Teljes cikk - 2020. május - június

Szemrevalók

Darth Vader a pilótafülkében

Trautmann Balázs

Azafganisztáni élményeim közül kiemelkedik az a reggel, amikor az értünk érkező UH-60 Black Hawk oldal­géppuskásával volt szerencsém igen közelről találkozni. Ekkor láttam először élőben a híres, repeszálló álarcot. Természetesen teljesen festett vagy matricázott volt, de nem mertem megkapargatni, hogy melyik a kettő közül. Mégiscsak egy géppuska volt nála…

Nos, esett már szó az Aranysas hasábjain a pilóták védőruházatáról és sisakjairól is. Itt az ideje, hogy azt vegyük szemügyre - ami a szemük előtt van. Érthető okokból létfontosságú, hogy minden hajózó meg tudja őrizni a látását, történjék bármi is. Megvakulva nehéz leszállni vagy bármilyen más feladatot elvégezni…

A repülés pionírjai igyekeztek a már ismert ruházatból válogatni: remek védőeszköznek bizonyult a vasparipákon száguldozó motorosok fejhez simuló szemüvege. Az akkori alacsony repülési sebességek és magasságok mellett ez tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megvédje a pilótát mind a szemkiszáradástól, mind a bogaraktól és más, apró szennyeződésektől. No meg az olajtól is: a korai, esetenként bizony nem túl megbízható és a tömítettség területén is kihívásokkal küzdő motorok gyakran eresztették el a kenésért felelős anyag egy részét vagy egészét. Ekkor egy második esélyt jelenthetett a fekete eső befejezése után, ha a pilóta levetette a szemüvegét és újra láthatott. Nem véletlenül hordtak pöttyös kendőt nyakukban a híres 101. Puma vadászrepülő osztály Messzer-pilótái sem: a bőr védősisak és a szemüveg mellett fontos védelmi vonalként szolgáltak a becses szövetdarabok.

Talán meglepő, de a második világháború végéig nem sokat változtak a pilótaszemüvegek. A fejlesztés elsősorban az optikailag minél tökéletesebb, torzításmentes üvegezés, illetve a fej- és arcformát jobban követő, szigetelő keretet jelentette. Lássuk, miként festett egy tipikus pilótaszemüveg az 1940-es évek elején: alanyunk a híres amerikai AN-6530-as, mely 1943-ban váltotta fel hivatalosan is a korábbi B-7-es modellt az amerikai hadsereg légierejénél. A nikkelezett acél és sárgaréz keretben két, 2,4 mm vastag, sík, polírozott lencse kapott helyet, mely lehetett színezetlen, borostyán, zöld vagy sötétzöld - ez utóbbit a fedélzeti lövészek viselték, hogy a Napba nézve ne káprázzon el a szemük és ne váljanak ideiglenesen harcképtelenné. A lencséket tartó keretekbe alul és felül apró szellőzőnyílásokat építettek be, megelőzendő a bepárásodást izzadás esetén. A fejre illeszkedő közdarab szürke, formázott gumiból készült, melyre a komfortosabb viselet miatt finom bőrbevonatot ragasztottak. Így a nagy repülési magasságban, a nyitott lövészállásokban sem fagyott a viselőjük arcára a gumifelület. Az évtizedeket túlélő példányok ma már gyűjtők féltve őrzött kincsei, hiszen elegáns, mutatós darabnak számítanak: a háborúban azonban aránylag gyorsan lecserélték. Az ok: a harci bevetések során megsérülő üveglencsék szilánkjai súlyos szemsérüléseket okoztak, ezért már 1944-től az új, műanyag lencsével készült B-8-asokkal váltották fel őket.

