Teljes cikk - 2022. augusztus

Tagfelvétel

Welcome to NATO - 1. rész

Kárpáti Endre

2022.február 24-ét követőn alaposan megváltozott a világunk. Az orosz támadás nyomán sok országnak kellett újragondolnia külpolitikáját, így a semleges Finnország és Svédország kérte felvételét a NATO-ba. A jelentkezők közül ezúttal annak az országnak a légierejét mutatjuk be, amely 1272 kilométeren közvetlenül is határos Oroszországgal.

Finnország 1917. december 6-án, röviddel a bolsevik forradalom után kiáltotta ki függetlenségét. Előtte több mint száz éven át az orosz birodalom része volt, önálló nagyhercegségként, eleinte viszonylag magas fokú autonómiával. Azonban a XX. század kezdetén a cár oroszosítási törekvései sokat elvettek a finnek jogaiból, így összekovácsolták az addig szétforgácsolt, egymással is ellenséges ellenzéki mozgalmakat, amelyek kihasználták a történelmi lehetőséget. A függetlenség megszerzése után az ad-hoc szövetségesek gyorsan egymásnak is estek, 1918 elején rövid polgárháború tört ki a frissen létrejött országban.

Fehérek, vörösök, világoskékek

A finn vörös csapatok az elhagyott orosz bázisokon találtak egy tucatnyi gazdátlan repülőgépet, de mivel közülük senki sem tudta ezeket elvezetni, ezért visszamaradt orosz pilótákat kellett felbérelniük - akiknek a demotiváltságával aztán később bőven akadt gond. A fehéreknek még ennyi sem jutott, ezért ők a nyugati szomszédhoz fordultak segítségért. Az ősi szövetséges Svédország viszont a semlegességre hivatkozva nemcsak, hogy nem segített, de a polgárainak is megtiltotta ezt. Ennek ellenére közadakozásból négy gépet mégis nekik ajándékoztak, az egyiket Eric von Rosen gróf vásárolta. A fehérekhez elsőként érkező gép szárnyaira a gróf felfestette egyéni szimbólumát, a vikingek ősi szerencsejelét. Ez aztán rákerült a többi gépre is, és a fehérek győzelme után így lett a világoskék, fekvő horogkereszt a finnek felségjele - sokkal korábban, mint ahogy a hasonló, de fekete és csúcsán álló szvasztika összefonódott volna a nácizmussal.

Mivel a hadsereg vezetői nem nagyon voltak tisztában a repülőgépek alkalmazhatóságával, ezért a repülőket ideiglenesen meghagyták önálló had­erőnemnek. Aztán a győzelem után ez így felejtődött tovább, ezzel lett az Ilmavoimat, a Finn Légierő a világ második legöregebb önálló légi fegyverneme. A független helyzetből eredően szabadon tudtak kísérletezni új eljárásokkal, itt nem állt meg úgy az idő a húszas években, mint sok más légierőnél. Azonban pénz beszél, kutya ugat: a kevés rendelkezésre álló erőforrás nagy részét a partközeli vizek ellenőrzésére szolgáló képességek kiépítésére használták, vagyis 1922-től licenc alapján legyártottak 122 darab Hansa-Brandenburg W.33-as hidroplánt, IVL A.22 Hansa típusjelzéssel. A Magyaroroszágon is gyártott W.29-es nagyobb változatát nyáron a szokásos úszótalpakkal alkalmazták, míg télen - ami azért arrafelé igen hosszan eltart - sítalpakkal szerelték fel, kihasználva, hogy rengeteg befagyott tóval rendelkeztek.

A Hansa rendszeresítésén túl viszont nem történt igazi előrelépés. Számos egyéb típusból is vásároltak, de az ár általában fontosabb szempontnak számított a képességeknél. A kiképzés során elsősorban a repüléstechnikára koncentráltak, viszonylag keveset foglalkoztak a harcászattal. A külföldi tanácsadók sem segítettek túl sokat, akik Giulio Douhet divatos nézetei szerint a bombázóerők rendszeresítését erőltették a szegény országban, amire persze nem jutott pénz.

