Teljes cikk - 2018. január

Változó idők

Típusváltás Kelet-Európában

Kővári László

AVarsói Szerződés megszűnése és a NATO keleti bővítése nem vonta maga után az újonnan függetlenné vált országok haditechnikájának teljes és azonnali cseréjét, még hosszabb távon sem. Ennek több oka van, egyrészt az új nyugati hadifelszerelések „elszabadult” ára, valamint a régiek lehetséges üzemidő-hosszabbítása. A szovjet eredetű fegyverzet megfelelő modernizálást követően még használható egy ideig, így a térség országainak felszerelése eléggé színes képet mutat.

Különösen a légierők terén érhető tetten a kelet-európai „vegyes felvágott”, ami jelentősen bonyolítja a nemzetközi együttműködést és a logisztikai hátterek biztosítását. A következőkben északról dél felé haladva áttekintjük, hogyan is áll az új NATO-tagországok repülőeszközeinek helyzete napjainkban.

A hajdan a Szovjetunióhoz tartozó három kis balti állam, Lettország, Észtország és Litvánia csatlakozott az észak-atlanti szövetséghez, de jelentős katonai erő nélkül. Pedig a jelentőségük kiemelt fontosságú, nem utolsósorban a földrajzi helyzetük miatt. Harci repülőgépeik nincsenek, egyedül Litvánia rendelkezik számottevő mennyiségű repülőeszközzel. Az L-39 Albatroson kívül azonban csak szállítógépeket és helikoptereket üzemeltetnek, bár azok között megtalálható a korszerű olasz Alenia C-27J Spartan is, mégpedig komoly önvédelmi rendszerekkel ellátva. Tengerészetüknél szolgálatban áll a francia Dauphine forgószárnyas, de ezek mellett még a jó öreg Mi-8-asok is repülnek. A lett és észt légierő csak néhány helikoptert és könnyű szállítógépet birtokol, sugárhajtású típusaik pedig egyáltalán nincsenek. A három országnak közös légtérvédelme van, amelyet a NATO biztosít, négyhavi váltásban valamelyik tagállam vadászgépei látják el a békeidős készültségi szolgálatot. A balti országokban nincs napirenden saját harci repülőgépek beszerzése, pedig egyszázadnyit közös üzemeltetéssel gazdasági erejüket tekintve képesek lennének fenntartani. A katonai szövetség folyamatos jelenlétének politikai üzenete van. A három kis államban jelentős orosz kisebbség él, és irányukban folyamatos az anyaországi propaganda és nyomásgyakorlás, de szerencsére ennek hatása csak ritkán érvényesül. NATO- és EU-tagállamként a lett, észt és litván lakosság magasabb színvonalon él, mint az átlag orosz, és ez a döntő, valamint a szabadabb utazási és munkavállalási lehetőség.

A szövetség keleti szárnyának legnagyobb és legerősebb „bástyája” Lengyelország. Komoly repülőgépiparuk lehetővé tette, hogy nagyrészt saját erőre és szellemi háttérre támaszkodva megoldják a továbbéltetésre méltó keleti típusok üzemidő-hosszabbítását és részleges korszerűsítését. Az ősrégi, de általuk licenc alapján gyártott Mi-2-esnek számtalan továbbfejlesztett változata létezik, hazai fejlesztésű könnyű gyakorló és szállító/harci forgószárnyasaik (SW-4 és W-3) mellett a nagyobb kapacitású Mi-17-esek is üzemben maradnak még egy ideig. Utóbbiak leváltása évek óta napirenden van, de egyelőre nincs döntés, hogy európai és/vagy amerikai megoldást válasszanak. Bármelyik forrás mellett döntenek, a gyártás helyben lesz, erre teljes mértékben felkészült a lengyel ipar, az amerikai Sikorsky érdekeltségében dolgozik a PZL Mielec, olasz háttérrel működik a Swidnik helikoptergyár, és az Airbus Helicopters is kész üzemet létesíteni, bár ez utóbbinak a két már régen meglévő mellett talán kisebb az esélye. A lengyel cégek munkájának minőségét dicséri, hogy nemcsak végszerelés, hanem fontos részegység-előállítás is történik náluk, bár eddig csak exportra, hazai megrendelésre még nem.