Egy egészen érdekes „vadhajtás” is teret nyert a Német Birodalom ellen küldött bombázógépek hajózóinak fején: ez volt a híres Flak-sisak, melynek külön arcvédő része is volt. Az elgondolás alapja: a Luftwaffe gépágyú- és géppuska lövedékei ellen nem volt védelem, hiszen ezek becsapódásakor egyetlen fejvédő vagy szemüveg sem nyújthatott hatásos védelmet, főleg az akkor használt alapanyagokat figyelembe véve. Ne feledjük, ekkor a kevlár még sehol nem létezett… Ellenben lehetett valamit tenni a rettegett 88 mm-es légvédelmi ágyúk lövedékeinek szanaszét spriccelő repeszei ellen, melyek a hajózók sérüléseinek 70 százalékért feleltek. A korai M3-as „flaksisak” nem volt más, mint egy gyalogsági M1-es acélsisak, két, a fület külön védő acélbetéttel. Az M4-es, az M5-ös és az igen ritka, a bőr fejvédőre húzható Grow-féle sisak mellett megjelentek a repeszek elleni szemüvegek is. A felépítésük egyszerűbb nem is lehetett volna: az egyetlen, keskeny rostélyokkal ellátott acél szemvédő belső felére a homlokhoz és az orrnyereghez, illetve mellette az arccsonthoz nyomódó szövetpárnákat rögzítettek. A fejre egy egyszerű, megerősített szövetpánttal lehetett felerősíteni ezt a leginkább a középkori lovagok páncélfejfedőjének elejére emlékeztető dolgot. A probléma az volt, hogy körülbelül annyit is láttak benne a pilóták és a fedélzeti lövészek, mint a középkor páncélosai: szinte semmit. Ezért hiába osztottak ki belőle egyes visszaemlékezések szerint több tízezer darabot, mégsem vált népszerűvé - egyszerűen nagyobb veszélyt jelentett az igen alaposan lecsökkent látás, mint maguk az alattomos repeszek.

Nagy sebesség, nagyobb védelem

A sugárhajtású repülőgépek megjelenésével, majd széleskörű elterjedésével szép lassan a klasszikus fliegerszemüvegek is kikoptak a „katonai divatból”: a fényképek alapján talán legtovább az észak-koreai MiG-15-ös pilóták használták a bőr fejvédő-szemüveg párosítást. A sokkal nagyobb védelmet nyújtó, üvegszálas műanyagokból készült sisakok már a koreai háborúban megjelentek és elterjedtek: immár az F-80 Shooting Star-ok pilótáit is ilyenekben láthatjuk a korabeli fotókon, filmhíradó-felvételeken. Ekkor még széles körben alkalmazták a jól bevált, plasztik lencséjű B-8-asokat, melyek leginkább a mai síszemüvegekhez hasonlítottak. Itt már a hadszíntérnek, a napszaknak és a repülési feladatnak megfelelően cserélhetőek voltak a több színben is rendszeresített lencsék. Nem kellett azonban sokat várni ahhoz, hogy a pilóták szemét és arcuk felső részét védő eszközök a sisakkal együtt képezzenek egyetlen, átgondoltan fejlesztett rendszert. A plexi „egybeszemüveg” terjedt el széles körben, mind a nyugati rendszerekben, mind később a Szovjetunióban, s így persze a szovjet technikát használó Varsói Szerződés államaiban is. A magyar MiG-21-eseken repülő pilóták jó ismerőse például a Zs-5-ös sisak, ahol az üvegszál erősítésű műgyanta külső héjra egy három fokozatban használható (felhajtott, középső és lehajtott) napellenző került. A zöld, kék vagy szürkés-feketés plexi azonban sérülékeny volt, hiszen felhajtott állapotában sem védte semmi - egyszerűen a homlokrész fölé lehetett feltolni. A fejlesztők reagáltak a pilóták visszajelzéseire: az utód, a MiG-29B-t repülő pilóták fejéről ismerős Zs-7-esnél már a külső héj alá, a számára kiképzett vékony résbe lehet feltolni a szemvédőt, amikor nincs rá szükség.

Sokkal nehezebbek a magassági hajózóruhák arcvédő megoldásai: igaz, a feladat is az. Ahogyan a repülőgépek egyre magasabbra és gyorsabban voltak képesek haladni, úgy jelent meg a magassági védőrendszerek iránti igény is. A két, leghíresebb „magasban mászkáló”, a ma már nyugdíjas SR-71 Blackbird, illetve a még mindig igen aktív U-2S Dragon Lady pilótáit összetett ruha- és sisakrendszer védte. Ennek része az arc védelme is: a sisakban egy jelentős méretű kivágás szükséges ahhoz, hogy a pilóta minden műszert és rendszert zavartalanul lásson. Az életben maradáshoz azonban az is kell, hogy az arcvédő olyan tökéletesen és erősen kapcsolódjon a sisak többi részéhez, hogy nagy magasságban történő kihermetizálódás esetén se legyen még egy aprócska szivárgás sem. S persze az olyan apróságok is, minthogy például az oxigént több mint 100 apró lyukon keresztül juttatják be a sisakba: úgy irányítva, hogy az arcvédő belső felére fújja, így gátolva a párásodást. A zavartalan látásért felel a beépített fűtés is: ez lehetett több tucat, vízszintesen elhelyezett elektromos szál vagy egy hajszálvékony, valódi aranyréteg. Ráadásul ezen az átlátszó pajzson keresztül jutnak be a sisak belsejébe a kommunikációs rendszer kábelei is - a szigetelésnek itt is tökéletesnek kell lennie. A legkülső védőréteg pedig egy igen kevés fényt áteresztő, az arc elé lehajtható, nagyméretű „napszemüveg”.