A harmincas évek derekán, ahogy a háború réme egyre fenyegetőbben közelített, végre komolyabb haderőfejlesztésbe fogtak. Licenc alapján gyártani kezdték például az akkor éppen modern Fokker D.XXI-es vadász- és Bristol Blenheim bombázógépeket, viszont még javában a fejlesztések közepén voltak, amikor 1939. november 30-án bekövetkezett a szovjet támadás. A 105 napos Téli háborúról, majd az 1941-ben kezdődő Folytatólagos háborúról már számos esetben írtunk az ARANYSAS lapjain, így itt most nem mennénk bele a részletekbe. A finnek elképesztő sikereket értek el a szovjet légierővel szemben - például a második menetben 1621 vörös csillagos gépet lőttek le, 210 saját elvesztése árán. Az eredményekben nagy szerep jutott a háború előtt nem sokkal kialakított modern harcászati eljárásoknak. A finnek például már 1935-től alkalmazták azt a négygépes vadászgép-taktikát, ami Schwarm néven döntő előnyhöz juttatta a németeket a spanyol polgárháborúban, illetve a második világháború első felében. Nagyon nagy hangsúlyt fektettek a légi lövészet gyakorlására, valamint kifejlesztettek egy olyan innovatív vadászirányítási rendszert, amely kevés vadászgép rendelkezésre állása esetén is biztosította, hogy azokat a lehető leghatékonyabban vethessék be, jelentős fölényt biztosítva.

A finnek a két szovjetellenes háború nyomán nemcsak azt a tanulságot vonták le, hogy egy jól kiképzett, megfelelően motivált légierő még gyengébb felszereléssel is csodákra képes, de azt is, hogy nem szabad külső segítségre számítaniuk. A Téli háború során ugyan sok helyről jutottak technikához, és érkeztek is önkéntesek számos országból, önálló harcoló egységet azonban csak a baráti Svédország küldött, pedig az egész nyugati világ egyértelműen a gonosz birodalmának agressziójaként tekintett a szovjet támadásra - viszont egy dolog beszélni valami rosszról, és egy másik dolog valóban tenni is ellene. Ennek aztán később nagy hatása lett a közgondolkodásra a háború után, erősen támogatva a semlegességi mozgalmakat - de addig még ott volt a Lappföldi háború, amely során 1944 szeptemberétől segíteni kellett a szovjeteknek azzal, hogy kiverjék a németeket az észak-finn területekről. Bár lehet, hogy akkor nem így élték meg, de Közép-Európából nézve a finnek egész jól megúszták a második világháborút. Gyakorlatilag ők maradtak az egyetlen ország, amely megtámadta a Szovjetuniót, de megúszta a megszállást, ráadásul a fegyverek elnyugvása nem hozta el a kommunista hatalomátvételt sem, megmaradt a demokratikus államberendezkedés - amelyet szintén egyedülálló módon a háború alatt is végig megtartottak. Persze, elvesztették a területük nyolcadát, és komoly jóvátételt kellett fizetniük. Ahhoz, hogy ezt teljesíthessék, fel kellett gyorsítaniuk az iparosítást, elvetették a finn gazdasági csoda magjait, amely nyomán az addig elsősorban mezőgazdaságból élő ország hamarosan igen fejlett iparral is rendelkezett. Mindenféleképpen biztosítani akarták a Szovjetuniót arról is, hogy felőlük nem kell támadásra számítani, ezért semlegességet vállaltak - és erős, védelemre koncentráló haderőt hoztak létre.

