Teljes cikk - 2022. március

Igazi felebaráti tűz

„Warning red, weapons free!”

Polgár Tamás

1987szeptember 22-én az US Navy 6. flottája és az US Air Force európai parancsnoksága európai NATO szövetségeseikkel közös légi hadgyakorlatot tartottak a Földközi-tenger fölött. A Display Determination 87 fedőnevű művelet azonban váratlanul félbeszakadt, miután a haditengerészet egyik F-14 Tomcat vadászgépe Sidewinder rakétával lelőtte a légierő RF-4 Phantom felderítőgépét.

1987 nyarán a Forrestal-osztályú USS Saratoga hordozó (CV-60) látta el a 6. flotta zászlóshajójának szerepét David E. Frost admirális parancsnoksága alatt. Fedélzetén magas volt a szakmai felkészültség, a morál nemkülönben: például éppen indulás előtt adták át Steven C. Johnston altisztnek az 1986. évi „Az év tengerésze” díjat. Ebben a felelősségtudatos környezetben meglehetős feltűnést keltett a 25 éves Timothy W. Dorsey repülőhadnagy megjelenése. Az első küldetésére érkező, zöldfülű pilóta úgy toppant be a VF-74 „Be-Devilers” repülőszázad fedélzeti szállására a háta mögött mindössze 245 repült órával, mintha legalábbis légi győzelmet aratott volna, és közölte, hogy a hívójele „Smoke”. Az öreg rókák erre végigmérték – többen közülük valóban rendelkeztek légi győzelemmel, hiszen egy évvel korábban a Saratoga kivette a részét Moammar Kadhafi légierejének „megrendszabályozásából” – és lakonikusan így feleltek: „Nem az.” A nagyképű fiatalember egyébként egy háromcsillagos admirális, James Dorsey fia volt.

Kimutatták elszántságukat

Néhány héttel később a hajó Szardínia szigete közelében megkezdte a Display Determination 87 hadgyakorlatban számára megszabott feladatok végrehajtását. 1987. szeptember 22-én reggel Dorsey egy F–14B géppár kísérőjeként várakozott indításra a hajó fedélzetén, a hátsó ülésben Edmund Holland „Dutch” főhadnaggyal, egy gyakorlott fegyverzeti tiszttel. A vezérgép hajtóműve azonban meghibásodott, nem tudták indítani, így a 162707-es számú Tomcat, kezdő pilótájával a fedélzetén egyedül indult küldetésére. A géppár feladata a légierő két közeledő F–16-osának megtalálása lett volna, akik szimulált csapást hajtottak végre a Saratoga ellen. Még a fedélzeten utasítást kaptak azonban, hogy „álljanak át lilára” („go purple”), ami a titkosított rádiócsatornát jelentette, és ezen közölték velük: új feladatuk lesz, amihez felszállás után közlik velük majd az irányvektort. Ez így is történt, a vadászirányító észak felé küldte őket, ahol egy magányos támadót kellett keresniük.

A „támadó” nem volt más, mint a légierő „Vodka 51” hívójelű RF–4C Phantom felderítőgépe az olaszországi Avianóból. A ZR farokkódú, 69-0381 számú gépen Michael Ross százados, pilóta és Randy Sprouse főhadnagy, radarkezelő repült, ők a nyugat-németországi Zweibrückenben települt 26. taktikai felderítőezredhez tartoztak. Feladatuk, fegyvertelen gép lévén, nem csapásmérés, hanem az „ellenséges” flotta, vagyis az USS Saratoga felderítése volt. Mielőtt nekilendültek volna a küldetésnek, rácsatlakoztak a „hadszíntér” szélén, Olaszország partvonala fölött várakozó KC–135 tankergépre. Ugyanez a Stratotanker szolgálta ki a haditengerészet gépeit is, így Dorsey F–14-esét, amely ugyanekkor érkezett feltöltésre. Az RF–4 személyzete látta is a Tomcatet, de ekkor még nem foglalkoztak vele, Dorsey és Holland pedig eleinte „sajátnak” hitték, azaz hogy az ő oldalukon vesz részt a hadgyakorlaton. Csak később kaptak észbe, hogy ez bizony a „támadó”, akit keresniük kell, és tankolás után a nyomába eredtek.

