Teljes cikk - 2021. június

Kiárusított titkok

Egy festmény a CIA előcsarnok falán

Polgár Tamás

Míg a koreai és a vietnami háború idején még félelmetes híre volt a szovjet vadászgépeknek és légvédelmi rakétáknak, a nyolcvanas évekre az amerikai harci repülőgépeket kezdte egyre inkább körüllengeni a legyőzhetetlenség mítosza. A laikusok rajongása nem tűnt megalapozatlannak, és nem is csak a korabeli akciófilmek, videojátékok, s persze a keleti és nyugati blokk életszínvonala közötti látványos különbség táplálta. Bár a Szovjetunióval való közvetlen összecsapás szerencsére elmaradt, az amerikai típusok csakugyan elképesztő könnyedséggel győzték le ellenfeleiket földön és égen Irántól Líbiáig, Szíriától az Öbölháborúig.

1986. március 24-én a Szirte-öböl partján települt líbiai Sz–200 Vega légvédelmi ütegeket támadó A–7 Corsair vadászbombázók pilótái pontos ismeretekkel rendelkeztek az ellenséges radarok képességeiről. Az 1989-ben két líbiai MiG–23MF-et lelövő F–14 Tomcat személyzete is meglepően tájékozottnak bizonyult. Néhány évvel később, az Öbölháború alatt az amerikaiak ismét mintha csak pontosan tudták volna, mire képesek ellenfeleik gépei, milyenek azok elektronikai, avionikai paraméterei, és mire alkalmas fegyverzetük. Az US Air Force Fighter Weapons School, azaz a Top Gun-iskola oktatási anyagai már az 1980-as évek elején is egészen pontos és részletes adatokat tartalmaztak a legújabb szovjet vadásztípusokról, így a MiG–29-esről és a Szu–27-esről, vagy a szintén épp csak rendszerbe állt Sz–300 (SA–10 Grumble) és 9K37 Buk (SA–11 Gadfly) légvédelmi rakétákról. Az elkövetkező évtizedek során úgy tűnt, a szovjet-orosz haditechnika alkalmazói valamennyi összecsapásban alulmaradnak. A koreai háborúban minden 6 lelőtt ellenséges repülőgépre 1 amerikai veszteség jutott.

Vietnamban ez az arány 2:1 volt, tehát a szovjet fegyverek hatékonysága sokat javult. A Sivatagi Vihar során és 1999-ben Jugoszlávia fölött azonban 41:0! A MiG-29 csak az utóbbi konfliktusban 11 alkalommal csapott össze F-15-ösökkel és F-16-osokkal, és mindannyiszor alulmaradt. A súlyos leszereplés okát azonban nem a technika minőségében, s nem is mindig az alkalmazók hiányos kiképzettségében kellett keresni. A szovjet hadiipar egyetlen ember és a mindenkori szovjet-orosz hadtörténelem legsúlyosabb árulása miatt bukott meg a csatatereken.

Veszélyes disszidens

1977 januárjában egy titokzatos férfi lépett a piros lámpánál álló amerikai követségi autó mellé egy moszkvai utcán, és izgatottan kopogtatott az ablakon. A kocsiban ülő diplomatának persze esze ágában sem volt lehúzni. Minden követségi dolgozót kioktattak, hogy ne álljanak szóba nyilvános helyen közeledő idegenekkel, mert jó eséllyel provokátorok. A férfi ezután hol itt, hol ott bukkant fel ismét. Több alkalommal kézzel írt cédulát tűzött az autók ablaktörlője alá vagy dobott az utastérbe. Egyszer éppen a CIA moszkvai irodafőnökét, Gardner Hathawayt próbálta meg leszólítani tört angolsággal egy benzinkútnál. A rutinos kémelhárító ugyan szintén elutasította közeledését, de szimata azt súgta, mégiscsak érdemes lesz kapcsolatot keresni ezzel az idegennel. Ám hiába kért engedélyt a langley-i központtól, Stansfield Turner, a CIA igazgatója személyesen tiltotta meg, hogy a „Donald” fedőnevű férfinak bármilyen formában válaszoljanak.