Fel az élvonalba

Persze, ez eleinte nem ment könnyen. A légierő kezét erősen megkötötte mind a békeszerződés, amely csak 60 harci gépet engedélyezett, mind a kedvezőtlen gazdasági helyzet, így egészen az ötvenes évek elejéig a mindössze néhány tucat óra élettartamra szánt Bf 109G-kből állt a harci géppark. Az utolsó repülésre 1954. március 13-án került sor, ekkor már persze fehér-kék-fehér kokárdás felségjellel, a háború után hirtelen kiment a divatból a skandináv horogkereszt is. Az előző évben rendszeresítették csak az első sugárhajtóműves típusukat, összesen csupán hat, egyenesszárnyú de Havilland Vampire vadászbombázót - a szomszédban ugye ekkor kezdték hadrendbe állítani az utánégetős MiG-17F-et…

Nem jelentett nagyságrendi előrelépést az öt év múlva beérkező 13 darab Folland Gnat könnyűvadász sem, amelyek bár már megközelítették a hangsebességet, de meglehetősen problémásnak bizonyult az üzemeltetésük. A következő típus sem lett a kiszolgálók álma, a teljesítménye viszont húsz év után megint visszaemelte a légierőt a világ legjobbjainak szintjére: 1962-ben egy századnyi MiG-21F-13-ast vásároltak a Szovjetuniótól. Ekkoriban egészítették ki a már meglévő radarhálózatot nagyteljesítményű távolfelderítő lokátorokkal és föld alatti vezetési pontokkal is. Viszont hiába száguldott a szovjet delta a hangsebesség kétszeresével, ha sötétben, rossz időben nem lehetett használni - és ilyen viszonyokból azért bőven kijut északon. Az éjszakai rést 1972-ben sikerült betömni, de ezúttal a nyugati szomszédtól érkezett a megoldás - 36 Saab Draken formájában. Hat évvel később pedig a másik oldalról rendszeresítették a MiG-21biszt, ügyesen lavírozva kelet és nyugat között. Miközben a harci gépekre koncentráltak, nem feledkeztek meg a kiképző masinákról sem. Itt igyekeztek mindig a legjobbat megszerezni, legalábbis 1958-ban egyszerre rendszeresítették a Saab Safirt és a Fouga Magistert, majd 1980-ban ők kapták meg a BAe Hawk legelső exportpéldányait - végül összesen 75 darabot állítottak hadrendbe, a svájci légierőtől használtan átvett példányokkal együtt.

A Hawkkal el is érkeztünk a jelenkorba, mert még ma is ezeken folyik a képzés - persze, miután a fiatal sasok túl vannak az első szárnycsapásokon. Az alap- és elsőfokú képzésre 2018-ig a hazai gyártású Valmet Vinka iskolagépet használták, ekkortól cserélték le azokat a brit RAF-nál feleslegessé vált Grob Tutor T.MK 1-esekre. A dugattyús gépeken mintegy száz órát kell teljesíteni, majd a turbólégcsavaros lépcső kihagyásával mindjárt következik a Hawk. A harmadik, haladó szint, amelyen megtanulják a sugárhajtóműves gép kezelését, mintegy 90 óra, ami kicsivel több, mint máshol szokott lenni - ezzel a plusz húsz órával pótolják a kimaradt turbópropot. Szintén hosszabb a szokásosnál a negyedik lépcső, a harcászati kiképzés. Ez már a kétezres évek elején is 130 órából állt, amikor az Ilmavoimat még csak és kizárólag légtérvédelemmel foglalkozott. A jelenlegi képzési igényhez a rendelkezésre álló mennyiségnél kevesebb Hawk is elég, így most 32 példányt használnak, de ezeket mind alaposan modernizálták. Megerősítették a gyengének bizonyult sárkányt, az analóg műszerek helyére modern képernyők kerültek, adatátviteli rendszert szereltek be, és alkalmassá tették hálózatközpontú hadviselésre, valamint valószínűleg virtuális radart is kaptak, legalábbis erre utal az a kijelentés a légierő részéről, hogy a modernizációval hatékonyabbá teszik a Hawkot a látóhatáron túli harcra való felkészítésben. Kialakítottak egy olyan rendszert is, amelyben a levegőben lévő gépeket össze tudják kötni a földi szimulátorokkal, így egészen nagy kötelékek harcát gyakorolhatják már a kiképzés során. A sárkányban még legalább tizenöt év benne van, de a jelenleg korszerű avionika az évtized közepére biztosan el fog avulni - a következő feladat a repülőelektronika korszerűsítése lesz, hogy alkalmassá tegye a növendékeket az egyszerű továbblépésre a 2025-től rendszeresítendő új vadásztípusra.

