Teljes cikk - 2018. május

Szárnyakat adtak vágyaiknak

Lenge ruhás csajok és Mickey-egér

Trautmann Balázs

A festékek, a rajzok szinte egyidősek az emberiséggel. Ennek fényében nem meglepő, hogy a repülőgépek díszítése, „személyre szabása” is már a repülés korai időszakában megjelent…

Joggal tehető fel a kérdés: egyáltalán mit kerestek és - ha ritkábban is - mit keresnek még mindig a különböző hölgyek, állatok, feliratok, jelképek a fegyveres erők repülőgépeinek orrán, oldalán? Miért volt teljesen megszokott, sőt, szinte elvárt a második világháború idején, vagyis a gépdíszítés aranykorában az, hogy valaki, illetve valami ott pompázzon a B-17G Flying Fortress vagy a P-51D Mustang géptörzsén? Nos, mint szinte mindennek, ennek is elsősorban pszichológiai oka van. George R. Klare pszichológus - egyben világháborús B-17-es hajózó és 1944. december 31-ei lelövése után németországi hadifogoly - kutatásaiból tudjuk, hogy korántsem csupán ledér hölgyeket festettek fel változó minőségben a merevszárnyúakra. Saját mintaelemzése szerint a II. világháború során a festések 55 százaléka ábrázolt hölgyeket. Ezek negyede meztelenül mutatkozott, s a nagyobb részük többé-kevésbé ruházattal volt fedve. Ma már persze elképzelhetetlen, hogy egy csinos, de mezítelen nő képe díszítsen, mondjuk egy F-15E Strike Eagle támadógépet, de az 1940-es évek elején ez teljesen szokványosnak számított. Gyakran ez a hölgy a hajózók egyikének barátnője volt: a híres B-17F, a Memphis Belle például a pilóta, Robert K. Morgan százados barátnőjére, a Memphisben élő Margaret Polk-ra emlékeztette a nézőt. Arról sajnos nincs információ, hogy Polk kisasszonyt mennyire élethűen ábrázolta a repülőerődre felfestett, szigorúan felöltöztetett, szépséges figura… Ugyanakkor George Bush, a későbbi amerikai elnök csak szerényen a „Barbara” nevet pingáltatta fel TBM Avenger torpedóvető bombázógépére a Csendes-óceánon.

Egyébként a gépek mintegy 15 százalékát állatokkal, 30 százalékát pedig képregény- vagy karikatúra-figurákkal, szimbólumokkal (koponya, lábszárcsontok, ördög, esetleg a pilóta vagy a gép kapitányának csillagjegyével) dekorálták.

Szintén érdekes megfigyelés, hogy korántsem csak a gép orrát látták el „extrákkal”, hanem gyakori volt a gép farokrészének, a motorburkolatnak, a géppuska-tornyoknak, sőt, a hajózók bőrdzsekijeinek részleges vagy teljes „felületkezelése” is.

Különbözőképpen dőlt el, hogy ki határozta meg: mi is legyen végül felfestve? A közvélekedéssel ellentétben nem mindig a gép parancsnoka vagy a pilóta döntötte ezt el, számos esetben a több hajózós repülő, mondjuk egy bombázó, felderítő, haditengerészeti járőr- vagy egy szállítógép esetén demokratikusan, közösen választottak motívumot. Nem számított egyedi esetnek az sem, hogy a tétova vagy határozatlan hajózók helyett a sokkal gyakorlatiasabb műszakiak oldották meg ezt a kérdést, ha már a festék és az ecset amúgy is náluk volt…

A festmények általában csak egyszer és egyetlen gépen jelentek meg. Ismertek viszont olyan esetek (főleg vadászgépeknél, amelyből egy pilóta karrierje során több példányt is elfogyaszthatott, ha sikerült szerencsésen, saját terület felett kiugrania vagy kényszerleszállnia), amikor egy-egy név mellé az I, II, netalán III vagy még nagyobb római szám került, jelezvén, hogy ez esetben egy immár bevált név és kép tradícióját viszi tovább a hajózó.

