Teljes cikk - 2023. január
Tudor visszatért az égre
Roncsfeltámadás: B-29 Doc
Obuch László
1939-ben a Boeing megtervezte a B-29 bombázót, amely sok tekintetben megelőzte kortársait. A fedélzeti fegyverekkel számítógépes vezérléssel, távirányítással lehetett tüzelni, a legénység túlnyomásos kabinban hajtotta végre a 6000 méteres magasság feletti bevetéseket, a pilótafülke műszerei és a radarberendezés pedig már elég pontosak voltak ahhoz, hogy segítsék a hajózókat rossz időjárási körülmények között és éjszaka is elérni a célterületet. Az első atombombahordozóból közel 4000 darab épült, de a kétezres évek elejére már csak egy példányuk maradt üzemképes.
A kilencvenes években a Fifi nevű B-29 volt az utolsó repülőképes hírmondója a történelem lapjaira kitörölhetetlenül felkerült bombázónak. Az első atombombát ledobó Enola Gay és a másodikat célba juttató Boxcar is megtekinthető az Egyesült Államok repülési múzeumaiban. Több modernebb testvérük szintén látható egy-egy kiállításon, de az 1960-ig szolgálatban álló négy motorosból nem maradt meg másik példány használható állapotban.
Tony Mazzolini fanatikus Superfortress rajongó volt már ifjú kora óta. Egyszer látott egy kilenc gépből álló köteléket, amely azonnal szerelmet ébresztett benne a típus iránt. A nevezetes kötelék a mesebeli hét törpéről, Hófehérkéről és a boszorkányról kapta a nevét.
Az 1980-as évek második felében Mazzolini azon dolgozott, hogy találjon egy B-29-est, amelyet repülőképes állapotba hozhat a FIFI társaként. Mivel katonapilóta-múlttal rendelkezett és egy olyan vállalkozása volt, amelyik repülőgépek restaurálásával foglalkozott, több lehetősége is adódott kapcsolatai révén az áhított példány felkutatására. Sajnos a legtöbb szál zsákutcába futott a próbálkozásai során. Ekkor véletlenül tudomására jutott egy veterán beszámolója arról, hogy anno több mint 200 Superfortress repülte utolsó útját az Aberdeen Proving Ground-ra és a China Lake Naval Air Weapons Station-ra, hogy tesztcélként használják azokat lőgyakorlatokon.
Doc
A China Lake-en található bázis a többszöri megkeresésére is elutasító válaszokat adott, de ez Mazzolini-t nem tántorította el tervétől. Addig bombázta kéréseivel az intézet vezetését, amíg végül 1987-ben engedélyt kapott arra, hogy meglátogassa a lőteret és átnézze az ott található roncsokat
Ahogy a restaurátorcsapatot szállító teherautó végig dübörgött a sivatag dombjai között, egy nagyrészt sértetlen Superfortress-t pillantottak meg a távolban. Mazzolini azonnal leugrott a mozgó teherautóról, annyira szerette volna megvizsgálni közelről a repülőgépet.
Az örömét megsokszorozta, amikor kiderült, hogy 44-69972 a sorozatszáma, ami a Doc névre keresztelt - nálunk Tudor törpe - vasmadár volt a nevezetes kilencgépes kötelékből.
A haditengerészet kezdetben vonakodott a nagyrészt sértetlennek tűnő bombázó átadásától, bármennyire is elavult technológiát jelentett az. A gépet feltétlenül demilitarizálni kell, hogy repülhetetlenné váljon - közölték Mazzolini-val a kezdeti megbeszéléseken.
Ő mégis létrehozott egy nonprofit szervezetet, hogy támogassa a B-29 megszerzésére irányuló törekvését. A tárgyalások azonban - annak érdekében, hogy a haditengerészet a gépet a demilitarizálása nélkül adja el - csigatempóban haladtak. 1987-ben persze még nem sejtette, hogy több mint 11 évbe telik majd, mire megkapja az áhított B-29-est.