Jeges Lódarazsak

Miután a növendék elvégezte az akadémiát Közép-Finnországban, Tikkakoskiban - ahol a légierő parancsnoksága, valamint az Ilmavoimat zseniálisan jó múzeuma is található -, kikerül a két vadászrepülő-század valamelyikéhez. Az egyik viszonylag közel, az ország középső részén, Kuopio-Rissalában van, míg a másik már éppen túl az Északi-Sarkkörön, Rovaniemiben. Más légierőknél ekkora szervezeti egységeket már inkább ezrednek, mint századnak szoktak nevezni - mégiscsak 62 vadászgépen osztozkodik a két Hävittäjälentolaivue. Igen, valóban, az öt és fél milliós ország ennyi Boeing F/A-18C/D-vel rendelkezik - ott ezt hívják honvédelemnek. A fejszámolást és az összevetést a közép-európai országok légi­erejével a Tisztelt Olvasóra bíznám…

Amikor a kilencvenes évek közepén megérkeztek az első Hornetek, a típusjelzésből még hiányzott az „/A” betű. Eredetileg ugyanis csak és kizárólag vadászfeladatokra, méghozzá védelmi vadászfeladatokra (defensive counter air) rendszeresítették, mindenféle csapásmérő képesség nélkül. A hét kétszemélyest St. Loius-ban készítették el, de az 57 együlésest Halliban szerelte össze a finn Valmet - akárcsak korábban a Hawk 51-esek nagyobb részét. Alig másfél évvel az utolsó példány átadása után, 2001-ben két gép éjszaka összeütközött. Az egyik hajózó sikeresen katapultált, míg a másiknak sikerült hazavergődnie a súlyosan sérült gépével. Ezt aztán nem mindennapi módon állították helyre: a C verziójú gépre egy kanadai kétszemélyes CF-188B orrát szerelték fel, és egy D rendszereivel látták el. Mintegy 100 000 órát fordítottak a Frankenhornet megalkotására - de a siker is horrorisztikusan rövidnek bizonyult: másfél hónappal az első felszállást követően a repülésvezérlő rendszer meghibásodott, a gép végleg elveszett. Igaz, több mint húsz év alatt nem következett be több veszteség a típussal, ami azért nem egy rossz érték, figyelembe véve a meglehetősen zord időjárási körülményeket, a fél éves éjszakát, a jeges pályákat és a pocsék látási viszonyokat. Ebben valószínűleg része van annak a megoldásnak, amit elsősorban Svédországból ismerünk, vagyis ha egy pilóta bármilyen apró hibát is elkövet, ír róla egy jelentést, amiből az összes kollégája tanulhat, és ezért senki sem bünteti meg. Nagyjából minden második repülés nyomán készül egy ilyen riport, amelyben leírják, ha valamit nem úgy csináltak, ahogy azt kellett volna, ahogy az a legjobb eredményt hozta volna.

A gépek két modernizáción estek át. Az első lépcső legfontosabb újdonsága a JHMCS sisakcélzó bevezetése volt, amellyel sokkal hatékonyabban lehet alkalmazni az AIM-9X rakétát, valamint ekkor került beszerzésre tíz Litening célzókonténer is. A 2012-ben elkezdődött második fázisban a legfontosabb újdonság a csapásmérési képesség megalkotása volt. Alkalmassá tették a GPS-vezérlésű JDAM használatára, hordozhatja a több tucat kilométer hatótávolságú AGM-154 JSOW siklóbombát, de a legnagyobb durranás egyértelműen az AGM-158 JASSM légi indítású robotrepülőgép (cirkáló rakéta), amely alacsony észlelhetőséggel mintegy 1000 kilométerre juttathatja célba 450 kilogrammos robbanófejét. Mivel ezt a fegyvert csak Finnország használja a klasszikus Horneteken, ezért két gépet ki kellett küldeniük a fegyverintegrációhoz a kaliforniai China Lake kísérleti támaszpontra. Eredetileg csak egy évről volt szó, de végül kettőig kellett nélkülözniük ezeket, addig húzódott el a JASSM integrációja. Sok más változtatás mellett kiszerelték a korábbi Nokia adatátviteli rendszert, és a szerényebb képességekkel rendelkező, de NATO-szabvány Link 16-ost építették be a helyére, visszább lépve kicsit a nemzeti hálózatcentrikus hadviselésükben, de az interoperabilitás útján viszont előre.