A légi szállítási kapacitás terén már lezajlott a típusváltás, a C-130 Herculesek mellett 16 CASA C-295M szolgál rövidebb távra, a könnyű kategóriát pedig saját gyártású M-28-asok képviselik. A harci repülőgépek terén még vegyes a kép. A legfontosabb erőt a 48 Lockheed Martin F-16/C/D képviseli, amelyek fegyverzetében ott vannak a legmodernebb, légi és földi célok megsemmisítésére szolgáló eszközök, nemcsak „mutatóban” néhány tucat példányban, hanem nagy mennyiségben. Az F-16-osok mindhárom alapvető feladatkört ellátják, tehát a légvédelmi vadász funkció mellett felderítésre is képesek a DB110-es konténerekkel, és a csapásmérő bevetéseken is erre a gépre alapoznak, mégpedig nagyon magas szinten. Itt most nem a ma már alapvető elvárásnak tekinthető lézeres és műholdas vezérlésű bombákra gondolunk, hanem a mélységi csapásmérésre is, amelyek az egyre korszerűbb légvédelmi eszközök miatt komoly veszélyt jelentenek a repülőgépekre. Éppen ezért szerezték be az amerikai Lockheed Martin által gyártott AGM-158 JASSM szárnyas rakétákat, amelyek a céltól akár 300 km-re is indíthatók. A fegyver rendszerbe állítása folyik, az F-16-oson történő integrációját végrehajtották. Napirenden van az AGM-158ER beszerzése is, ez alaposan megnövelt hatótávolságú, és akár 900 km-ről indítható. Az F-16-osok rendszeresítése természetesen nem volt problémamentes. Éveket késett az integrált fedélzeti aktív elektronikai zavarórendszer, ami rávilágított arra a máshol is tapasztalt tényre, hogy ha a gyártó ország légierejében valami nem áll hadrendben, akkor nehezebb megteremteni és fenntartani a megfelelő ipari és üzemelési hátteret. Mivel az USAF az aktív elektronikai védelmet külső felfüggesztésű konténerekkel igényelte, a lényegesen eltérő beépített rendszerrel kapcsolatos problémákra csak a külföldi légierőknél derül fény, így nehezebb a megoldásuk is. Nagyobb gond azonban nincs az F-16-osokkal, legalábbis erre utalnak az éves repült órák és az is, hogy több mint tíz év alatt komolyabb repesemény nem történt. Az első időben a kiképzési időszak alatt nem volt ritka az évi több mint 200 repült óra pilótánként, ezt azóta lehetett némileg csökkenteni a NATO átlagos szintjére.

A lengyel légierőben még naponta felszállnak a Szu-22-es csapásmérők is saját üzemidő-hosszabbítási program alapján, hiszen a típus eredetileg az egyik legrövidebb élettartamú harci gép volt. A lézeres félaktív irányítású földi célok elleni rakétákkal képesek ezek a régi példányok is pontos támadásra nem mozgó objektumok ellen, jó látási viszonyok között. A „mozdonyok” azonban már a múltat képviselik, és hiába népszerű szereplői a légi bemutatóknak, nem sokáig láthatjuk őket. A MiG-29-esekkel hasonló a helyzet, légvédelmi elfogó feladatra alkalmasak, mivel a kommunikációs és navigációs rendszereiket a kornak megfelelő szintre hozták, ugyancsak hazai kivitelezésben. A két exszovjet típusból összesen kb. 60 darab üzemel még a piros-fehér „kockás” felségjellel, ezek pótlásáról még nincs döntés. Nemrégiben sajtóhírek jelentek meg arról, hogy közel száz használt, de modernizált F-16-os beszerzését tervezik, de erre kicsi az esély. Komoly valószínűsége van ugyanakkor annak, hogy a lengyel légierő lesz az első kelet-európai megrendelője az F-35-ösnek, bár erre a következő évtized második fele előtt nem lehet reálisan számítani.

A kiképző/gyakorló típusok terén is hasonló a kép, még sokáig üzemelnek egymás mellett régi és új típusok. Alapképzésre a saját fejlesztésű PZL-130 Orlik szolgál, a haladó jet típus az ősrégi, hatvanas évekből származó TS-11 Iskra, míg a korszerű harckiképzést az olasz M346 Master biztosítja, ennek nyolc példánya jelenleg áll rendszeresítés alatt.

A légierő látja el az állami vezetők szállítási feladatait, ehhez több kategóriában állnak rendelkezésre vadonatúj repülőgépek. A Tu-154-es katasztrófát követően gyorsult fel a flotta megújítása, a régi orosz típusok cseréje megtörtént. Először a LOT légitársaságtól átvett EMB170-esek bonyolították a rövidebb távolságú kormányzati repüléseket, ma már útra készek az új interkontinentális hatótávú Gulfstream G550-esek és a VIP-berendezésű Boeing 737-es is.