Csereüzlet
Az 1980-as években a hadsereg és a haditengerészet komoly figyelmet fordított arra, hogy a múzeumaiban ikonikus történelmi repülőgépeket állítsanak ki. A floridai Pensacolában található Történelmi Haditengerészeti Repülési Múzeumnak pedig szüksége támadt egy B-25 Mitchell-re, méghozzá helyreállított, bemutatható állapotban. Feltételként szabták, ha Mazzolini ezt be tudja szerezni a számukra, akkor a haditengerészet cserébe nekiadja a Doc-ot.
Addigra a B-25-ösök az amerikai harci gépek gyűjtőinek reneszánszát élték. Ez részben a Tallmantz Aviation által évekkel korábban, A 22-es csapdája című filmhez feltámasztott bombázók 18 darabos gyűjteményének tudható be. Amerikában azonban lehetetlen volt normális állapotú B-25-öst fellelni
Mazzolini végül megtalálta a számára elfogadható kondícióban lévő Mitchell-vázat Venezuelában. Hajóval Floridába szállították, majd vasúton Clevelandbe, a statikus restaurálás elvégzéséhez. Amit akkor még 6 hónapos felújítási programnak gondoltak, az 6 éves erőfeszítéssé nyúlt, de végül csak elkészült a Mitchell...
1998-ban végre úgy tűnt, hogy minden akadály elhárult: a Mitchell-t átadták a haditengerészet számára, a Doc pedig hivatalosan is Mazzolini tulajdonába került a fellelt állapotában.
A nagy utazás
A gépet szerették volna kiszabadítani a sivatagi fogságából, hogy az onnan 60 kilométerre található Inyokern polgári repülőtér egyik bérelt hangárjában megkezdhessék a felújítását. A kaliforniai környezetvédők viszont hevesen tiltakoztak a vontatás ellen, mivel a kiszáradt tómeder a helyi teknősök lakhelyéül szolgált. Végül a vadonatúj gumikat kapott bombázót csak úgy mozdíthatták el a helyéről, ha futóművenként egy-egy ember sétált a kerekek mellett és figyelte, nehogy egy felelőtlen páncélos véletlenül a vontatmány útjába tévedjen.
A száraz sivatag általában az alumínium vázszerkezet állapotának megőrzését segíti, még akkor is, ha a könyörtelen napsütés tönkre tette a gumi, a szövet és a műanyag alkatrészek nagy részét.Évtizedek teltek el azonban azóta, hogy az utolsó B-29-es leszállt a China Lake bázison. Ráadásul más, ha egy repülőgépet úgy tárolnak el, hogy lehetséges legyen újra használni később, vagy pedig egyszerűen kirakják a sivatagba.
Tony szakemberei Inyokern-ben a problémák sokaságával szembesültek, amikor benéztek a Superfortress-be. A rengeteg hulladék és pár szerencsétlen, menedéket kereső sivatagi állat kiszáradt teteme mellett sajnos az alumínium elemek korróziója is láthatóvá vált. A helyiek közül nem tudtak olyan önkéntesekből álló szerelőgárdát összeállítani, akik szabadidejükben képesek lettek volna restaurálni a bonyolult gépmadarat.
Mazzolini felkereste Ben Nattrass-t, akinek a Worldwide Aircraft Recovery cége tucatnyi hasonló méretű repülőgépet szállított már el akár több ezer kilométeres távolságra. Nattrass tudta, hogyan kell szétszerelni egy B-29-est oly módon, hogy az végül eredeti állapotában kerüljön rendeltetési helyére. Ez különösen fontosnak mutatkozott egy olyan gép esetében, ahol a cél az volt, hogy újra repüljön.
2000 májusában aztán a Wichita repülőtér egyik hangárja elé leparkolt az a hét trailerből álló konvoj, amely a Doc szétszerelt elemeit szállította a közel 2500 kilométeres úton.
A felújítás
Dan Wimberly, a Boeing gyár egyik szakembere - aki részt vett a restaurálásban - a következő szavakkal emlékezett vissza az első találkozására a B-29-essel: Ünnepélyes módon gurultak be a trailerek a hangárok elé a bombázóval. Mint egy háborús hős, aki visszatért a frontvonal csatateréről. Az elszakadt vezetékek, csövek, összetört vagy hiányzó ablakok viszont elkeserítő látványt nyújtottak!