Miközben javában tanulták az addig ismeretlen, vadonatúj leckét, a földi célok támadását, talán nem a legszerencsésebb pillanatban - 2014 nyarán - szüntették meg a délnyugati Tampere-Pirkkalában települt harmadik századot. Ez meglehetősen közel települt a Balti-tengerhez és az orosz légtérsértésekhez. Korábban évi mintegy nyolcvan riasztás fordult elő, jelenleg valószínűleg jóval többször száll fel a készültség, még ha konkrét adat nem is ismert. Igaz, azt megerősítették, hogy nem csak a két megmaradt vadászbázisról indulnak bevetésre, hanem igény szerint más, akár polgári repterekről is indítják a keszit. Nem ritka, hogy a Finn-öböl fölött délen a NATO vadászai, északon pedig a fehér-kék-fehér Hornetek kísérik a vöröscsillagos gépeket.

Az ukrajnai háborúban ismét fényesen bebizonyosodott a repülőgépek széttelepítésének gyakorlati haszna. Ezt a finnek is rendszeresen gyakorolják, legalább 12 polgári repülőteret előkészítettek a Hornetek üzemeltetésére, és számos országút-szakaszt is alkalmassá tettek a gépek kiszolgálására. Ezek általában 1-2 km hosszú, 16-30 méter széles egyenes részek, amelyeknek a végeinél állóhelyeket alakítottak ki, valamint helyet az üzemanyag- és lőszerszállítóknak, a megfelelő kiszolgálóeszközöknek, illetve a vezetési pontnak. Rendkívüli kihívás innen üzemelni. A fák nagyon közel vannak, és könnyen okozhatnak pont a talajtérés előtt kellemetlen turbulenciát. De már megtalálni sem egyszerű a végtelen erdőségben a megfelelő, rövid csíkot minimális pályafényekkel és leszállítórendszerekkel. Kitűnő navigációra, acélidegekre és megfelelő tapasztalatra van szükség egy jó leszálláshoz - na meg a Hornet fékhorgára. Ugyanis ezt szokták ilyenkor használni, igaz, kicsit puhábbra hangolva, mint ahogy a hordozókon szokásos - ugyanis nem 100, hanem csak 300 méteren rántják álló helyzetbe a vadászgépet. Általában évente legalább egyszer tartanak egy országúti gyakorlatot, ilyenkor mintegy 400 fel- és leszállásra kerül sor - három nap alatt!

De nem csak ilyen gyakorlatokra járnak. A Partnerség a Békéért (Partnership for Peace; PfP) program tagjaiként természetesen megfordultak a PfP hadijátékain az északi Hornetek, de ezen túlmenően olyan komoly NATO-rendezvényeken is, mint az egykori ELITE elektronikai hadviselési gyakorlatok - bár ilyenkor azért másik repülőtérről szálltak fel, és a közös kiértékelésen sem vehettek részt. Viszont ez is mutatja, hogy a szövetség eljárásai szerint repülnek és harcolnak. Már nagyon régen magukévá tették a NATO előírásait, teljesen kompatibilisek az Észak-Atlanti Szövetséggel. Ennek révén is tudják olyan hatékonyan üzemeltetni a svédekkel és a norvégokkal közösen az országhatárokon átnyúló képzést (cross-border training, CBT), amelyről már többször írtunk az ARANYSAS lapjain.

