Teljes cikk - 2021. november
Megsemmisíteni a 33-as célt!
Dicsőség helyett zászlóval letakart koporsó
Polgár Tamás
Ahidegháború krónikája nem szűkölködik legendás repülőgép-típusokban és történeteikben. A törékeny, karcsú U-2 stratégiai felderítőgép azonban minden bizonnyal többször fordított a történelem menetén, mint bármely felfegyverzett, akár atombombákat hordozó típus. Az 1962-es kubai rakétaválság idején is főszerep jutott az U-2-eseknek, annak ellenére, hogy két évvel korábban bebizonyosodott, rendkívüli repülési magasságuk nem képes megvédeni a legújabb szovjet légvédelmi rakétáktól.
Az első U-2-esek már 1960 októberében, alig több mint egy évvel a kommunista forradalom győzelme után felbukkantak Kuba egén. A texasi Laughlin támaszpontról felszálló gépek feladata a kommunista erők diszlokációjának felderítése és egy esetleges partraszállás lehetséges helyszíneinek fényképezése volt. Akkor még zavartalanul folytathatták felderítő tevékenységüket, hiszen Kuba forradalmi hadserege nem rendelkezett megfelelő eszközzel az elhárításukra. Érdekesség, hogy James Rhyne Killian mérnök-akadémikus, aki az ötvenes években az U-2 alapkoncepcióját kidolgozta és Richard M. Bissell, a Kuba fölötti U-2 bevetéseket megtervező CIA tisztviselő személyes jó barátok voltak, ám a kubai akciók miatt egy életre összevesztek. Killian ugyanis tudományos kutatóeszközként álmodta meg az U-2-est, a magaslégkör kutatására szánta, és felháborodottan tiltakozott még Kennedy elnöknél is, amikor megtudta, hogy katonai célokra akarják használni. Persze hiába. A Disznó-öbölben 1961 áprilisában megkísérelt sikertelen inváziót 15 U-2 példány segítette felderítési adatokkal, illetve a kubai támaszpontok elleni légicsapások hatásának utólagos felmérésével.
A berepülések később is folytatódtak, de a légi utántöltésre alkalmassá tett U-2F változat megjelenésével már a kaliforniai Edwards támaszpontról. A gépek a bevetések után a floridai McCoy támaszponton, Orlando közelében szálltak le. 1962 augusztusában SA-2 (Sz-75) légvédelmi rakétaütegeket és MiG-21 vadászgépeket fedeztek fel a képeken az elemzők. Immár tehát nem repkedhettek Kuba fölött veszélytelenül, ám a felderítő küldetések leállításáról szó sem lehetett. A pilóták biztonságát csak egyetlen intézkedéssel tudták valamelyest fokozni. A CIA állományába tartozó kémrepülőgépeket Powers lelövése óta csak a légierő hajózói vezethették, mert fogságba esésük esetén más jogi helyzetben lettek volna, mint egy civil hírszerző. A CIA állományában levő gépekre is a légierő jelzését festették.
Heyser őrnagy felfedezése
A Kuba fölé repülő U-2-esek fényképein aggasztóan szaporodtak a szovjet eredetű nehézfegyverek, szovjet típustervek alapján épült katonai létesítmények. Csak a legmagasabb hírszerzői körökben tudták, hogy mit keresnek. Egy kettős ügynöknek köszönhetően a CIA már hónapokkal ezelőtt tudomást szerzett a szovjet „Anadir” hadműveletről, azaz a ballisztikus rakéták Kubába telepítéséről, még a települési körletek helyéről is. Az U-2-eseknek ezekről a pontosan megjelölt területekről kellett fényképeket készíteniük. Szó sem volt vakon keresgélésről: a fényképek csak megerősítésként szolgáltak a már meglévő információhoz, illetve fedőtörténetként, amikor majd az információt nyilvánosságra hozzák, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé tárják.