Ekkoriban a CIA rendkívül óvatos volt. Egyáltalán nem rendelkeztek fedett kapcsolatokkal a Szovjetunióban, és a hasonló jelentkezőket mindig elutasították. Időről időre akadtak ugyan sikeres dezertőrök, de ők kivétel nélkül más országok területéről érkeztek. A moszkvai CIA-iroda vezetője azért tiltotta szovjet állampolgárok beszervezését, mert a második világháborúban végignézte, hogyan vezetik a britek orruknál fogva az egész német hírszerzést, és rettegett, hogy ez velük is megtörténhet. Nem mintha sok jelentkező akadt volna, hiszen egy szovjet állampolgárnak elképesztően kockázatosnak tűnt amerikai ügynökökkel találkozni. A Szovjetunió területén utoljára még a hatvanas években sikerült a brit MI6-nak beszerveznie egy KGB-ezredest, Oleg Penkovszkijt. A kapcsolat rendkívül értékesnek bizonyult, hiszen a kubai rakétaválság idején valójában nem az U-2 kémrepülőgépek fényképei, hanem Penkovszkij információi alapján azonosították a szovjet rakétaütegek települési körleteit. A légi felvételek csupán az információ megerősítésére szolgáltak, az ENSZ BT tájékoztatására, s persze a szovjetek félrevezetésére. Penkovszkijt azonban az óvatosság ellenére még a kubai válság vége előtt letartóztatták, s hamarosan kivégezték. Mint később kiderült, egy, a keletnémet Stasinak dolgozó nyugatnémet felderítő árulta el őt a szovjeteknek.

„Donald” azonban mit sem tudott a CIA-főnök szigorú tilalmáról, és éveken át nem tágított. 1977 decemberében kétoldalas levelet dobott a nagykövetség gondnokának autójába. Ebben azt írta, szigorúan titkos technikai információkhoz van hozzáférése. „Azt akarom tenni, amit Viktor Belenko”, írta, utalva a vadászpilótára, aki nem sokkal azelőtt Japánba menekült egy vadonatúj MiG-25-össel. Bár az ekkoriban egymást követő hasonló incidensekről, dezertálásokról a szovjet polgárok nem értesülhettek, a férfi azt állította, tagja annak a mérnökcsapatnak, amely rohammunkában tervezi az új fedélzeti radart a MiG-25-öshöz. Vázlatot is csatolt a Zafir-25 jelzésű berendezésről és annak újfajta, lefelé néző-lövő képességéről. Ám a CIA-t még ez sem győzte meg, hogy nem dezinformátor. Csak amikor az információ elérte a Pentagont, és a légierő nyomatékos átiratban jelezte a hírszerzésnek, hogy ez valószínűleg a legértékesebb katonai titok, amivel a szovjetek rendelkeznek, engedélyezték, hogy felvegyék a kapcsolatot „Donalddal”.

1978 februárjában a férfi egy újabb levélben megadta lakása telefonszámát, de az utolsó két számjegy nélkül. Azokat, mint írta, egy megadott időpontban, egy buszmegállóban állva fogja felmutatni egy táblán, és ha ekkor elhalad előtte egy követségi autó, tudni fogja, hogy figyelnek rá. Ez így is történt. Egy hónappal később újabb levél landolt Hathaway kocsijában. A férfi ezúttal felfedte személyazonosságát, megadta személyes adatait, lakcímét, családtagjai neveit is. Megnevezte munkahelyét, és számos részletet árult el munkájáról, időbeosztásáról. Több oldalnyi műszaki rajzot is mellékelt a Zafir-25-ösről, illetve konspiratív utasításokat is adott. Ha a CIA felhívja őt telefonon, amennyiben férfi a hívó, Nyikolaj néven mutatkozzon be, ha nő, akkor a Kátya nevet használja.