Típusátképzés

A gyakorlatokon kívül még egy nagyon fontos dolguk lesz a Tizen­nyolcas-pilótáknak az elkövetkező években, ez pedig nem más, mint a típusátképzés. 2021. december 10-én jelentették be, hogy a váltótípus a Lockheed-Martin F-35A lesz. Mintegy 8,3 milliárd Euro értékben 64 példányt szereznek be, vagyis szokatlan módon egy-az-egy alapon cserélik le a régi gépeket, a korszerűsítés itt nem jár együtt a flotta csökkentésével. Az összegből 4,7 milliárd jut magára a gépekre, 2,9 milliárd pedig kiszolgáló berendezésekre, tartalék alkatrészekre, képzésre és a karbantartáshoz szükséges szolgáltatásokra, 2030 végéig. 754 millióért szállítanak AMRAAM-eket és Sidewindereket a gépekhez, 777 milliót a szükséges építkezésekre fognak költeni. Az összeg tizedét pedig a végső, még meg nem határozott fegyvercsomagra és az esetlegesen felmerülő módosításokra szánják.

A kiértékelés szerint az F-35A harci-, felderítő- és túlélőképessége meghaladta az összes versenytársáét, és minden elemzett szcenárióban az első helyen végzett - még ha olykor holtversenyben is. Azt az elvárást is teljesítette, hogy az üzemeltetési és fenntartási költségei ne haladják meg a Hornet-flottáét, amely a védelmi költségvetés 10%-át teszi ki, vagyis évi 240 millió Eurót. Az első gépet ugyanúgy 2025-ben kell átadni, mint ahogy ekkorra tervezik az első F/A-18-as leállítását is, de ekkor még csak az USA-ban folyik majd a kiképzés. 2028-2030. között veszik át a stafétát az elődtől, és a tervek szerint 2031-re már csak ez lesz az Ilmavoimat egyetlen harci típusa.

Egy légierőben viszont békésebb madarak is repkednek. A vadászrepülő-századok, illetve az akadémia rendelkeznek egy-egy futárrajjal, amelyekben vegyesen megtalálhatók a turbólégcsavaros Pilatus PC12 NG tízszemélyes könnyű szállítógépek, valamint az oktatás terhei alól felszabadult öregecske Valmet L-70 Vinka iskolagépek. Tampere-Pirkkalában települt három Gates Learjet 35A/S, amelyeket használnak légi térképészetre, célzsák vontatására, tengerészeti megfigyelőnek, valamint legfeljebb öt utassal VIP-szállítónak is. Itt szolgál a három CASA C-295M közepes szállítógép is, amelyek közül az egyik nem nagyon szokott külföldön előfordulni, ezt ugyanis antennákkal alaposan teletűzdelve elektronikai felderítőgépnek építették át - valahogy az Oroszországhoz közeli légierőknél sokkal gyakoribbak az ilyen gépek, mint máshol…

Ennél nehezebb szállítógépet nem is üzemeltetnek, de a pápai C-17-esek is rendelkezésükre állnak, évi 100 óra erejéig.

A légierőhöz nem tartoznak forgószárnyasok, azok ugyanis a szárazföldi hadsereg Utti Vadászezredénél, vagyis a finn különleges erők alárendeltségében szolgálnak. A Helikopter Zászlóaljnál hét MD-500-as könnyű megfigyelőhelikopter repül, valamint itt található az a húsz darab NH90-es is, amik azokat a Mi-8-asokat váltották, melyek közül két példány Szolnokra került anno.

A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni a Határőrséget is, ők rendelkeznek még az állami szervezetek közül repülőeszközökkel. Érdekes módon ők a felelősek a légi kutató-mentő szolgálat fenntartásáért, és a szokásos feladatokon túl hozzájuk tartozik még a területi vizek ellenőrzése, valamint háború esetén a hosszú távú felderítő járőrözés és a diverzáns akciók végrehajtása. Hát, ezek sem egy átlagos határőrség feladatrendszerei. Ehhez 14 helikopterrel (AW-119, Agusta-Bell 412, Eurocopter Super Puma), valamint két Dornier 228-as tengerészeti járőrgéppel rendelkeznek.

Talán nem túlzó megállapítás, hogy ezzel a légierővel, amely arra készült fel, hogy egyedül is szembeszálljon bármilyen támadással, továbbá azzal a szellemiséggel, amely a második világháború során kétszer is megállította a szovjet csapatokat, határozottabban erősebbé válik majd a NATO.