Az első sikeres küldetést 1962. október 13-14-én hajtotta végre Richard „Steve” Heyser, a Strategic Air Command 4080. felderítő repülőezredének őrnagya, az Edwards támaszpontról felszállva. A harmincötéves tiszt a koreai háború veteránja volt, igazi repülőcsalád sarja, hiszen már édesapja is a parti őrség pilótájaként szolgált. 1957-ben az elsők között képezték ki a különleges repülőgép vezetésére a nevadai Groom Lake-ben, azaz az „51-es körzetben”, és több mint ezer repült órájával egyike volt a legtapasztaltabb hajózóknak. Négynapi várakozás után Kuba fölött végre derültnek ígérkezett az ég, így megkezdődhetett a „Bronzkilincs” (Brass Knob) fedőnevű művelet, kevésbé izgalmas nevén a 3101-es számú küldetés. Heyser a bevetés előtt tizenkét órán át tiszta oxigént lélegzett, s oxigénmaszkban szállt be a pilótafülkébe is, hogy ha nagy magasságban katapultálni kényszerül, ne képződjenek nitrogénbuborékok a vérében. Az U-2F Dragon Lady este 11:30-kor emelkedett levegőbe. Heyser szextánssal navigálva messze kirepült a Mexikói-öböl fölé, majd visszafordulva délről észak felé repülve lépte át Kuba partvonalát reggel 7:30 körül, 74 ezer láb (22 500 méter) magasságban. Az U-2 pilóták ezt a magasságtartományt kissé nehezen fordítható kifejezéssel „a koporsó sarkának” nevezték. A ritkás levegő éppen csak elég felhajtóerőt termelt, hogy a gép tartani tudja a magasságát. Ekkor a hajtómű működéséhez szükséges minimális sebesség és a sárkányt túlterhelő sebesség között mindössze hat csomó (11 km/h) volt a különbség, legalábbis a biztonsági előírások szerint. A szűk tartomány alsó határán leállt volna a hajtómű, a gép leadja az orrát, és zuhanni kezd, amit a törékeny sárkányszerkezet nem bír ki, és a karcsú felderítőgép darabokra szakad, mielőtt elérné a sűrűbb légrétegeket. A felső sebességhatár fölött ugyanez történt volna: ekkor csavarodni kezdenek a szárnyak, vibráció, anyagfáradás lép fel, és vízszintes repülésben következik be dezintegráció. Az U-2-es nagyon sérülékeny gép: nincsenek hagyományos törzskeretei, merevítése, ezeket feláldozták a súlycsökkentés oltárán, szinte egy vékony héj az egész. Hidraulika-rendszere sincs, a pilótának izmaival kell megbirkóznia a kormányfelületekkel, ezért függőleges zuhanásból kivenni meglehetősen reménytelen. Mindezek tudatában kellett Heyser őrnagynak pontosan tartania irányát és magasságát, egy pillanatra sem véve le tekintetét a műszerekről. Francis Gary Powers is épp ezt tette, amikor 1960-ban gépét rakétatalálat érte, ezért mondta büntetőperében, hogy nem látta a közeledő rakétát, mert a műszereket figyelte. Nemcsak az U-2 maga volt kivételes repülőgép, de pilótái is legalább ennyire különlegesek.
Richard Heyser gépére nem indítottak rakétát, legalábbis nem észlelt ilyesmit. Hat perc alatt átszelte Kubát, és 928 kitűnő minőségű fényképpel 9:20-kor, hétórányi repülés után landolt McCoyon. A filmkazettákat azonnal Marylandbe, a haditengerészet fényképelemző központjába továbbították, és az előhívott képeken néhány óra múlva sikerült azonosítani egy SS-4 „Sandal” (R-12 „Dvina”) ballisztikusrakéta-üteget San Cristóbal közelében. Megvolt a bizonyíték, hogy a szovjetek nukleáris támadófegyvereket telepítettek az Egyesült Államok tőszomszédságába. Október 16-án reggel McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadó tájékoztatta J. F. Kennedy elnököt, s hat nappal később, október 22-én a fényképeket a nagyközönség számára is nyilvánosságra hozták. Kitört a kubai rakétaválság.