Okos képernyő

Az amerikai F-35 Lightning II-es ötödik generációs „lopakodó” vadászbombázó repülőgép egyik legérdekesebb és leglátványosabb része nem más, mint a pilóták fejfedője. Itt már gyakorlatilag nem beszélhetünk szemüvegről - az arc elé egy komplett műszerfal került, kiegészítve nem kevés kamera képével is, ha szükség van rá. Olyannyira, hogy a Rockwell Collins gyártotta méregdrága (300-400 ezer dollár közötti darabáron szállított) sisakkal a szó szoros értelmében keresztül lehet látni a vadászgépen, például az alatta lévő célpontokat azonosítva. Ehhez nem csak a törzsben elhelyezett kamerákra, hanem a világ jelenlegi legokosabb „napszemüvegére” is szükség van. A hivatalosan csak harmadik generációs sisakra illesztett információs kijelző nevet kapott egység feladata, hogy a pilóta szeme elé vetítsen minden olyan információt, mely a gép irányításához, az aktuális taktikai helyzet azonnali és helyes megértéséhez, illetve a szükséges támadó vagy védekező tevékenység eredményes elvégzéséhez szükséges. A cél, hogy a pilóta minél kevesebbet tekintsen a műszerfalra, szemét levéve a légi vagy földi célpontról. A megoldás (legalábbis elméletben) egyszerű: tegyük fel a műszerfalat a sisakkijelzőre! Ehhez azonban olyan „apróságokat” kellett megoldani, mint az átláthatóság kérdése, hiszen a pilóta szeretne kilátni is a virtuális kijelzőkön keresztül, avagy az éjjellátó rendszer (itt már nem egy külön szemüveget kell lehajtani, mint a hagyományos sisakoknál: a külön elhelyezett optikai rendszer képét is az arc előtti felületre vetítik ki) netán éppen a „ránézéssel célmegjelölés” feladata. Ehhez például pontosan tudni kell, hogy hova is néz a hajózó az adott pillanatban…

Hozzá kell tenni, hogy bár az F-35-ös sisakkijelzőjét tartják a legfejlettebb, már több száz darabos sorozatban gyártott megoldásnak, több más gyártó is rendelkezik ilyen integrált megoldással. Hasonló rendszert használnak vagy fognak használni az Eurofighter Typhoon (Striker és a továbbfejlesztett Striker II), a JAS-39C/D (Cobra) és E/F (Targo), és az amerikai F-sorozat (F/A-18E/F, F-15C, F-16C, F-15E) pilótái is, itt az Elbit Systems DASH III-asára alapozott JHMCS jelentett óriási képességbővülést.

A helikopterek pilótái és lövészei még jobban ki tudják használni a sisakkijelzők előnyeit, hiszen ők, az alacsony repülési sebesség és magasság miatt még inkább a szemükre hagyatkoznak például egy-egy közeli légitámogatási feladat végrehajtása során. A földhöz és a saját egységekhez közel kisebb a hibalehetőség: így számukra talán még fontosabb, hogy minden szükséges információ „szem előtt legyen” és a fedélzeti fegyverzet irányításához se kelljen a fejükön, szemükön kívül sok eszközt használni. Ennek megfelelően a modern harci helikopterek esetében alapkövetelmény a fedélzeti gépágyú fej-, azaz sisakmozgással történő irányítása vagy éppen az irányítható rakéták célkijelölése a sisakkijelző segítségével.

S mielőtt el nem felejtjük: a modern szemvédőeszközöknél már alapvető követelmény a lézervédelem. A hajózót védeni kell az egyre gyakrabban használt, akár nagy energiájú lézernyalábok ellen. Ma már nem csak a repülőterek környékén gyakori szórakozás a „lézerezés”, hanem számos esetben az egymással kevéssé baráti viszonyban lévő haderők is szívesen alkalmazzák ezt a megoldást a másik fél repülőgépeinek távoltartására. A közelmúltban a Dél-Kínai tenger felett több esetben is amerikai haditengerészeti felderítőgépeket „festettek meg” kínai hadihajókról, de Dzsibutiban is sérült már meg több amerikai pilóta szeme a szomszédos kínai bázisról érkező lézersugártól.