De mégis, milyen okból kerültek éppen lányok a vászonra, majd a fémlemezekre? Nos, ennek is történelmi gyökerei vannak, amelyek egészen az ókori hajósokig nyúlnak vissza. Anno a tengerészek előszeretettel faragtak egyre bonyolultabb és élethűbb sellőket, illetve más, határozottan nőies figurákat az orr­sudár alá. Sőt, a vitorláshajók is gyakorta viseltek női neveket, s mivel a „légi hajózás” számos hagyományt örökölt a tengeritől, ez a szokás is átmentődött - s vált az évek során egyre népszerűbbé.

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a légvédelemtől, az ellenséges repülőgépektől, netán az időjárási nehézségektől vagy a műszaki meghibásodás lehetőségétől tartó hajózók szerették és szeretik egyfajta szuperemberként (-nőként), azaz a csapat élő és érző tagjaként kezelni a gépüket. Olyan valakiként, akivel ha szépen bánunk, babusgatjuk és felékszerezzük, akkor szeretni fog minket és hazahoz - bárhonnan. Nem véletlen az sem, hogy Charles Lindbergh 1919-es New York-Párizs óceánátrepüléséről szóló, saját könyve is a „Mi” („We”) címet kapta.

A kezdetek

A legelső, ismert és dokumentált gépfestészetet az olasz haditengerészethez köthetjük. A déli ország volt az első, amely háborúban használta a korai merevszárnyúakat. Az 1912-től Tripoliban állomásozó Nieuport-Macchi-k közül egy példányt, az M13041-es lajstromszámút egy tengeri szörnynek álcáztak: fogak, szemek, pikkelyek, nagy fülek kerültek a gépvászonra, a nagyméretű fekete 20-as oldalszám elé. A puskalövedékek okozta sérülések számát pedig fehér kötszercsíkok felpingálásával jelezték - összesen ötször.

Az első világháború nem csak a katonai repülést változtatta meg, de a légjáró szerkezetek kinézetét is. Elsőként 1914-től Franciaország alkalmazta a nagyméretű trikolórt, mint a saját erők megkülönböztető jelzését, elkerülve a baráti veszteségeket. Ezt a szokást igen gyorsan minden hadba lépett állam átvette. Hamarosan két irányba fejlődött tovább a lég-festészet: egyrészt megjelent a rejtőszínek, a terepminták alkalmazása, másrészt az ászok kifejezetten feltűnő, messziről azonosítható külsővel látták el acél- és vászonparipáikat. Erre talán a legismertebb példa Manfréd von Richthofen, a „vörös báró”, aki 1917 januárjától egészen 1918. április 21-i haláláig részben vagy egészen vörösre festett Albatros D.II-esekkel, D.III-asokkal, majd a híres háromfedelű Fokker Dr. I-essel harcolt.

A mai értelemben vett repülőgép-díszítés elterjedésében óriási szerepe volt egy, a nyugati fronton a francia hadsereg soraiban önkéntesként, mentőautó-sofőrként szolgáló fiatal amerikainak, bizonyos Walt Disney-nek. ő volt az, aki először alkotott saját mentő gépkocsijának oldalára ma már világszerte ismert rajzfigurákat. A szokás gyorsan terjedt: a mentőkről, teherautókról hamarosan a francia repülőgépekre is átterjedt a „festésláz”, s a művészi értékű századjelzések szinte elárasztották a nyugati front egét.

1916 végétől az antantpilóták arról számolhattak be: fantasztikus színvilágú német vadászokkal csaptak össze a front felett. Az ekkoriban erős légi fölényt kivívó Jagdstaffel-ek (vadászrepülő századok) tagjai ugyanis engedélyt kaptak, hogy gépeiket gyakorlatilag bármilyen színre festhessék. Az új divat úttörői között szerepelt Oswald Boelcke (kék Halberstadtjával), a már említett von Richthofen, de hamarosan az antantpilóták között is elterjedt ez a szokás. A geometrikus minták mellett megjelentek a lángnyelvek, a ma is sokszor alkalmazott fogak és szemek, népmesei ábrázolások (mint amilyen Scheutzel őrvezető „A hét sváb” történetét ábrázoló Fokker D.VII-ese a Jasta 65 kötelékében), valamint a koponya és a lábszárcsontok. Gyakorlatilag a ledér hölgyeken kívül a háború végéig szinte mindent rápingáltak gépeikre, amit a pilóták repülés közben láttak egymás szerkezetein.