„Donald” valódi neve Adolf Georgijevics Tolkacsev volt. 1927-ben született Kazahsztánban. Keresztnevét Adolf Hitler után kapta, akit az 1920-as években még munkásmozgalmi hősként tiszteltek a Szovjetunióban. Tizenévesként, a második világháború alatt szemtanúként élte meg, amint a légvédelmi tüzérek kezdetleges radarberendezéseikkel hasztalan próbálták bemérni a Moszkvát támadó német bombázókat. Ekkor határozta el, hogy radartervező mérnök lesz. A Harkovi Politechnikai Intézetben tanult, 1954-ben szerezte diplomáját, majd a Radarkutató Tudományos Intézetben, ismertebb nevén a Fazotron-NIIR fejlesztőirodánál helyezkedett el. A Belarusszkij metróállomás közelében ma is működő épületben dolgozott egész életében. Szorgalmának köszönhetően hamarosan a cég megbecsült főmunkatársává vált. Nem tartozott ugyan a kiváltságosok közé, de a szovjet viszonyokhoz képest jó körülmények között élhetett. Moszkva egyik elegáns, külön üzletekkel rendelkező toronyházában lakott feleségével és fiával. Szomszédai voltak többek között Mihail Gromov, a világrekorder sarkrepülő, Georgij Lobov, a második világháború és Korea vadászpilóta ásza, Szergej Anokhin, aki MiG-15-össel zuhanásban átlépte a hangsebességet, Valentin Glusko, a szovjet űrprogram főkonstruktőre és Vaszilij Misin, az N-1 holdrakéta tervezője. De még ebben a viszonylagos jólétben is kezdett egyre érezhetőbbé válni a brezsnyevi kor áruhiánya, és Tolkacsevet a szovjet mindennapok szürke jellegtelensége, kilátástalansága is nyomasztotta. Titokban szamizdatokat és Szolzsenyicin betiltott könyveit olvasta, s azon gondolkodott, hogyan léphetne ő is a disszidensek közé. Amikor megtudta, hogy felesége szüleit Sztálin idejében koholt vádak alapján elhurcolták és megölték, elhatározását tettekre cserélte. A Belenko dezertálása utáni pánikot látva döbbent rá, hogyan vihetne be a szovjet rendszernek igazán súlyos csapást. Hiszen a legérzékenyebb katonai titkok kerültek az íróasztalára nap mint nap. Nem pénzért vagy más előnyökért vállalkozott kémkedésre, hanem meggyőződésből, s hajlandó volt akár saját életét is kockáztatni az általa nemesnek vélt célért.

A CIA-t sokáig aggasztotta, honnan rendelkezhet egy egyszerű mérnök pontos elképzelésekkel a konspiratív kapcsolattartás módszereiről, s ezért is hitték sokáig a KGB provokátorának. Tolkacsev, akárcsak sok millió szovjet honfitársa, rajongott az A tavasz tizenkét pillanata című népszerű televíziós filmsorozatért, amely élethűen mutatta be a hírszerzők munkáját, hiszen a forgatókönyv szerzője maga is nyugalmazott felderítő volt. Ebből és a Stirlitz ezredes további kalandjait bemutató kalandregényekből vette ötleteit, amelyek a valóságban is beváltak.

Feltárul az aranybánya

A kapcsolatfelvétel után Tolkacsev új fedőnevet kapott: CKSPHERE, azaz Gömb, a CK pedig a moszkvai CIA-iroda belső kódjelét jelentette. Személyes találkozót még mindig nem kockáztattak vele, hanem egy mellékutcában, egy telefonfülke és a fal közé dugott ócska munkáskesztyűben rejtettek el számára üzenetet. Az ugyanígy elhelyezett válaszban kézzel írt számadatok, táblázatok érkeztek a legújabb szovjet radarrendszerek működési próbáinak eredményeivel, rövid jelentés egyes fejlesztések állapotáról, és egy megjegyzés, hogy egy 91 oldalas spirálfüzetet szeretne átadni, tele fontos információkkal. Az elemzők megállapították, hogy intelligens, fegyelmezett emberrel van dolguk. Végül sikerült Langley-t és Malcolm Toon nagykövetet is meggyőzni, hogy megéri a kockázatot a személyes találkozó. Erre 1979. január 1-én, újév éjjelén került sor, mert ekkor a KGB figyelői hagyományosan eltűntek a nagykövetség környékéről. Korábban egy sor helyszínben állapodtak meg, amelyeket személynevekkel jelöltek. A találkozó előtt felhívták Tolkacsevet egy telefonfülkéből, és megkérték, jöjjön át „Ninocskához”. A helyszínen John Guilsher, a CIA veterán ügynöke várta, aki folyékonyan beszélt oroszul, és alaposan ismerte a kelet-európai országokban alkalmazott kémelhárítói eljárásokat.