Sprouse főhadnagy a hadgyakorlat légterébe érve bekapcsolta a Phantom felderítőradarját, de a berendezés meghibásodott. Vizuális észleléssel folytatták a feladat végrehajtását, és amikor megpillantották a Saratogát, szimulált támadásba kezdtek. A gyakorlat szabályai szerint, ha sikerült leolvasniuk a hajó oldalára festett számot, az a felderítő feladat sikeres végrehajtásának számított. Ebben a pillanatban Sprouse észrevette a mögöttük repülő F–14-est, és jelentette Ross századosnak. „Minden rendben, ők a mieink”, felelte a pilóta, mert most éppen rajta volt a tévedés sora. Hiszen a Tomcat már tizenöt perce kísérte őket, amióta elhagyták a tankert, és nem mutatott támadó szándékot.

Ugyanebben az időben Dorsey hadnagy megkérdezte a Saratoga vadászirányítóját, támadja-e meg az F–4-est, amire a következő választ kapta: „Warning red, weapons free”, azaz belátása szerint tüzet nyithat. A parancsot protokoll szerint kétszer meg is ismételték, így a pilótának kétsége sem lehetett az utasítás tartalmáról. Hátraszólt fegyverzeti tisztjének: „Jézus! Ezek tényleg azt akarják, hogy lőjem le ezt a pasast?” Mire Holland így felelt: „Igen, lődd le!”

Nem várt rakétaindítás

Mivel hadgyakorlaton voltak, a vadász­irányítás és Holland is nyilvánvalónak gondolták, hogy szimulált lelövésről beszélnek. A Tomcat ugyan éles fegyverzettel repült, de mind az AIM–7 Sparrow, mind az AIM–9 Side­winder rakétákkal lehetett szimulált indítást végrehajtani, ha a fegyverzeti főkapcsolót nem aktiválták. Ekkor a rakéta nem indult el, de a keresőfeje így is működött, be tudta fogni a célt, a fedélzeti számítógép pedig rögzítette a „tűzmegnyitás” tényét és körülményeit a későbbi kiértékeléshez.

A Tomcat követte a Phantomot, amint az a Saratoga felé kezdett süllyedni, de a radarral nem sikerült befogniuk, mert a felderítőgép zavarókonténere aktív volt, és „pelyvát”, álcázó fémtörmeléket is bőségesen szórt maga mögé. A hajó légvédelme ellen tevékenykedtek ezzel, és fogalmuk sem lehetett, hogy mögöttük a barátságosnak látszó Tomcat éppen lelőni készül őket. Dorsey meg is jegyezte Hollandnek, hogy látja az F–4-es mögött a fémfelhőt, mire Holland így felelt: „Persze, nyilván nem akarja, hogy befogd.” Erre Dorsey: „Nem baj, a Sidewinderhez nem kell radarral befognom!”

Az ezután történteket később az F–14 fedélzeti adatrögzítője és kamerája alapján rekonstruálta a kivizsgáló bizottság. Dorsey aktiválta a fegyverzeti főkapcsolót, majd megnyomta a rakéta indítógombját, és szóban is jelezte a gépközin: „Ott megy!” Az RF–4 ebben a pillanatban borított le, és kezdte meg a hajó megközelítését. Dutch ekkor a rádióban leadta a következő kódot: „101, szimulált Fox 2!” A 101 a gép oldalszáma volt, a „Fox 2” kód pedig a légiharc-rakéta indítását jelentette. A hangfelvételből azonban kiderült, hogy a „szimulált” szó teljesen elveszett a Sidewinder keresőfejének berregésében, ami a befogást jelezte, Dorsey ezért nem hallotta, míg a többi szót igen. Ez pedig kulcsmozzanatává vált a veszélyes eseménysornak, hiszen ha meghallotta volna, hogy a RIO szimulált indítást emleget, talán észbe kap, hogy nem kell valóban lelőnie a jól láthatóan amerikai felségjelet viselő Phantomot.