Lengyelország atlanti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, az ország politikai erői többnyire egyetértenek a külpolitikai kérdésekben, legalábbis ami az oroszokkal való viszonyt érinti. A történelmi tapasztalatok alapján erős az aggodalmuk, amit az a tény is táplál, hogy a határos orosz kalinyingrádi enklávéban komoly erők állomásoznak, és elsők között telepítették ide az új Sz-400-as légvédelmi rendszert, amelynek hatótávolsága a lengyel területek nagy részét átfedi.

Csehország légiereje is vegyes képet mutat, de náluk már csak kis részben üzemelnek a régi orosz típusok. A saját ipar csúcsterméke az L-39 Albatros és az L-159 ALCA, ezek egy-egy századát egészíti ki az ugyancsak egyszázadnyi lízingelt JAS-39C/D Gripen. Mivel az ALCA a JTAC-ekkel együttműködve képes a precíziós csapásmérésre, a Gripenek eddig csak légvédelmi feladatkört láttak el, a fegyverzetük is csak erre tette őket alkalmassá. Most változik a helyzet, megkezdődött az előkészítése a vadászbombázó-kapacitás megteremtésének. A GBU-12-es lézervezérlésű bombák már eddig is rendelkezésre álltak (az AL­CA-k részére), a célmegjelölők azonban nem. Ezekre feltétlenül szükség van, hiszen az autonóm precíziós csapásmérésre olyan területen is szükség lehet, ahol nincsenek saját földi egységek. A cseh Gripenek már több alkalommal vették ki részüket a NATO közös misszióiból, mint például a balti és izlandi légi rendészeti feladatokból. A szállítógépek terén megtörtént az átállás a nyugati technikára, a lengyelekhez hasonlóan a C-295M közepes kapacitású típus áll rendelkezésre, de a jövőben várható, hogy a brazil kettős célú szállító/légi utántöltő KC-390-esekre is felkerül a cseh felségjel. A helikopterflotta még a Mi-17-esre alapoz, de ezek leváltása a közeli jövőben várható. Felröppent annak híre, hogy az egyik potenciális új típus az amerikai Bell UH-1Y Venom, amely az ősrégi UH-1-es mai feladatokra optimalizált változata, de esélyes az olaszok valamelyik AW forgószárnyasa is. Harci helikopterként még a Mi-24-es modernizált verziója repül, ezek kivonásának lehetőségét már többször említették, egyelőre megnevezett váltó típus nélkül. A kiképzés terén nagyrészt saját forrásokra támaszkodnak, az alapokra ott vannak a kiváló Zlin légcsavaros gépek, a haladók L-39-esei helyét a jövőben a modernizált L-39NG veszi át, amely már digitális technológiával hidalja át az eddigi rést a Gripen felé.

Szlovákiában évek óta húzódik a MiG-29-es leváltása. A korszerűsített gépek elvileg képesek lehetnek az orosz aktív lokátoros önirányítású R-77-es légiharcrakéták alkalmazására, ezek esetleges vásárlásáról néhány éve meg is jelent egy orosz hír, de megvalósulásáról eddig bizonyítékot nem láthattunk. A folyamatos problémákat okozó típusnak megnevezték az utódját, de a nyolc Gripen beszerzéséről mindmáig nincs aláírt szerződés. Volt olyan elképzelés is, miszerint a csehekkel párhuzamos légvédelmi rendszert hoznak létre közös vadászflottával. A Mi-24-eseket már évekkel ezelőtt kivonták, a modernizált Mi-17-esek még szolgálatban maradnak, ezek mellé megkezdődött az amerikai UH-60M Black Hawk üzembe állítása. Kilenc gép megrendeléséről írtak alá kontraktust, az első kettő 2017 folyamán már megérkezett. Szlovákia domborzati viszonyai miatt az átlagosnál nagyobb jelentősége van a helikoptereknek, ezért racionális döntés volt a flotta bővítése. Az emlékezetes hejcei katasztrófa, amelynek során több tucat Balkánról hazatérő katona veszítette életét, felgyorsította a szállítógépcserét. Ez éppen 2017 végén ért el egy fontos lépéshez, amikor megérkezett Olaszországból az első Alenia C-27J Spartan közepes szállítógép. A program alapos késében van, de megvalósul. A kiképző repülőgépek terén egyelőre nem várható jelentős változás, a szlovák légierőben is a jól bevált L-39 Albatros szolgál erre a célra. Hosszú távon minden bizonnyal további együttműködés lesz a csehekkel az L-39NG terén, de ez csak megalapozottnak tűnő feltételezés. A kormányzati szállításokra szolgáló gépek cseréje megtörtént. A régi Jak-40-es és Tu-154-es helyét A319-es, valamint Fokker 100-as vette át, amelyek már be is mutatkoztak a nagyközönség előtt.