Atombiztos védelem

Vannak általános háborús helyzetek és van az atomháború. Ez utóbbira is készül minden atomhatalom, hiszen - szerencsére csak nagyon távoli, de létező - esély mindig van arra, hogy nukleáris fegyvert vet be valamely, azzal rendelkező ország. Az Amerikai Légierőnél ezt a nehéz és egyáltalán nem dicsőséges feladatot leginkább a B-52H Stratofortress és a B-2A Spirit stratégiai bombázó-repülőgépek végeznék el az Utolsó Háborúban. Természetesen a szemvédelem itt kiemelten fontos, hiszen a nukleáris robbanás fényereje nagyságrendekkel halad meg mindent, amivel egy pilóta repülés közben találkozhat. Elméletileg ugyan a B-52H-k pilótái a fedélzeti rendszerek, a normál és a FLIR-kamera képe alapján akár a fülke teljes lefüggönyözésével is képesek az öreg bombázót biztonságosan tovább irányítani (igaz, ehhez speciális, többrétegű, a felvillanást maximálisan kizáró, drága függönykészlet szükséges), de azért nem ártana valami modernebb védelem sem. Mondjuk egy speciális, hűtött szemüveg. Meg is érkeztünk az EEU-2A/P nukleáris felvillanás ellen védő, polarizált ólom-cirkónium-lantánum-titanát lencséjű szemüveghez. Ez nem csak kinézetében, de felépítésében és működésében is igencsak különleges. A kecsesnek egyáltalán nem mondható szerkezet lényege, hogy egy atomvillanással járó, extrém fényterhelés észlelése esetén automatikusan rövidre záródik egy áramkör, s emiatt gyakorlatilag azonnal (a másodperc tízmilliomod része alatt) besötétedik a speciális ötvözetű, alaphelyzetben átlátszó lencse. A meglehetősen drága szemüvegeket nem használják gyakorlórepülések során, de minden érintett pilóta alapos képzést kap a használatukra. Az elmondások szerint maga a szerkezet, bár nagyméretű, de nem nehéz és leginkább csak a perifériás látást zavarja meg kissé.

Rettenetes arcok

Vannak, akik élőben is találkozhattak vele, másoknak fényképekről vagy filmekből ismerős az amerikai ajtólövészek (door gunner-ek) álarca. Ez a kiegészítő mára már gyakorlatilag kötelező felszerelés a műveleti területeken, legyen szó sivatagos, dzsungellel teli vagy havas környezetről. Nem véletlen a meglehetősen változatos, de jellemzően az elrettentésre utazó, külső festés vagy matricázás: a Gentex gyártotta, a szabványos HGU-56/P vagy HGU-84/P helikoptersisakokhoz rögzíthető arcpajzs önmagában unalmas sötétszürke. Viszont roppant hasznos: a lövedékeket és a repeszeket ugyan csak részben (a gyártó 150 m/s sebességig vállal garanciát), de rengeteg más mindent jól távol tart. Ilyen például a szélzaj, ami a kommunikációt teszi sokkal könnyebbé. Emellett fel- és leszállás közben a rotorszél által felvert homokot, apróbb kavicsokat, más törmeléket és szennyeződést is távol tartja a gép mellett álló vagy az ajtón kihajoló hajózó arcától. A kutató-mentő és sebesültszállító helikopterek egészségügyi szakszemélyzete pedig a nyílt sebekből származó folyadékok arcukra fröccsenését kerülhetik el vele - a fertőzésveszélyről nem is beszélve. Ez mondjuk akkor is hasznos, ha hadifoglyokat szállít a helikopter és a „vendég” fején nincs csuklya, ellenben köpéstávolságon belül tartózkodik…

Érdemes megjegyezni, hogy bár már 1974-ben foglalkoztak az UH-1 Huey ajtólövészeinek fokozott arcvédelméről (Technical Report No. 74-13), de ekkor még elsősorban a hideg időjárás okozta problémákra koncentráltak. A mechanikai, ballisztikai védelem iránti elvárás még nem volt annyira erős, mint amennyire a 2010-es évekre már kialakult.