Tolkacsev valóban elhozta a 91 oldalas füzetet, tele felbecsülhetetlen értékű műszaki információkkal. Guilsher havi ezer rubel díjazást ígért neki a további együttműködésért. Ez nem volt valami sok: 650 dollár, mai árfolyamon kb. 2300. De még ez is a mérnök havi fizetésének háromszorosára rúgott. Tolkacsev azonban a Szabad Európa Rádióban hallotta, hogy Viktor Belenko hatszámjegyű összeget kapott, és jelezte, ő is ennyit szeretne. Egy fényképezőgépet is kért, hogy jegyzetelés helyett lefotózhassa a titkos tervrajzokat. Guilsher jelentésében dicsérte Tolkacsev higgadtságát és professzionalizmusát. A következő alkalommal hozott is neki egy „Molly” fedőnevű, apró mikrokamerát miniatűr fénymérővel, ötezer rubelt és egy kérést, hogy a MiG-23 RP-23 Zafir radarjáról próbáljon adatokat szerezni. Tolkacsev is újabb igényekkel állt elő. Módosította korábbi kérését, nem hatszámjegyű, hanem hat nullával végződő összeget akart, illetve egy azonnal ölő méregkapszulát. A CIA beleegyezett, hogy két év alatt háromszázezer dollárt kapjon részletekben egy külföldi bankszámlán elhelyezve, de méregről hallani sem akartak. Attól tartottak, hogy Tolkacsev egy félreértett helyzetben pánikba esve, megöli magát vele. Ő viszont attól félt, hogy ha lebukik, amit hosszú távon elkerülhetetlennek látott, lassú és kínos halál vár rá a Ljubjanka pincéiben. A kapszula évekig állandó kérése maradt minden egyes találkozón, míg évekkel később végre megkapta.

1979 áprilisában Tolkacsev öt filmkazettát adott át Guilshernek, rajta mintegy százoldalnyi szigorúan titkos műszaki dokumentum fényképével. A kémkamera helyett egy hétköznapi Minox automata fényképezőgéppel dolgozott. Részletes, precíz munka volt, a kutatási vonalak pontos leírása, rajzok, diagramok, vázlatok és számítások sokszor még csak a rajzasztalon létező elektronikai eszközökről, fegyverekről, új repülőgépekről. Az amerikaiak ekkor szereztek először adatokat a készülő Szu-27-esről. Tolkacsev leírta a titkos iratok kezelési rendjét is. Reggel lehetett dokumentumokat kikérni, és délután öt órára vissza kellett vinni. A kutatóintézetnek volt egy titkos könyvtára is, ahol további műszaki információkhoz tudott hozzáférni. Mivel ebédszünet idején egy-két órára el lehetett hagyni az épületet, kisebb mennyiségű iratot ki tudott csempészni a kabátja alatt, és odahaza nyugodtan lefotózni. A portán csak a táskákat ellenőrizték.

1979 végére Tolkacsev újabb több száz filmtekercsre való titkos dokumentumot talicskázott ki a Fazotrontól, és rövid idő alatt a CIA legértékesebb mélyfedésben dolgozó ügynöke lett. Személyi aktája olyannyira érzékeny volt, hogy csak hét példányban létezett, és tartalmát csak a legmagasabb szintű hírszerzési vezetők és az elnök ismerték. A róla szóló aktákat és táviratokat két különböző kriptográfiai kulccsal is titkosították, és minden nevet, helyszínt kóddal helyettesítettek. Jelentéseit nem is iktatták, csak George T. Kalaris, a CIA szovjet részlege igazgatójának irodájában őriztek belőlük egyetlen példányt. A műszaki információkat más forrásokból származó adatokkal keverve adták tovább a felhasználóknak, hogy egy esetleges szivárogtatás esetén se lehessen azonosítani a forrást. A Pentagon elemzése szerint Tolkacsev már az együttműködés első évében mintegy ötévnyi kutatómunkát és több százmillió dollárt takarított meg az amerikai hadiiparnak. Bizonyos katonai programok teljesen más irányt kaptak neki köszönhetően, s ezért jelent meg 1979-ben hirtelen új változat számos fegyverrendszerből.