Magyarország helyzete javarészt ismert olvasóink előtt, nálunk nem csökkenő, hanem növekvő mértékben alapoznak exszovjet technikára, bár „csak” az egyébként nagyon fontos forgószárnyas területen. Az utóbbi idők változása, hogy „angyalbőrbe” bújtatták a mentőszolgálat két régi AS350 Ecureuil könnyűhelikopterét. Típusváltás helyett üzemidő-hosszabbításon esett át öt Mi-17-es, és ötéves kényszerpihenőt követően újra üzembe állnak 2018-ban a Mi-24-esek. Üröm az örömben, hogy korszerűsítés nélkül, ugyanis azt állítólag nem engedik meg az embargós szabályok, amelyeket a Krím annektálását követően foganatosítottak Nyugaton Oroszország ellen. A nagyjavítást azonban mástól is meg lehetett volna rendelni (hol van már az egykoron erre szakosodott, a rövidlátó politika áldozatává vált Pestvidéki Gépgyár/Dunai Repülőgépgyár Rt.), és akkor legalább részlegesen modernizálni is lehetett volna a forgószárnyasokat. Bár ennek vannak jelei, pl. ukrán eredetű infra-zavarórendszerek formájában, de ezekről még hivatalos információval nem rendelkezünk.

A Gripen-lízing hosszú időre „rendbe tette” a hazai légtérvédelmet, de az ígért csapásmérő képesség nyögvenyelősen valósult meg. A 40 Maverick és a gépágyú teljességgel elégtelen volt, és a végre 2015-ben megérkezett lézervezérlésű bombákkal csak 2017 novemberében hajtották végre az első repüléseket. Ez persze még nem jelenti azt, hogy máris bevethetők. Felelős illetékes részéről elhangzott, hogy második századdal bővítik a kecskeméti bázist, de konkrét lépésről ez ügyben nem tudunk. Előbb inkább a meglévő pilótaállománynak kellene a szükséges minimális repülési lehetőséget biztosítani. Régóta aktuális kérdés a szállítógépek cseréje, a reménytelenül elavult és életük vége felé járó An-26-osok utódját azonban még nem választották ki. Fontosabbnak ítélik a csapatszállításra és kormányzati feladatok ellátására alkalmas típus beszerzését, a cikk írásának idején a leginkább valószínű az eddig „fapadosként” üzemelt Airbus A320-asok vétele. Csak ezek után következik a dedikált katonai tehergép beszerzése, de hogy melyik típus lesz a befutó, nem tudjuk. Ugyancsak nyitott a kisebb VIP-szállítógép kérdése. Nyílt „titok” volt, hogy a magyar lajstromban repülő Falcon 900-ast veszik át erre a célra, de a sajtó felé történt kiszivárgást követően a kormány letett a megrendelésről. A kiképzés terén előrelépés, hogy a Jak-52-esek helyét a Zlin 242 veszi át, de a tervezettnél sajnos lassabban. Egyelőre csak két gép érkezett, a többi nem nyilvános okok miatt késik.