Ellenséges légtér
Az U-2-esek számára csak ekkor indult be az igazi nagyüzem. Kennedy elrendelte Kuba minden szegletének szünet nélküli fényképezését, tekintet nélkül a biztonsági megfontolásokra. A légvédelem azonban immár felkészülten várta a behatolókat. Tizenegy pilóta indult veszélyes felderítő bevetésekre nap mint nap. Október 17-én négy Dragon Lady időjárási minimum alatt, viharos szélben startolt Del Rio repülőteréről. Egyikük, James Qualls őrnagy gépe kis híján géptörést szenvedett, amikor a szárny vége majdnem a betonhoz ért. A hajózók életének ilyen felelőtlen kockáztatása nem kevés súrlódást okozott a CIA és a légierő között. Utóbbi megpróbálta elérni az elnöknél a bevetések leállítását, amit azonban a hírszerzők politikai játszmának hittek, és fedett megfigyelés alá vonták a légierősöket. A legapróbb vélt vagy valós hibát is azonnal szóvá tettek, hogy a repülők politikai pozícióit gyengítsék. Így például személyesen az elnöknek jelentették, hogy az egyik U-2 pilóta, Gerald E. Macilmoyle százados felszállás előtt levizelte a repülőgép futóművét, amit a pszichológiai alkalmatlanság jeleként értékeltek, holott bevett szokás volt, és érthető is egy hosszú bevetés előtt.
Az első rakétaindítást 1962. október 25-én észlelte egy U-2C pilótája, történetesen Macilmoyle százados. Kuba északnyugati partjainál, Banes közelében végezte feladatát, amikor két füstcsíkot pillantott meg a levegőben, a gép alatt és mögött. Az U-2C ugyan fel volt szerelve a CIA által kifejlesztett SYSTEM-9 besugárzásjelző és SYSTEM-12 radarzavaró készülékekkel, és a pilóta előtt ki is gyulladt a „megfestést” jelző sárga fény, de a tűzvezető radar működésére figyelmeztető vörös nem. Szerencsére a rakéták célt tévesztettek. Macilmoyle leszállás után jelentette az esetet, feltételezve a riasztórendszer hibáját, felettesei azonban nem hittek neki. Egy elektronikai hadviseléssel foglalkozó tábornok kerek perec közölte vele: „Magára nem lőtt senki!” Macilmoyle feltételezése szerint a kezelőszemélyzet „vakon”, a tűzvezető rendszer aktiválása nélkül indította a rakétákat, éppen azért, hogy ne kapjon figyelmeztetést a pilóta.
Az első U-2 veszteség sajnos nem sokáig váratott magára. A végzetes bevetést eredetileg Heyser őrnagynak írták ki, de Rudolf Anderson őrnagy, az alegység másik tapasztalt ásza cserélt vele, hogy bevetési időt gyűjtsön. Andersonnak is több mint ezer repült órája volt az U-2-esen, és korábban öt bevetést is repült Kuba fölött. Régi bajtársak voltak Heyserrel, együtt harcoltak Koreában, ahol RF-86 pilótaként kétszer is kiérdemelte a Különleges Repülő Keresztet, és együtt vettek részt az első U-2 tanfolyamon is. A cserének nem volt akadálya, így október 27-én Heyser helyett Anderson szállt be a pilótafülkébe. Roger Herman százados segítségével elvégezte a repelőtti ellenőrzést, meggyőződött róla, hogy a „Top Secret” feliratú boríték a célpontok listájával a műszerfal megfelelő rekeszében van, majd a túlnyomásos öltözék felfújása után lecsukták a kabintetőt, és az U-2F kigurult a felszállózónába. „Oké, Rudy, mehetsz, jó utat, és találkozunk, ha visszatértél”, mondta neki pilótatársa búcsúzóul.
TELITALÁLAT!