A B-2 Spirit tervezésére is alaposan kihatott Tolkacsev tevékenysége, illetve a Senior Sky fedőnevű fejlesztési projekt, amely évekkel később az F-22 Raptort eredményezte, szintén nagyban támaszkodott értesüléseire. A légierő részletesen megismerhette szinte valamennyi szovjet katonai repülőgép fedélzeti radarját, így a MiG-23 és MiG-29 típusokon alkalmazott Zafir-23, Zafir-23ML-2 és a Zafir-25 típusokat. Mindez behozhatatlan harcászati előnyhöz juttatta a NATO-t, és egy hagyományos konfliktus esetén szinte esélytelenné tette volna a szovjet repülőgépeket.

Növekvő nyomás

A CIA egy idő után aggódni kezdett Tolkacsev munkatempója miatt. Hiába javasolták, hogy lassabban és megfontoltabban dolgozzon, mindig sok anyagot igyekezett átadni. Gyakran egész szatyornyi filmkazettával érkezett a találkozóra, a rekordja 6400 oldalnyi lefotózott anyag lett. Egy róla írt jelentésben így fogalmaztak: „A minden orosz emberbe belenevelt rutin működik benne... hősies rohammal törekedni a tökéletes eredményre, akár saját élete feláldozásával is”. Vakmerősége és elképesztő kockázatvállalása azonban célravezetőnek bizonyult. Annak ellenére sem keltett gyanút, hogy naponta kért ki az irattárból és a titkos könyvtárból olyan anyagokat, amelyek egyáltalán nem kellettek a munkájához, és a kölcsönzési listája már hosszabb volt, mint bárkié az intézetben. Adatokat szolgáltatott az új szovjet barát-idegen felismerő rendszerről, a honi légvédelem új szervezeti rendjéről, a tervezett újfajta légiharc-rakétákról. Rendelésre szállította az anyagokat a repülőgép-iparban használt ötvözetekről, a tervezett szovjet Berijev A-50 légtérellenőrző repülőgépről vagy a helyből felszálló Jak-38-asról. De gyűjtött információt a polgári védelem intézkedéseiről is, megszerezte az intézet és néhány partnerintézmény belső telefonkönyvét, a szabadságolási jegyzéket, valamint a szovjet tisztikar körében terjesztett titkos sajtókiadványokat.

A következő találkozón Tolkacsev felvázolt egy tervet, hogyan kémkedne a következő 12 évben az Egyesült Államoknak, milyen anyagokat gyűjtene nekik. „Olyan utat választottam, amelyen visszafelé nem lehet haladni, és nem áll szándékomban letérni róla. Azt a feladatot szabtam magamnak, hogy a lehető legtöbb információt adjam át, és nem fogom félúton abbahagyni.” Konspiratív leveleiből a szovjet rendszerből kiábrándult értelmiségi képe bontakozott ki, akinek elege van a mindenhová befurakodó, megkerülhetetlen demagóg szólamokból, a kultúra kiüresítéséből, a brezsnyevi pangásból.

Ahogy azonban teltek a hónapok, Tolkacsev egyre feszültebbé vált. Kezdett aggódni családja biztonságáért is. Otthon titkolta ugyan tevékenységét, ám egy ízben elfelejtette eltenni a fényképezőgépet, és a felesége rögtön gyanút fogott a drága nyugati készülék láttán. Tolkacsev kénytelen volt felfedni előtte, honnan van a bőséges mellékkereset, amelyből nemrég egy Zsigulit is vásároltak. Natasa könyörgött férjének, hagyjon fel a kémkedéssel, ne sodorja magát ilyen veszélybe, ám ő nem hallgatott rá. A stressz azonban kezdte felőrölni az idegeit. Továbbra is fegyelmezetten végezte vállalt feladatát, de egyre gyakrabban esett ki szerepéből. Az átadott filmtekercsek között gyakran találtak üreseket, egyes oldalak pedig bemozdultak, elmosódtak, jelezve, hogy Tolkacsev kapkod. A CIA felajánlotta, hogy kicsempészik az országból. Ezt először mereven elutasította, ám a következő találkozón már fantasztikus tervet vázolt fel, amelyben repülőgép szállna le érte és családjáért egy erdei tisztáson, és ők a fák rejtekéből futnának hozzá. Erre természetesen nem került sor.