Déli NATO-szövetségesünk, Horvátország hosszú ideje tervezi korszerű nyugati harci repülőgépek beszerzését. Az ország méretéhez és lélekszámához igazodva egyszázadnyi vadászbombázóra lenne szükségük, amely a régi MiG-21biszD típust váltaná le. Utóbbit először Romániában modernizálták, de a cseréje helyett újabb üzemidő-hosszabbításra és korszerűsítésre került sor, ezúttal Ukrajnában, felemás sikerrel. Csak a gépek navigációs és kommunikációs rendszerei újultak meg, a fedélzeti radar és fegyverzet nem változott. Élő tender van folyamatban az öreg 21-esek leváltására, amelynek legnagyobb esélyese a svéd Gripen. Döntés a közeli jövőben várható. A szállítógépek terén nem terveznek változást, az An-32-esek még hosszú ideig üzemelhetnek, csakúgy, mint a Mi-171-es közepes szállítóhelikopterek. Fontos lépés, hogy vásároltak 16 amerikai Bell OH-58 Kiowa könnyű tűztámogató helikoptert, amelynek annak ellenére nagyon korszerű a felszerelése, hogy a US Army selejtezte őket. Éjszakai bevetést lehetővé tévő elektrooptikai rendszerek mellett még a jelenleg egyik legjobbnak tekintett harckocsi-elhárító fegyver, a félaktív lézeres önirányítású AGM-114 Hellfire is megtalálható déli szomszédunk arzenáljában. A gyakorlógépek terén nincs szükség változásra, a svájci Pilatus PC-9-esek még sokáig megfelelnek.

Szlovéniában nincs napirenden fejlesztés, a légierő Cougar szállítóhelikopterei és a felfegyverezhető légcsavaros PC-9-esek képezik a fő erőt. A légtér védelmét közösen látja el Magyarország és Olaszország, szükség esetén a Gripenek vagy a Typhoonok végzik az esetleges légtérsértő elfogását vagy ahogy többnyire előfordul, a kommunikációt nem folytató utasszállítók igazoltatását.

Romániában is a „végét járja” a hajdan oly kiváló és közkedvelt MiG-21-es, pontosabban az izraeli közreműködéssel modernizált és kibővített feladatkörű LanceR. Leváltásuk megkezdődött, de meglehetősen vitatható módon nagyon régi, de korszerűsített F-16-osokkal. A részben portugál, részben amerikai forrásból beszerzett 12 gép azonban kevés, de többről egyelőre nincs szerződés. A sajtóban hol további 24, hol 36 gépről olvasni, amelyek ugyancsak használtan érkezhetnek egyszer. Kontraktus ugyanis nincs aláírva ezekről. Amíg a platformok nagyon régiek annak minden hátrányával, addig a felszerelésük a kor színvonalán van. A pilóták rendelkezésére áll a JHMCS sisakdisplay, rendszeresítették a Sniper célmegjelölő konténert és az AMRAAM rakétákat is. Közelharcra csak a mienkéhez hasonló szintű AIM-9M Sidewinderek szerelhetők fel a gépekre. A csapásmérő képesség azonban az első perctől rendelkezésre áll, a román légierő már az elmúlt évtizedekben is képes volt a precíziós támadásra lézeres és infravörös irányítású bombákkal.

Szállítóflottájukban az öreg Herculesek mellett megtalálhatók a pár éves C-27J Spartan gépek, a forgószárnyasoknál pedig a saját gyártású Puma az alaptípus hosszú távon. Noha ezek SOCAT verziója magas szinten képes páncéloselhárításra, napirenden van egy specializált harci helikopter rendszeresítése. Ez jó eséllyel az amerikai Bell AH-1Z Viper lesz, helyben történő gyártással.

Bulgáriában is élesedik a MiG-29-esek leváltásának programja. Évtizedes múltja van a különböző próbálkozásoknak, de egyik terv sem valósult meg. A közelmúltban egy érdekes esemény világított rá a problémára, a vadászpilóták ugyanis egyöntetűen „beteget jelentettek”, és nem repültek pár napig. Az indok repülésbiztonsági volt, bár szerencsére komoly esemény az utóbbi években nem következett be. Annyit tudni, hogy az üzemeltetési nehézségek és a kevés repülési lehetőség az elégedetlenség fő oka, nem az, hogy új típust akarnak mielőbb. Ez azonban egyre sürgetőbb, és itt is a Gripen a fő esélyes, amelyet egyszer már ki is választottak győztesként, aztán a politikai változásokat követően újrakezdték a procedúrát. Pedig a bolgár légierő típusváltása jól indult. Az An-26-osok helyett beszerezték a C-27J Spartant, a helikopteresek állományában megjelent a Cougar, a tengerészetnél a Dauphine, kiképzésre pedig a Pilatus PC-9-es, de a leginkább költséges kategória, vagyis az új vadászbombázók szolgálatba állítása megtorpant, és még ma is a jövő zenéje.

A NATO két további balkáni tagállamából, Macedóniából és Albániából még hírek szintjén is kevés az információ, komoly beszerzések nincsenek tervben, harci repülőgépeik várhatóan hosszabb távon sem lesznek.