülőkön kívül a Vicenzában állomásozó amerikai 173. légideszantdandár katonái is megjelentek előre be nem tervezett gyakorlatokon Lengyelországban és a Baltikumban. Illetve, miután Románia is bejelentette, hogy fél, amerikai F-16-osok, valamint brit és NATO E-3 AWACS-ek érkeztek az országba. Szep­tember 1-jétől holland és portugál F-16AM-ek, német Typhoonok és kanadai CF-18-asok vették át a Baltikum légvédelmét. A walesi NATO-csúcson pedig döntés született, hogy egy 4000 fős gyors reagálású erőt hoznak létre, amelynek központja Lengyelországban lesz, illetve a tagországok vállalták, hogy védelmi költségvetésüket a GDP 2%-ára emelik.

Persze az oroszok sem maradtak adósok az ijesztgetéssel, mivel már áprilisban 6 Szu-27-est és egy A-50-es légtérellenőrzőt telepítettek Fehéroroszországba, amelyeket 24 további Flanker követett, illetve a legújabb MiG-31BM-ket telepítik a nyugati katonai körzetbe. Nemrég pedig azzal álltak elő, hogy 2019-re duplájára, 72 ezer főre emelik a légideszantcsapataik létszámát. Ekkora offenzív erő létrehozása első hallásra rémisztő lehet, de a fenntartása roppant drága, kérdés, hogy mivel juttatnák célba őket, illetve igazából sok értelme sincs. Ezért valószínűbb, hogy kicsit nagyotmondtak.

Jelenleg nyílt, hagyományos katonai összecsapás orosz-ukrán (a titkos és féltitkos orosz beavatkozást nem számítva) relációban egyelőre nem valószínű, orosz-NATO viszonylatban pedig kizárt. Ugyanakkor Ukrajna nem számíthat egyhamar NATO-tagságra, nem véletlen, hogy az utóbbi csúcsokon ettől a szövetség mindig elállt, mivel kerülni akarják az olyan tagokat, akikkel nem kívánt konfliktusokat is importálnának.