Az intézetben ezalatt szigorították az iratkezelés rendjét. 1980 januárjától csak úgy lehetett kikérni titkos anyagokat, ha a kérelmező letétbe helyezte a belépőkártyáját. Tolkacsev ezt jelezte a CIA-nak, és kérte, hogy készítsenek neki egy hamis belépőt. A CIA azonban többszöri próbálkozásra sem tudta ezt megfelelően kivitelezni. Tolkacsev erre becsempészett egy miniatűr kémkamerát az épületbe, és vakmerően a mosdóban fotózta az iratokat, vállalva, hogy bármikor rányithatnak. Így szerezte meg a lézerirányítású rakéták megzavarására szolgáló Stora aktív harckocsi-védelmi rendszer, a MiG-31-es Zaszlon digitális radarja és az azt vezérlő, a Buk légvédelmi ütegekben is alkalmazott Argon-15A számítógép teljes műszaki dokumentációját.

Dupla vagy semmi

1982-re Tolkacsev már beletörődött, hogy számára nincs jövő. Ötvenöt évesen egyre romló vérnyomás-problémákkal küzdött. Egy öngyilkos merénylő elszántságával fényképezte az iratokat, gyakran képtelen kockázatot vállalva. Egy napon a mosdóban bemeszelték az ablaküveget, s többé ott nem volt elég fény a fotózáshoz. A szigorú ellenőrzés ellenére ekkor ismét elkezdte kicsempészni a tervrajzokat. Ezúttal munkaidő végén vitte haza a kikölcsönzött dokumentumokat, és az irattárosoknak azt mondta, hogy valamelyik felső vezető kölcsönkérte azokat. Eközben visszamondta a CIA által tervezett kimenekítést. „Hogyan képesek emberek egyszer csak elindulni ki tudja, hová? Nemhogy másik országban, de egy másik szovjet városban sem lennék képes élni”, mondta kapcsolattartójának. A CIA ugyan megpróbálta enyhíteni a rá nehezedő nyomást, s mindennel ellátták, amit csak kért, gyógyszerektől kezdve könyvekig, egyetemista fia számára nyugati rajzeszközökig és rocklemezekig, de ez sem segített Tolkacsev egyre növekvő depresszióján. Tudta, hogy így vagy úgy, de számára már nincs sok hátra.

Félelmei nem voltak alaptalanok, mert a KGB valóban titkos nyomozást folytatott az intézetben. Saját forrásaik jelezték, hogy az amerikaiak elképesztő mennyiségű katonai titokhoz férnek hozzá. 1983 áprilisában Tolkacsev meghallotta, amint Jurij Kirpicsev, az intézet vezető mérnöke utasította az egyik részlegvezetőt, hogy állítson össze egy listát azokról, akik hozzáférnek a titkos kutatási anyagokhoz. Pánikba esve azonnal hazasietett, összeszedett minden kompromittáló eszközt és anyagot, elvitte azokat Moszkva közeli hétvégi házába, és egy öreg vaskályhában mindent elégetett, még a vastag rubelkötegeket is. Csak a tollba épített méregpirulát tartotta meg, és a bankjegyeket összefogó gumigyűrűket, mert azok hiánycikknek számítottak. A következő napokban a ciánkapszulát mindig a nyelve alá rejtette, ha Kirpicsev az irodába hívta. De nem kellett, hogy ráharapjon. Sejtette, hogy gyanakodnak rá, és ez így is volt. A kilencvenes években bemutatott, Méregpirula című orosz dokumentumfilmben Rem Kraszilnyikov egykori KGB-vezérezredes azt állította, kezdettől fogva Tolkacsevet tartották az első számú gyanúsítottnak. Mégsem léptek fel ellene azonnal, mert nem találtak megfelelő bizonyítékot, s ahogyan a vezérezredes fogalmazott, „a Szovjetunióban tiszteletben tartották a polgárok jogait.” Tolkacsev így még évekig szállította tovább a titkokat. A CIA pótolta az elégetett felszerelést, s a rendszeres „ajándékcsomagot” újabb több százezer rubellel is megfejelték.