Az aranykor

A nagy világégést követően a pilóták jelentős része továbbra sem tudott elszakadni az immár békésebbé szelídülő kék égtől. A sok száz kisebb légitársaság, a légiposta járatok, a vándorló műrepülők kétfedelűit gyakran borították be a háborúban megszokott egyedi festések. Mindez a könnyebb felismerhetőséget és a reklámot is segítette, s persze a kabalaérték, a gép dédelgetése éppolyan fontos volt most is például a mutatványokból élő légjáró számára, mint amikor még lőttek rá. Az amerikai hadsereg légierejére jellemző lett egy speciális festési irányzat is a 20-as, 30-as évek során, az indián törzsekről mintázott századjelvények elterjedése. A színes, nagyméretű ábrák a gépek oldalára kerültek fel.

A béke sajnos nem tartott soká: a spanyol polgárháborúban ismét szerepet kaptak a katonai repülők, és megjelentek a frankoista spanyol, illetve a Condor-légió német gépeit díszítő elemek. A későbbi híres német ász, Adolf Galland egysége, a 88. vadászrepülő század 3. raja például a csatabárdot és pisztolyt tartó, szivarozó Mickey egér fejével díszítette Heinkel He-51 kétfedelő vadászgépeit. Igaz, az amerikai rajzfilmfigura a mások oldalon is népszerű volt: a Madrid melletti Barajas repülőterén állomásozó CA-142-es oldalszámú Polikaprov I-15-ös is büszkén viselte.

A géporr-díszítések aranykorát azonban minden kétséget kizáróan a II. világháború jelentette - mind mennyiségében, mind minőségében. Ritka a katonai repülésben az, ha valami ennyire (a szó minden értelmében véve) látványosan egyetlen ország egyetlen fegyverneméhez köthető, miként az orrfestések világa. E tekintetben az epicentrum az Amerikai Egyesült Államok hadseregének légiereje (s később az önállóságát elnyerő amerikai légierő) volt és maradt is, egészen az 1970-es évekig. Persze ez sem meglepő: a hősies második világháborús szereplésük, az ezt támogató sajtó és katonai propaganda, a színes fénykép- és filmfelvételek elterjedése, a pilóták és a műszakiak kreativitása, s végül a bürokrácia rábólintása együtt eredményezte az Európa és a Csendes-óceán felett kivirágzó jelenség mindent elsöprő sikerét.

Számos vélemény szerint a „csaj­őrület” kirobbantása egyetlen férfimagazinhoz, nevezetesen az 1933-ban alapított Esquire-höz és George Petty, majd Alberto Vargas grafikushoz köthető. 1941-ben mindent elsöprő sikere volt a sorozatban közölt pin up girl-öknek. A csábos mosolyú, kacér pózokban ábrázolt, de szigorúan (igaz, néha éppen csak) felöltözött lányok nem csupán a hátország (férfi) lakosságát, de a katonák, haditengerészek, tengerészgyalogosok millióit is pillanatokon belül meghódították. A Yank magazin, a hadsereg saját lapja minden egyes számában legalább egy, kihajtható poszter-oldalpáron közölt megfelelően szépre rajzolt és persze módfelett morálemelő, lelkesítő küllemű hölgyeket.