Kubában ezalatt mintegy negyvenezer szovjet katona figyelte feszülten az eget és a radarernyőket. Amerikai támadásra, légicsapásra, esetleg partraszállásra számítottak, mégpedig 24-48 órán belül. Ezalatt Fidel Castro a havannai szovjet követségről közvetlen vonalon tárgyalt Hruscsovval, és követelte, hogy mérjenek atomcsapást az amerikai célpontokra, mielőtt az invázió megkezdődik. Szerencsére Hruscsovot nem kapta el ennyire a forradalmi hevület. Eközben tömegek vonultak fel a városok utcáin hazafias jelszavakat skandálva. A kubaiak ekkor valóban készen álltak az életüket áldozni a kommunista rendszerért.
27-én, a reggeli órákban Issza Plijev tábornoknak, a kubai szovjet kontingens parancsnokának újabb amerikai U-2-es berepülését jelentették. Helyettese, Sztyepan Grecsko tábornok volt szolgálatban. A jelentés szerint a gép már éppen távozott Kuba légteréből, így gyors döntést kellett hozni. Nem maradt idő arra, hogy Moszkvától utasítást kérjenek, de nem is volt rá szükség, hiszen a „különleges fegyverek”, azaz a nukleáris rakéták kivételével a helyi parancsnokok bármely fegyverrendszert saját hatáskörben alkalmazhattak Kuba védelmére. Grecsko kiadta a parancsot: „Semmisítsék meg a 33-as számú célpontot!” Szokatlan utasítás volt ez, hiszen a szovjetek mindaddig tétlenül tűrték az amerikai berepüléseket. Egy nemrég megjelent riportkönyvben Michael Dobbs, a Washington Post egykori munkatársa arra a következtetésre jutott, hogy a szovjetek valószínűleg el akarták kerülni, hogy a felderítőgép felfedezze azokat a FKR-1 (KSz-1 Komet, SSC-2a Salish) robotrepülő-indítóállásokat, amelyek mindössze 20-25 kilométerre települtek a guantanamói amerikai bázistól, azzal a feladattal, hogy egy amerikai partraszállási kísérlet esetén atomcsapások sorozatával töröljék el a támaszpontot a föld színéről.
A berepülést jelentő Ivan Gercsanov őrnagy légvédelmi ütegére nem sokkal korábban trópusi vihar zúdult. A parancsnok alig látta embereit a sűrű vízfüggönytől. A lokátorokat azonban nem zavarta sem az eső, sem a sűrű felhőzet. A radarkunyhóban dolgozó tiszthelyettes jelentette, hogy követik a célpontot. Gercsanov ekkor két rakéta indítására adott parancsot, melyek hamarosan dübörögve startoltak, és eltűntek a felhők között. A radarernyőn lassan közeledett egymáshoz két fényes pont, majd valami villant a felhők mögött, tompa dörrenés hallatszott a távolból, és néhány kilométerre a harcállásponttól valami lezuhant. 10:19 perckor Gercsanov őrnagy jelentette, hogy a 33-as számú célpont megsemmisült. Rudy Andersont a robbanás pillanatában megölték a rakéta repeszei.
A rakétaindítást és az U-2 pusztulását természetesen az amerikai radarfelderítés is észlelte. A Fehér Házban értetlenül álltak az incidens előtt. Addig ugyanis a szovjetek nem lőttek az amerikai gépekre, legalábbis McImoyle meg nem erősített állítását leszámítva. Felmerült még az is, hogy puccs történt Moszkvában, és Hruscsov helyett valami keményvonalas vezető került hatalomra, aki nem fél akár háborúvá szélesíteni a feszült helyzetet. Végül szerencsére sikerült tisztázni, mi történt. Kuba néhány nappal később átadta a pilóta földi maradványait és személyes tárgyait az ENSZ Havannába látogató főtitkárának. Kennedy elnök ugyan utasítást adott, hogy készítsenek elő megtorló légicsapást a kubai légvédelmi állások ellen, ezt azonban lefújták, amikor egy másik U-2 az Északi-sarkvidék felől véletlenül szovjet légtérbe sodródott (az incidensről lásd: Nukleáris kötélhúzás, Aranysas 2017 január). A fokozódó feszültség immár túlságosan kockázatossá tette volna a Kubában települt szovjet csapatok bombázását.