Máig sem tisztázott, mi okozta végül Tolkacsev vesztét. Az amerikai források a CIA moszkvai kirendeltségének egy volt tisztségviselőjét, Edward Lee Howardot okolják, akit 1983 elején italozó életmódja és kisebb lopások miatt elbocsátottak. Bosszúból átállt a szovjetekhez, titkos információkat osztott meg a KGB-vel, majd miután egy szovjet dezertőr feladta, elmenekült, és menedékjogot kapott a Szovjetunióban. 1995-ben megjelent emlékirataiban Howard tagadta, hogy ő adta volna fel a mérnököt, bár minden egyéb kémvádat is cáfolni próbált. Szóba került Aldrich Ames, a CIA leghíresebb árulója is, mint lehetséges forrás, de erre sincs bizonyíték. Kraszilnyikov vezérőrnagy a dokumentumfilmben azt állította, hogy a Fazotronnál végzett nyomozás során egyszerűen rábukkantak az irattári kölcsönzési listára. Ennek nyomán, 1985. június 8-án, míg Tolkacsev és családja dácsájukban töltötték a hétvégét, a KGB titokban átkutatta a lakásukat, és rátaláltak a kémfelszerelésre, a fényképezőgépekre, a találkozók helyszíneinek listájára és más információkra. A talált jegyzetekre támaszkodva 12:10 és 12:25 között kinyitották a konyha ablakán a szellőző kisablakot, a „fortocskát”, ami egyezményes jel volt a CIA-nak, hogy a következő találkozó terv szerint létrejöhet. A megadott időben valóban elhaladt a ház előtt egy amerikai követségi autó.

Lebukás

Az áruló elfogásának feladatát a KGB Szpecnaz Alfa terrorelhárító csoportja kapta. Korábban már előfordult, hogy a célszemély a KGB szeme láttára mérgezte meg magát, ezért mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy Tolkacsev hozzáférjen a ciánkapszulájához. Úgy döntöttek, nem várják meg, míg visszatér lakásába. Moszkva határában, a hétvégi ház felé vezető országút mellett leállítottak egy mentőautót és néhány rendőrautót, mintha baleset történt volna. Amint felbukkant Tolkacsevék sárga Zsigulija, egy rendőregyenruhába öltözött KGB-s leintette őket, és kérte, hogy a gépkocsi tulajdonosa szálljon ki. A mondatot szándékosan fogalmazták így, nem a vezetőt szólítva. Mindenképpen ki akarták csalogatni a célszemélyt a kocsiból, mert tartottak attól, hogy a gázra tapos, és megpróbál elmenekülni. Megkönnyebbülésükre nem Tolkacsev, hanem a felesége vezetett. A mérnök nem fogott gyanút, kiszállt, átadta iratait, és elindult a „rendőrrel” a járőrkocsi felé. Amint elhaladtak a mentőautó mellett, Tolkacsev hanyagul az arca felé nyúlt. Az elfogásról készült videofelvételen látszik, hogy csak a nyakát próbálta megvakarni, de a mentőben várakozó KGB-sek nem kockáztattak, kiugrottak a kocsiból, és rávetették magukat. Egy szempillantás alatt berántották a járműbe, megbilincselték, majd kezét-lábát lefogva levágtak róla minden ruhát a méregkapszulát keresve. Megkönnyebbülésükre ezúttal nem találtak nála, a lakásában lefoglalt kapszula volt az egyetlen. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mire a családja felocsúdott, a mentőautó már el is hagyta a helyszínt, hogy az árulót a hírhedt Lefortovo börtönbe szállítsa.

Június 13-án a megbeszélt találkozóra gyanútlanul megérkező amerikai kapcsolatra is lecsaptak. Előzőleg kiválasztottak egy nyomozót, aki testalkatra hasonlított Tolkacsevre, és a Moszfilm stúdiójában az arcát is az övéhez hasonlóvá maszkírozták. A CIA ügynökének csak távolról kellett őt látnia, mielőtt elfogják, hogy azt higgye, őt követték, nem pedig Tolkacsev bukott le. Ez az akció is teljes sikerrel járt, és Paul Stombaugh, a CIA ügynöke is hamarosan a KGB ljubjankai központjának fogdáján találta magát.