Nem meglepő tehát, hogy az önkéntesnek jelentkezők kezdeti lelkesedése hamar szertefoszlott, s az évek múlásával már csak egy kisebb csoport alkotta a restaurátorcsapatot.
A projekt vezetőinek szerencsére sikerült összetartaniuk egy stabil legénységet, hogy végül egy működőképes 37 tonnás repülőgéppé építsék a Superfortress-t a hamvaiból. A kitartó keménymag tagjai között akadtak Boeing-alkalmazottak, számítógépes szakemberek és olyan nyugdíjasok is, akik valószínűleg 1945-ben már dolgoztak a Doc-on.
Talán a felújítás legkülönlegesebb munkatársának Connie Palacioz számított: a 88 éves hölgy nevezetes szereplője volt a B-29 háborús gyártásának. A középiskola elvégzése után került a Wichita-ban lévő Boeing gyárba, ahol az orr-szekció szegecselését végezte. Nagy valószínűséggel a Doc-nak a szegecseit is ő rögzítette annak idején a furatokban. Elmondása szerint anno róla lett megmintázva a Rosie the Riveter háborús plakát szereplője. A restaurálás során a tervrajzok másolásával és rendszerezésével foglalkozott, de néha lement a hangárba és a szegecselő gépet is a kezébe vette. Munkájáért cserébe csupán egyetlen kívánsága volt: repülhessen ő is a felújított bombázóval - ami természetesen teljesült.
A sárkány dokumentációi szerint ugyan kevés repült órával rendelkezett a vasmadár, ám a korrodált elemek így is jelentős problémákat generáltak. A legtöbb alkatrészt ugyanis már nem lehetett beszerezni, így azokat újra le kellett gyártani. Ehhez felhasználták a számítógépes tervezést és a computer által vezérelt modern gépek előnyeit is. Az igazi kihívást a szárny egyik főtartója jelentette, ami egy 8 méter hosszú T-szelvény. A háborús Superfortress-tervrajzok alapján egy teljesen új darab készült azért, hogy megkaphassa a repülési engedélyt a koros négymotoros.
Az eredeti motorokat le szerették volna cserélni, hiszen az R-3350-26WD típusú csillagmotorok megbízhatósága még új korukban is hagyott kívánnivalót maga után. Bár az ötvenes években gyártott Curtiss-Wright 3350-95W jóval modernebb volt, de nem fért be a hajtóműgondolákba. Miután nem akarták átalakítani a gép külső megjelenését, ezért az eredeti motorokat átépítették a 3350-95W alkatrészeinek felhasználásával. Így végezetül egy hibrid hajtóművet kaptak, ami 3500 lóerős teljesítményével könnyedén magasba emelhette a méretes sárkányt.
2016 júniusában a repülőgép megkapta a légialkalmassági minősítését és július 17-én megtörtént az első felszállása. A restaurátorok a kifutó széléről könnyes szemekkel nézték, ahogy a futóművek elrugaszkodnak a betonról, és a Doc visszatért az égboltra, ahová született.
Epilógus, de nem végszó
A 16 éves restaurálás során az új anyagok és módszerek néha jobbnak bizonyultak, mint a régiek. A modern technológia megkönnyíttette a légialkalmassági tanúsítvány felé vezető utat. A Doc újjászületése a világszerte fejlődő restaurátormozgalom jelképe lett. Évtizedekig egy P-51-est vagy hasonló méretű repülőgépes projektet tudtak csak véghezvinni a lelkes amatőrök. Egy akkora gép, mint a B-29-es, túl nagy kihívásnak tűnt ahhoz, hogy a legtöbb team bele merjen vágni. A mai gyártástechnológia segítségével ugyanakkor kis szériában is elkészíthetők azok a hiányzó alkatrészek, amelyeket évekkel ezelőtt lehetetlen volt beszerezni - pláne a szigorú követelményeknek megfelelő minőségben.
2018-ban saját hangárt és állandó látogatóközpontot kapott a B-29-es. Rendszeresen részt vesz repülőnapokon és háborús megemlékezéseken. A szerencsésebbek - komoly díj ellenében - részt vehetnek néha egy-egy sétarepülésen is a bombázóval.