Egy újabb véletlennek köszönhetően a Sidewinder nem indult el a gombnyomásra, mert a rakétamotor csütörtököt mondott. Ezért Holland azt hitte, hogy Dorsey, az elvárásnak megfelelően, szimulált indítást hajtott végre. A pilóta azonban bosszúsan megszólalt: „Nem ment el!”, és átváltott a jobb oldali 1-esről a bal oldali 8-as fegyversínre, egy másik Sidewinder rakétára. A Phantomban ülők balszerencséjére a RIO ekkor nem a saját konzolját nézte, hanem a pilóta válla fölött őket, a célgépet figyelte. Ha nem így tesz, valószínűleg feltűnt volna neki, hogy a HUD alsó félköré­ben a fegyverzeti kapcsoló aktiválására eltűnt az azt áthúzó X, és a konzolon is megjelent az élesítésre utaló jelzés. Mire a fegyverzeti tiszt felocsúdott és megértette, min bosszankodik a pilóta, Dorsey ismét megnyomta a tűzgombot, és az újabb Sidewinder a Phantom hajtóművébe csapódott. Mindez pillanatok alatt játszódott le. A két gép ekkor olyan közel volt egymáshoz, hogy az F–14 HUD-ján megjelent egy nagy X formájú figyelmeztető szimbólum, jelezve, hogy 250 lábnál közelebb vannak a rakéta célpontjához, és őket is veszélyeztethetik a repeszek.

Az RF–4-esnek természetesen esélye sem volt kitérő manőverbe kezdeni. A robbanás pillanatában a gép hevesen megrázkódott, farokrésze leszakadt. „Ég a tűzjelző! Kifelé!”, kiáltott hátra a pilóta. „Megyek!”, szólt vissza Sprouse, és megrántotta a kart, ami mindkettőjüket kilőtte a gépből. Közben azt hitték, összeütköztek az őket szorosan követő F–14-essel.

Whisky Tango Foxtrot?

A robbanás pillanatában felbolydult az éter. „Dutch” azonnal segélykérést adott le: „Mayday! Mayday! Megcsobbantottuk a Fox 4-est!” A háthelyzetben, –2,5 G túlterheléssel, 550 csomós (1018 km/h) sebességgel, lángolva zuhanó Phantomból a Martin-Baker H–7 terhelési határán katapultáltak a hajózók. A Saratoga fedélzetéről rögtön egy helikopter indult a kimentésükre. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy alig öt mérföldre értek tengert a hajótól. Ross százados több zúzódást is szenvedett, Sprouse pedig kificamodott vállal került a hajó kórházába. A helyzet azonban nem volt egyértelmű, s a legtöbben eleinte nem is tudták követni az eseményeket.

Dorsey és Holland visszatértek a fedélzetre, a karbantartók legnagyobb meglepetésére. A fedélzeten ugyanis tévesen az terjedt el, hogy az F–14-es zuhant le. Ekkor látták, hogy a bal szárny alól hiányzik egy Sidewinder, és a sín körül rakétaindítás kormos nyomai éktelenkednek. A Saratoga kapitánya, Frost admirális kilépett a parancsnoki híd mellvédjére, és lekiáltott a repülőfedélzetre: „Mi történt?” Az egyik karbantartó erre az üres sínre mutatott. A kapitány rögtön megértette. Dorsey hadnagy azonban még mindig nem fogta fel, mit tett. Egy pilótatársa visszaemlékezése szerint „úgy csörtetett be az eligazítószobába, mint John Wayne”, azt hivén, hogy valódi légi győzelmet aratott.

Az RF–4C két pórul járt pilótája már a gyengélkedőben eszegette a nagy ijedtségre kiporciózott fagylaltot, amikor Frost admirális lépett a helyiségbe, és megkérdezte, tudják-e, mi történt a gépükkel? Ross százados azt felelte, igen, összeütköztek a Tomcattel. „Nem, hanem lelőttünk titeket”, felelte az admirális. A légierősök döbbenten néztek össze, nem értették, mit akar ezzel mondani. Frostnak kétszer is meg kellett ismételnie: „Igen. Lelőttünk titeket.” Ross végül így szólt: „Azt hittem, egy oldalon állunk.” Mire Frost: „Igen, általában így van, de úgy látszik, ma nem.” A részletek ismertetése után Sprouse főhadnagyot elöntötte a pulykaméreg, felpattant az ágyáról, és frissen helyrerakott vállficam ide vagy oda, közölte, hogy most megkeresi a Tomcat pilótáját, és elbeszélget vele. Szándékáról csak akkor tett le, amikor odaszíjazták az ágyhoz, de amiket közben mondott, azon még a sokat látott tengerészek is elpirultak.