Ami pedig az újságban jól néz ki, az nem lehet csúnya néhány négyzetméternyi B-24 Liberator-orron sem: a hölgyek tehát pillanatokon belül repülni kezdtek, köszönhetően a kiváló grafikai érzékkel, kézügyességgel, illetve két bevetés között megfelelő mennyiségű ráérő idővel rendelkező műszakiaknak. A jelenség ellenállhatatlanságát és korlátozhatatlanságát két dolog is kiválóan mutatta. Az egyik Glenn Miller, a világhírű zeneszerző és swing/big band muzsikus, aki 1942-től járta zenekarával az amerikai csapatokat, támaszpontokat, frontvonalakat. 1944-ben már külön szerzeményben, a turnék során gyakran játszott dalban örökítette meg a lányok és a repülőgépek látványos kettősét: az érdeklődők konkrétan a „Peggy the Pin-Up Girl” című számra keressenek rá. Minden bizonnyal a művészeti ág megzabolázására tett bürokratikus kísérlet kudarca is jelzi azt, hogy az ábrák sikere tényleg mindent elsöprő volt. A derék washingtoni jogászok persze nem véletlenül alkották meg 1944 augusztusában az amerikai hadsereg légierejének 35-22 számú szabályzó rendelkezését: a Csendes-óceán egyes eldugottabb reptereiről ugyanis olyan fényképfelvételek jutottak vissza a fővárosba, amelyeken gyakorlatilag mezítelen, de roppant élethű lányok voltak láthatóak a géptörzsekre applikálva. A tiltószabály ezt követően villámgyorsan elkészült, kiadták és persze senki nem törődött vele.

Érdemes megjegyezni, hogy a haditengerészetnél és a tengerészgyalogságnál nagyon ritka volt a gépek ilyen jellegű díszítése. A feljegyzések és fotók szerint leginkább az isten háta mögötti repülőterekről üzemelő, nagy hatótávolságú felderítőszázadok Lockheed PV-1 Venturái és Consolidated PB4Y-2 Privateer-jei kaptak egy kis kiegészítő festékréteget a gépek orrán.

Talán az angol hidegvér, esetleg a viktoriánus korszak hatása lehetett az oka annak, hogy a Brit Királyi Légierő jobbára kimaradt a díszítőakciókból. Ami végül a Wellingtonok, Halifax-ek, Lancasterek, Mosquito-k lemezeire került, az is döntő ­többségében a Nemzetközösség minden szegletéből érkezett hajózók országainak szimbóluma, brit képregény-figura vagy több ruházattal borított, szelídebb kinézetű lány volt.

Szintén ritkán akadt példa a Luftwaffe gépeinek kipingálására: e tekintetben elsősorban az ász vadászpilóták lehettek bátrabbak és csinosíthatták Messzereiket, Focke-Wulf-jaikat egyéni jelzésekkel, ám szigorúan pin up girl-mentesen. Hasonlóan visszafogottnak tűnt a japán császári légierő festészete is, bár néhány egység a háború végén tigrisekkel ékesítette a függőleges vezérsíkot.

Zuhanórepülésben

A háború befejezése egyben az egészen különleges festészeti stílus (majdnem) végét is jelentette. A harci gépek túlnyomó többségét leselejtezték, megsemmisítették, hiszen békeidőben nem volt szükség a bombázók, vadászgépek százezreire. A koreai háború azonban megmentette a már-már a kihalás szélére sodródó képzőművészeti ágat. Igaz, ezek a lányok már nagyon máshogy néztek ki, mint a klasszikus Esquire-girl-ök. A ruházat szinte teljesen eltűnt róluk, s az elnevezések, feliratok is kevés teret hagytak a fantáziának. Igaz, voltak még azért úriemberek is: a 17. bombázóezred a dél-koreai Pusangban állomásozó B-26 Invaderjeire például a 1952-es Elv­green-naptár valóban művészi hölgyábrázolásainak pontos mását viselték.