Kraszilnyikov vezérezredes személyesen hallgatta ki mindkét őrizetest. Stombaugh pókerarccal tagadta, hogy kém lenne, és a nála talált százezer rubel készpénzt azzal magyarázta, hogy egy lakást készült megvásárolni. A Tolkacsev lakásában talált bizonyítékok azonban romba döntötték védekezését. Műveleti jegyzetek, több mikrokamera, exponált filmtekercsek rajtuk szigorúan titkos dokumentumokkal, 190 ezer rubel és a Szovjetunióban hozzáférhetetlen nyugati árucikkek garmadája árulkodott róla, hogy a KGB bizony szakszerűen végezte a dolgát. Stombaugh aránylag olcsón megúszta lebukását. Nemkívánatos személynek minősítették, és kiutasították a Szovjetunióból. Adolf Tolkacsevet azonban egy katonai bíróság golyó általi halálra ítélte. Kivégzését 1986. október 22-én adta hírül a TASZSZ hírügynökség. Felesége, Natalija Ivanovna ellen is vádat emeltek azzal, hogy tudnia kellett férje tevékenységéről. Bár az asszony mindent tagadott, a börtönben elárulta egy besúgónak, hogy valóban így volt. Három év szabadságvesztésre ítélték, amiből két évet töltött le munkatáborban. Mérnök létére ezután csak kazánfűtőként tudott elhelyezkedni. 1990-ben rákbetegséget diagnosztizáltak nála. Hiába fordult az amerikai nagykövetséghez gyógyszerért, nem kapott segítséget, és egy évvel később meghalt. Fiuk, Oleg sikeresen elvégezte az egyetemet, biológus lett, és ma az Orosz Tudományos Akadémia tagja.

A mérleg

Hatévnyi kémtevékenysége alatt Adolf Tolkacsev több tízezer oldalnyi titkos dokumentumot szerzett meg, amelyek fordítása és rendszerezése még az 1990-es évek közepén is tartott. Túlzás nélkül állítható, hogy ezzel megváltoztatta a történelmet.

A legnagyobb kárvallottnak a MiG-29 bizonyult, amelynek szinte minden porcikáját már azelőtt megismerték a Pentagonban, hogy rendszerbe állt volna. Az F-15C-nek nemcsak a radarját és a fegyverzetét optimalizálták a MiG-29 leküzdésére, de még a dipólszórók tölteteit is annak RLPK-29-es radarja ellen alakították ki. Nem véletlen, hogy a MiG-29 nem szerepelt valami fényesen az exportpiacon, és csak oda sikerült eladni, ahol nem volt nyugati konkurencia. De más vadásztípusok sem jártak jól. A számos amerikai repülőgépen alkalmazott AN/ALQ-165 Airborne Self-Protection Jammer zavarórendszert kifejezetten a Zaszlon és a Zafir radarok ellen tervezték, hatástalanná téve a MiG-23-ast, MiG-25-öst és a MiG-31-est. Ezért optimalizálták a Tomahawk robotrepülőgépeket a fakoronák magasságában való repülésre, ami az Öbölháború idején világszerte sajtószenzációt keltett. Tolkacsevnek köszönhetően a MiG-31-es forradalmi újdonságnak számító digitális adatátviteli rendszerét is sikerült feltörni, így lehetségessé vált az adatforgalom zavarása, blokkolása, jelentősen korlátozva a szovjet vadászgép képességeit.

Több forrás, így a Tolkacsev elfogását végző Zajcev vezérőrnagy és Kraszilnyikov vezérezredes is állítják, hogy 1980 körül a szovjet hadiipar előrehaladott elméleti kutatásokat végzett egy „lopakodó” bombázóval kapcsolatban, amely képességeiben hasonló lett volna az amerikai B-2 Spirithez. A Fazotronnál végzett nyomozás során bebizonyosodott, hogy Tolkacsev ezeket a kutatási anyagokat is megszerezte. Lehetséges, hogy éppen emiatt nem épült meg a szovjet csökkentett észlelhetőségű repülőgép.