Az eligazítószobában eközben Dorsey megszeppenten állt a szőnyeg szélén, fogadta a „gratulációkat”, majd Frost admirális közölte, hogy további sorsáról a FNAEB (Field Naval Aviator Evaluation Board), azaz a pilóták teljesítményét kiértékelő bizottság fog dönteni.

Vizsgálat és (nem) büntetés

A vizsgálat hamarosan meg is kezdődött a haditengerészet és a légierő szakértőinek bevonásával. Mint minden repülő fegyvernemnél a világon, ennek célja még nem a személyes felelősség megállapítása volt, hanem az okok feltárása. Azt, hogy Dorsey hadnagyot hadbíróság elé kell-e állítani, a vizsgálat eredményétől függően dönthették el később felettesei.

Dorsey komolynak tűnő érveket hozott fel saját védelmében, és kitartott amellett, hogy a rendelkezésére álló információk és parancsok alapján helyesen járt el, nem követett el hibát. Azzal érvelt, hogy amikor szóló felszállásra utasították, és a „lila” frekvencián új feladatot kapott, okkal hitte, hogy már nem a hadgyakorlat keretein belül tevékenykedik, hanem éles harci bevetés kezdődött. Kiderült az is, hogy korábban, a pilótaiskolán rossz értékeléssel vizsgázott egy szimulátoros gyakorlaton, mert nem cselekedett elég határozottan egy éles helyzetben. Oktatója ekkor kifejezetten a lelkére kötötte, hogy ha valódi bevetésen „red and free” parancsot hall, akkor habozás nélkül használnia kell a fedélzeti fegyvereit. Így amikor a vadászirányítástól „red and free” jelzést kapott, amihez – mivel nem volt kifejezetten előírva – nem tették hozzá a „szimulált” szót, ismét csak okkal hitte, hogy az F–4-es ellenséges, és éles tűzmegnyitást várnak tőle. Végezetül rámutatott, hogy néhány nappal a gyakorlat előtt a hajó felderítőfőnöke arról tájékoztatta a hajózókat a fedélzeti zárt láncú televízión tartott eligazításon, hogy bizonyos adatok szerint „rossz szándékú erők” katonai sugárhajtású gépeket készülnek hatalmukba keríteni, hogy azokkal kamikazeként megtámadják a Saratogát. Az RF–4C viselkedése megfelelt egy ilyen feltételezett támadásnak, és valóban, a rakétaindításra éppen akkor került sor, amikor az a hajó felé fordult, nyilvánvalóan támadó manőverbe kezdve.

Az elgondolkodtató érvek ellenére a csaknem egy évig tartó vizsgálat végül Dorsey hadnagy felelősségét állapította meg. A kamikaze-támadásról szóló fejtegetése ugyanis egyértelműen megbukott azon, hogy látta az RF–4-est a légierő KC–135-ösére rácsatlakozni. Ha terroristák ültek volna egy elrabolt vadászgépben, ezt nyilván nem tehették volna meg. Értékelésében J. W. Lovell százados, a haditengerészet vizsgálótisztje így fogalmazott: „A Légierő RF–4C-esének 1987. szeptember 22-én történt megsemmisítése nem baleset volt, hanem szándékos cselekmény... Dorsey magatartása, a rádión kapott utasításokra adott reakciói a körülmények és az ismert tények figyelmen kívül hagyásáról tanúskodnak... Képtelen volt alkalmazni a kiképzésen oktatott döntéshozatali módszereket, amelyek helyébe pusztán mechanikus gondolkodást léptetett. Timothy W. Dorsey hadnagy 1987. szeptember 22-i tevékenysége komoly kétségeket vet fel józan ítélőképességét illetően.” Az értékeléssel a légierő is egyetértett, Jeremy Boorda ellentengernagy, a vizsgálat elrendelője pedig elfogadta eredményként. A 6. flotta vezető admirálisai és más főtisztjei is egyöntetűen elítélték Dorsey felelőtlenségét. Edmund Holland főhadnagyot azonban nem találták vétkesnek semmiben, mert valóban nem tudhatta, hogy pilótája aktiválta a fegyverzeti főkapcsolót, és valódi rakétaindításra készült. A vizsgálatot követően a jelentésben megfogalmazott ajánlásokat megfogadva elrendelték, hogy a pilóták hangosan jelentsék fegyverzeti tisztjüknek, ha főkapcsolóhoz nyúlnak. A légierővel folytatott közös gyakorlatok során pedig a haditengerészet repülőgépei a továbbiakban soha nem repültek éles fegyverzettel.