Persze más lett a hangulat is ezekben a harcokban: Koreában, majd Vietnamban már nem a negyvenes évek náciellenes, erkölcsileg „tiszta” háborúja várt az amerikaiakra. Itt már a kommunizmus és a demokratikus kapitalizmus csapott össze: ideológiai törésvonalak mentén dúlt a gyilkos küzdelem olyan országokban, ahol a helyi lakosság döntő többsége cseppet sem lelkesedett a „fiúkért”. Így aztán a teljes megsemmisítést ígérő nevek helyére olyanok kerültek például, mint a „A Béke nagykövete” vagy a „Csendes többség”. A harci gépeket így próbálták összekötni azzal az ideológiával, hogy az otthon maradottakat védik egy távoli, ellenséges ország légterében. Bár a vietnami háború 1965 és 1973 között zajlott, a gépfestmények utolsó virágkora még ennél is rövidebbnek bizonyult: 1967-től 1970 végéig datálható. Természetesen az is nehezítette a terepszínű népművészet elterjedését, hogy egész egyszerűen nem volt elég gépe egy-egy századnak, hogy minden pilóta vagy hajózólegénység saját vadászgéppel vagy bombázóval harcoljon. Sőt, műszaki sem volt annyi, hogy csak egy-egy merevszárnyúra vigyázzon e háborúk során. A vegyes használat nyomán pedig jórészt kihunyt a pilóta-gép érzelmi kapcsolat, így érthetően kevesebben éreztek késztetést a díszítéshez is.

Mindemellett esetenként a hadvezetés sem tekintett jó szemmel a nem szabványos színek és minták feltűnésére. William Momyer tábornok, aki 1966 és 1968 között a térségben harcoló 7. légi flotta parancsnoka volt, kifejezetten ellenezte a gépfestést, mert véleménye szerint az csökkentette az álcázási képességet. Még a klasszikus cápafogas orrdíszítésnek sem kegyelmezett. A 388. taktikai vadászezred pedig eleve így, tehát kifestve kapta meg a vietnami háború első F-4E Phantom II-eseit 1968-ban, a tábornok viszont tajtékzott, s a fogaknak el kellett tűnni. Valahogy azonban, ki tudja, milyen sötét erők, időnként újra és újra „fogaztatták” a Phantom II-eseket, aztán megint lefestették, majd megint kinőttek… Persze senki sem értette, hogy miként.

A derék tábornok egyébként később olyan szinten felidegesítette magát, hogy 1970 júliusában, a taktikai légiparancsnokság vezetőjeként betiltott minden egyéni jelzést is. A pilóták nem igazán értették, hogy ha a függőleges vezérsíkra felfestett 60 centiméteres nagyságú fehér betűjelzések nem csökkentik a rejtőszínezés hatékonyságát, akkor egy kis képzőművészeti alkotás a gép oldalán miért okoz veszélyhelyzetet. Nos, több csillag - nagyobb szakértelem, ahogy mondják (akarom mondani: mondták régen).

Ennek ellenére néhány klasszikus alkotás született ekkortájt is, mint például a „Captain Radio” vagy a „Silent Majority” , illetve az egész hadszíntéren ismertté vált „The Iron Butterfly”. Igaz, cserébe a lányok szinte teljesen eltűntek a gépekről, a pucér hölgyek viszont mindenképp. Jogos meglátás, hogy ez idő tájt a gépek jelentős része a barátnő vagy a feleség nevét viselte, s hát férfiember nem szívesen teszi közkinccsé a több ezer kilométerre onnan (remélhetően) hűségesen várakozó kedvese bájait…

A művészeti ág ismételt fellendülésére egészen a nyolcvanas évek elejéig kellett várni. Ekkor a légierő néhány bombázóalakulata hagyományőrzésből „vette elő” a gépdíszítéseket, emlékezve a dicső ősökre. A szabályozás is lazább lett: 1988-ban a Stratégiai Légiparancsnokság 66-2-es regulája nyolc meghatározott színt engedélyezett a rejtőfestéssel ellátott bombázógépekhez. Bezzeg a natúr fémszínű KC-135-ösökre nem volt korlátozás…

A festményekkel hamar és hatékonyan sikerült emelni a morálon is. Ez a mai napig érezteti hatását: köszönhetően a 2001 utáni hadviselésnek, a gépfestészet ismét reneszánszát éli. Igaz, a politikai korrektség nem engedi meg a csábos, de alig ruházott lányokat (mert gondoljunk csak a hölgypilóták érzéseire is), de ma igazán derék választékra vadászhat a gépeket fotózó spotterhad…