Kitüntetések és temetés
Anderson őrnagy a kubai válság egyetlen olyan amerikai áldozata volt, aki ellenséges akció következtében veszítette életét. Több U-2-est nem lőttek le Kuba fölött, és más repülőgépet sem. Három RB-47 Stratojet felderítő azonban katasztrófát szenvedett szeptember 27-én és november 11-én a támaszpontján, ami 11 hajózó életét követelte. Hét főnyi további repülőszemélyzet vesztette életét egy C-135B Stratolifter szállítógép fedélzetén, amely október 23-án a guantanamói amerikai bázisra szállított lőszer-utánpótlást, és átesés miatt a Karib-tengerbe zuhant.
A Kuba feletti bevetéseket végrehajtó és túlélő tíz U-2 pilótát a válság békés megoldódása után fényes ceremónia keretében tüntették ki a Fehér Házban a Különleges Repülő Kereszttel. Richard Heysert az egész országban a nemzetet megmentő hősként mutatták be, Amerika-szerte tele voltak Kennedy elnökkel készült közös fényképével az újságok. A kiváló repülőtiszt nem kifejezetten élvezte mindezt. Évekkel későbbi elmondása szerint a fehér házi bankett során Curtis LeMay tábornok, a SAC parancsnoka félrehúzta, és megsúgta neki, hogy eredetileg a sokkal fotogénebb Andersont nézték ki a PR-osok a hősi szerepre, de mivel ő meghalt, ezért Heyser kapja helyette a rivaldafényt. Richard Heyser 1974-ben ezredesként ment nyugdíjba. 2005-ben egy interjúban azt mondta, hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor a kubai válság békésen oldódott meg, mert nem szeretett volna úgy bekerülni a történelemkönyvekbe, mint aki kirobbantotta a harmadik világháborút.
A történet szereplői közül Gerald E. McImoyle dandártábornoki rendfokozatig vitte, és később Ronald Reagan elnöki tanácsadójaként az „atomtáska”, azaz a nukleáris indítókódokat tartalmazó kommunikációs eszköz készenlétben tartásáért felelt. Amikor az elnök ellen merényletet követtek el 1981-ben, a kórházban félredobott véres ingének zsebéből ő mentette ki az indítókódokat tartalmazó titkos kártyát, mielőtt illetéktelen kézbe kerül.
Anderson őrnagyot 1962 novemberében a dél-karolinai Greenville-ben temették el. 1964-ben Kennedy elnök utasítására posztumusz a Légierő Keresztjével, azaz a második legmagasabb katonai hősi érdemrenddel tüntették ki. Életben maradt bajtársaihoz hasonlóan megkapta a Különleges Repülő Keresztet is, a harci sebesülés vagy hősi halál esetén adományozható Bíbor Szívet, valamint a Cheney-díjat, egy elnöki kitüntetést a repülőszolgálatban tanúsított különlegesen hősies helytállásért. 2001 októberében az amerikai légierő laughlini támaszpontján Andersonról nevezték el a felderítő pilóták újonnan átadott kiképzőközpontját. A megnyitó ceremónián részt vevő családtagjai és egykori bajtársai mellett egy U-2 is áthúzással tisztelgett emléke előtt. Greenville városában emlékparkot alakítottak ki a tiszteletére, ahol egy kiállított F-86 Sabre emlékeztet koreai szolgálatára, az alaszkai Eielson támaszponton pedig a helyi általános iskola viseli nevét. Utolsó bevetése történetét a kubai válság cselekményeit dramatizáló, Tizenhárom nap (Thirteen Days) című hollywoodi filmben is megörökítették 2000-ben.
A lelőtt, 56-6676 sorszámú U-2F néhány darabja, a törzshátsórész és a hajtómű ma a havannai Forradalom Múzeumában tekinthető meg. A jobb szárny, a farokrész, illetve az orrfutó a La Cabaña-i San Carlos katonai erődben vannak kiállítva. A levegőbeömlő nyílás egy darabját a trinidadi Banditizmus Elleni Küzdelem Múzeumának ajándékozták.