A súlyos mulasztás ellenére azonban Dorsey-t nemhogy hadbíróság elé nem állították, de még büntetőeljárás sem indult ellene. Tovább szolgálhatott a haditengerészetnél, még pilótaszárnyait is megtarthatta, noha örökre eltiltották mindenféle repülőeszköz vezetésétől. Az enyhének mondható következményeket admirális apuci befolyásán kívül talán annak köszönhette, hogy a vizsgálat a 6. flotta törzsét is elmarasztalta a hadgyakorlat nem kellően körültekintő megszervezése miatt, ami hozzájárult a súlyos esemény bekövetkeztéhez. Dorsey a haditengerészet hírszerző szolgálatánál dolgozott tovább, jogi diplomát szerzett, és később kapitányi rendfokozatban (szárazföldi megfelelője ezredes) egy felderítő alakulat parancsnoka lett Norfolkban.

Ross százados, az RF–4C vezetője a katapultálás következtében súlyos sérüléseket szenvedett. Bár ez eleinte nem volt nyilvánvaló, és alkalmasnak minősítették a további repülésre, rövidesen kiderült, hogy a gerincét tönkretette a katapultálás okozta túlterhelés. Csigolyái elvándoroltak, erős fájdalomcsillapítókat kellett szednie. 1992-től kezdve 32 műtétet végeztek rajta, amit ráadásul saját zsebből kellett fizetnie, mert a légierő nem ismerte el, hogy a bajok összefüggésben állnának az öt évvel korábbi lelövésével, hiszen a Saratoga fedélzetén csak zúzódásokat találtak az egyik kezén. A Wright-Patterson légi támaszponton dolgozott földi beosztásban 1997-ig, amikor egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazták. Csak 2010-ben ismerték el hadirokkant státuszát az őt 1991 óta kezelő orvos, Scott Philips alezredes kitartó közbenjárására.

A két egykori pilóta története 2012-ben találkozott ismét, amikor a megrokkant, anyagilag tönkrement Ross döbbenten értesült, hogy Dorsey-t admirálisi rendfokozatra jelölték. A századosnak, aki ekkor már teljesen mozgásképtelen volt, régi bajtársai segítségével sikerült elérnie, hogy a felháborító történetet megírják az újságok, aminek hatására a Szenátus illetékes bizottsága 2013 januárjában elutasította a kinevezési felterjesztést. Leon Panetta védelmi államtitkár később elmondta, hogy a felterjesztésből szemérmesen kihagyták Dorsey életrajzának ezt az „apró” mozzanatát, arról ő is csak az újságokból értesült. Michael Ross 2013-ban, pár héttel a döntés után elhunyt az ohiói Huber Heights kórházában.

Timothy W. Dorsey soha nem kért bocsánatot áldozatától. Haditengerészeti körökben kiérdemelte a „Blue Falcon” gúnynevet, a bajtársait hátba szúró árulók bélyegét. A haditengerészet titkosszolgálatánál végzett munkája során többször is kelet-­euró­pai módszereket idéző közbeszerzési botrányok, nagyszabású üzleti átverések és politikai panamák körül bukkant fel a neve. Ki tudja, talán egy szép napon feltörekvő politikusként ismeri majd meg a világ.